Van
legbelül egy szellemi vezérlés, mely annyira kellemetlenül aktív, mint mikor
álmosan kirángatnak az ágyból és ott áll velem szemben egy adrenalintól
szétfeszülő, hajnali harmatban fürdött, ziháló aktivista, aki arra próbál
rábírni, hogy másszak vele hegyet, mikor még cipőm sincs. Nem értem mit beszél
hozzám, csak érzem, ahogy hárításom átjár, és alig várom távozását, hogy végre visszakaphassam
meleg párnám.
…ez
lennék én? …valahonnan messziről, önmagamat figyelve, nem ismerem ezt a
dinamikát. De te is ez vagy, ki épp most ezeket a sorokat olvassa… és nem is
hinnétek, hogy trénerünk szerint képesek vagyunk magunkat szikláknak dobni,
vagy ragadozók elé vetődni, szögre akasztani lelkünket és közben arról beszélni
folyamatosan - persze futás közben derűsen - muszáj azt az ormot megmászni,
mert onnan a legszebb a kilátás; ezért jöttünk kirándulni, hogy mindezt átéljük.
A
falnak ütközés, visszafelé csúszás tulajdonképpen csak edzés, minden esetben ki
kell verekednem magam a fájdalomból, hogy az út egészét ne veszítsem.
Állomásnyi pihenők, végeláthatatlan kaptatók, de lenézve a szülői házra, jaj de
vágyom vissza, mint állapotba. De ha elfáradok és visszasétálgatok, pihenésen
mélázgatok, akkor mindig csak arról a pontról tudok majd beszélni, ahonnan
lenézve, azt hittem, hogy szintet értem. Pedig még a tervezett út felét sem
tettem meg, de nógató tréneremet elhagytam, lemaradtam – feladtam.
De
ha követem, nem a könnyebbik utat járom. Válogatott nehézségeket, sziklaköveket
görget elém… olyanokat, amiket még nem láttam, meg sem próbáltam. Vidáman
szökken előttem, hátra-hátra nézve, hogy követem-e, de mozgékonysága és
akadálytalan határtalansága megérteti velem, nincs is igazi tét, csak a
megmérettetés. Odavezet, ahol akadályt lát, nem számít semmi, csak a
nekirugaszkodás, kitartás, mert ha visszanézel a túllépett nehézségen, csak egy
elterült kőhalom, nincsen nagyobb jelentősége… csak egy fokozat. Ne nézegesd
túl sokáig, elmúlt és már nincs vele dolgod. Mint egy felvett tapasztalat,
mintha virágot szednél… az út maga a megpróbáltatás – csak haladj.
Ne
állj meg sokáig az első kilátónál, van még messzebb is és szebb… érdemes lesz.
Csak mindent tegyél meg időben, ne mulaszd el, mert ha sokat állsz, a lábaid is
elgémberednek. Egyre inkább sóvárogva nézel a múlt pihenőire és vágyakozásod
visszavezet egészen halálodig. Ott abban a pillanatban mikor megszülettél..
visszasétálsz addig a pontig – az örök forgóajtóig.
Itt
is van holtpont és fáradtság, középkorú elaléltság, de már túl vagy a felén, ne
menj visszafelé. Lépj még egyet előre, hogy piros pozsgás arccal, a fejben egy
kalandparkkal és ilyen olyan karcolással, de teljesítménnyel a zsebedben –
megcsináltad.