...érzelem

Ha látom ezt a képet, és amit ilyenkor érzek… ismerem fel, hogy mennyire ritkán érzem, és ilyenkor kérdem én… hol vannak ők?... és az általuk született érzések...

Ha az érzésem az illetőben rejlő feltételezett mélység, vagy az, hogy egy magába zárkózott varázsgömb, ahova belépni szeretnék, de már az is elég, ha ülhetek mellette, vagy vihetem a könyveit. Egy olyan atmoszféra, melybe belépni rejtelem, vagy csak bennem is sejlő sejtelem, amely figyelemre int. Talán a rejtőzködés, a különcség fűszere hiányzik másból, mert én már nem látom, és bár rég elléptem az előttem ülőtől, a fényképen lévőtől - még érzem. 

A légtér, mely körülhatárolt belvilág… csak pillanatra mutatkozik meg ebben-abban. De ha megérzed az illatát, melyre sóvárogva vársz, csak egy felismerés, hogy újra van, hiszen ismerem, de néha már megfogalmazhatatlan, mert csak egy villanás.

Nem lehet megragadni ott, hogy hol történik és kivel, valami átszövődő titok, melynek izét szeretem… oly ritkán ízlelem. Csak bennem nyom meg egy gombot, nincs is jelentősége… csak gondoltam megosztom, mert ugyan kesze-kusza sorok és gondolatok, de látjátok? … írni akarok.

...avagy hogyan másszunk sziklát mezítláb

Van legbelül egy szellemi vezérlés, mely annyira kellemetlenül aktív, mint mikor álmosan kirángatnak az ágyból és ott áll velem szemben egy adrenalintól szétfeszülő, hajnali harmatban fürdött, ziháló aktivista, aki arra próbál rábírni, hogy másszak vele hegyet, mikor még cipőm sincs. Nem értem mit beszél hozzám, csak érzem, ahogy hárításom átjár, és alig várom távozását, hogy végre visszakaphassam  meleg párnám.

…ez lennék én? …valahonnan messziről, önmagamat figyelve, nem ismerem ezt a dinamikát. De te is ez vagy, ki épp most ezeket a sorokat olvassa… és nem is hinnétek, hogy trénerünk szerint képesek vagyunk magunkat szikláknak dobni, vagy ragadozók elé vetődni, szögre akasztani lelkünket és közben arról beszélni folyamatosan - persze futás közben derűsen - muszáj azt az ormot megmászni, mert onnan a legszebb a kilátás; ezért jöttünk kirándulni, hogy mindezt átéljük.

A falnak ütközés, visszafelé csúszás tulajdonképpen csak edzés, minden esetben ki kell verekednem magam a fájdalomból, hogy az út egészét ne veszítsem. Állomásnyi pihenők, végeláthatatlan kaptatók, de lenézve a szülői házra, jaj de vágyom vissza, mint állapotba. De ha elfáradok és visszasétálgatok, pihenésen mélázgatok, akkor mindig csak arról a pontról tudok majd beszélni, ahonnan lenézve, azt hittem, hogy szintet értem. Pedig még a tervezett út felét sem tettem meg, de nógató tréneremet elhagytam, lemaradtam – feladtam.

De ha követem, nem a könnyebbik utat járom. Válogatott nehézségeket, sziklaköveket görget elém… olyanokat, amiket még nem láttam, meg sem próbáltam. Vidáman szökken előttem, hátra-hátra nézve, hogy követem-e, de mozgékonysága és akadálytalan határtalansága megérteti velem, nincs is igazi tét, csak a megmérettetés. Odavezet, ahol akadályt lát, nem számít semmi, csak a nekirugaszkodás, kitartás, mert ha visszanézel a túllépett nehézségen, csak egy elterült kőhalom, nincsen nagyobb jelentősége… csak egy fokozat. Ne nézegesd túl sokáig, elmúlt és már nincs vele dolgod. Mint egy felvett tapasztalat, mintha virágot szednél… az út maga a megpróbáltatás – csak haladj.

Ne állj meg sokáig az első kilátónál, van még messzebb is és szebb… érdemes lesz. Csak mindent tegyél meg időben, ne mulaszd el, mert ha sokat állsz, a lábaid is elgémberednek. Egyre inkább sóvárogva nézel a múlt pihenőire és vágyakozásod visszavezet egészen halálodig. Ott abban a pillanatban mikor megszülettél.. visszasétálsz addig a pontig – az örök forgóajtóig.

Itt is van holtpont és fáradtság, középkorú elaléltság, de már túl vagy a felén, ne menj visszafelé. Lépj még egyet előre, hogy piros pozsgás arccal, a fejben egy kalandparkkal és ilyen olyan karcolással, de teljesítménnyel a zsebedben – megcsináltad.