A csalódottak eledele

Megközelíthetetlenek azok az emberek, akik állandóan csalódottak – és itt igaz, amit mondanak, hogy mindenki az, amit megeszik. A feléjük nyújtott jóság és kedvesség trillázó húrjai az első szóra pattannak, ha nem azt a hangzást ütik meg, amire a fülük felkészült. Ez a sértő hang bármi lehet – mert természete abból fakad, hogy bármikor alkalmazható, ha az éhes lélek-gyomrot sérelem-hiány gyötri.

Ámulatba ejtő, ahogy egy belső mozdulattal megállítják az időt és a levegőt, ahogy a tekintetük megvető… ez az éhség csillapodása, a csalódottság édes kielégülése. Olyan magasra teszik fel elképzeléseiket és ideáikat, hogy biztos veszteségre ítélik a világot – és akkor magukba szívhatják végre a kudarc nektárját, a csalódás szirupját. Rákeményedik bőrük felszínére és bár negédes, de belül férges. Gonoszság üli meg lelküket és fekete bársony borítja szívüket – valahogy így mesélném, ha megtestesíteném, és előadásra rendezném egy melodráma színpadán.

Komolyra fordítva a szót, a csalódás és sértettség rendkívüli erők – és csupa álszentség, ha valaki erre felmordul. A sértettség állapota távolságot szül ember és ember között, melyre szüksége van annak, aki állandóan csalódott - hogy néhány reakciót megfigyelhessen. Először is azért teremtenek távolságot, hogy sok időnk legyen kétségbeesni, és megfeledkezve mindenről visszalépni hozzájuk.  Utunk ne csak hosszú legyen, de keserves is, önmarcangolásba és minimum bűntudatba merülő, de legalábbis igyekvő. Másfelől - míg a galád megbántó – azaz én vagy te – odaér, addig a sértettnek legyen alkalma igazán elnyúltan táplálkozni, csipegetni a lopva odapillantások aprajából, a kellő pillanatban felvett hátra arc izgalmából, vagy belemerülni a teljes megadás és elkeseredés katlanában.

Mit is lehet mondani ezeknek az embereknek – szerintem semmit. De ha a feltérképezett helyzetet magunkban megváltoztatjuk – az egész eltűnik. Tehetem azt is, hogy nem veszem észre, vagy csak megértem a bennük zajló folyamatot, de az igazi varázslás az lenne, ha megfordítanám, átsimogatnám.  Elcsípném a húrszakadás előtti pillanatot és kellő távolságból figyelném az egészet, mint egy áramlatot, zúgó patakot, melybe belépve sodródnék a történettel – de ezt nem tehetem. Egy magasabb lesről figyelve, éppen csak megélve maradni egy helyben, egyfajta szemléletben, hogy mindaz, ami készülődik – már el is enyészik. Viszont nem tudomást venni csak úgy tudok, ha belül tiszta vagyok, és nincsenek feszülő húrjaim, sem szinkron érzelmeim, sérelmeim… ha nyugodt, vagy legrosszabb esetben értetlen maradok.

Lelakatolt némaság

A zaj és a csend közötti híd megépítése talán a legnagyobb építkezés, ami az élet megértéséhez vezet. Elvonulással és elszigetelődéssel igyekszünk a nehéz munkával és koncentrációval megteremtett csendet megmenteni. A folyamatban az a legnagyobb kelepce, hogy a csend csak a zajhoz képest létezik, de ha kikerül az érzékelés hatósugarából, már nem csend, hanem némaság. Bár azt hisszük, hogy általa csendesek vagyunk, nem más, mint légüres tér, melyből kiszalad az élet.

Azt mondjuk, mindig megzavar bennünket valami, így bezárjuk az ajtót, messzebbre költözünk, egészen addig, míg már csak a fülünk zakatol, de a körülöttünk lüktető mozgás, legyen bármilyen rés, behatol és teret kíván. A lecsendesített elme így újra neki feszül és azt hiszi, hogy benne maradhat egy állapotban, hogy megragadható az elért súlytalanság, míg semmi más nem történik, mint újra születik ugyanaz az érzés, mikor egy tömött buszon egy félreeső pad emlékére vágytunk.

Először megkeresem a bennem élő gondolatok gyökerét, hogy végleg számot vethessek energiabitorló leigázásukkal, majd arra teremtek gondolatokat, hogy a keletkezett űrt megtartsam. Komolyabb és erősebb kötelékeket rakok felszabadult lényemre, mint amikor még a zajtól áztatva áramlok a tömeggel, de mégis körbevesz a valahova tartozás.

Van az a pont, amikor vissza kell fordulni, hogy belemerüljek a zajba, a ricsajba és edzésnek feszítem lelkemet, hogy a megtalált belső hallgatagságot megmentsem. Úgy kell szétfuttatnom a megszületett békémet, mint az a bizonyos édes folyondár, mely mindenkit átjár, ki szereti az édeset, a békésen krémeset, mely a felfedezés által nem lehet sajátom, így nem tartható meg. Míg a szeretet extázisa a legkoszosabb utcasarkot is átjárja, hogy is gondolhattam azt, hogy majd lezárom, és nem adok belőle a világnak. Ellene mentem természetemnek, emberi életemnek, mert csak ebben akartam lenni, ezáltal elvenni és lezárni mindent, mi engem táplálna. Azt gondoltam áramlok, pedig így csak elszigetelt maradok – sűrű ellenállásból épült kordonok között.

A bennem fel-felcsillanó áramlás adott, régi utak már ezek, mit életről-életre újra élhetek, mert elvezet oda, ahol annak idején abbahagytam, hogy ez alkalommal megint tehessek hozzá.

Van íze! ... Édes!

A bennünk élő boldogság, olyan, mint a selyembe csomagolt levegő, mely ott van minden szívverésben, hiszen súlya nem is lehet több mint, egy észrevétlen koppantás érzékelésünk sűrű ajtaján.

Egy csendes estében suhanó autóm berregése segítette az érzés megszületését, mikor a mellettem szaladó táj mozgását figyelve nem volt kapaszkodója a látásnak és semmiféle elgondolásnak, hát jobb híján az üresség táncát járták a fák.

Éreztem a bennem születő csendet, mely körülszőtte lelkem robaját és gondolataim sodrását, egy elválás szomorú felhangját. Egyre inkább háttérbe szorult minden, ami átjárt és felfigyeltem erre az édeskés ízű, rendkívül puha nyomásra. Megtöltötte érzékelésem éppen zajló morajlását és ellehetetlenítette mozgását. Megbénította a bennem dolgozó erőt és már csak azt éreztem, hogy nem is vagyok élő. Ez az elragadtatott pillanat olyanná vált, mint egy kiterjesztett állapot, amely mindent átjár – bárhova is néztem. Kúszott végig a megüresedett utcákon, fákon, a környező házakon, egy félig nyitott ablakon és a gázpedált taposó lábamon. Gyengéden szorította nyakamat, és ki kellett mondanom, hogy – Nincsen más. Ami ezen az érzésen kívül esik, nem valódi, hanem csinált, de a tevőlegességen túl nincs más, csak ez a széles, érzettel telített óceán. A boldogság madara repült át észlelésem birodalmán és ölembe ejtett egy tollpihét, hogy járjon át az érzés, hogy mit miért, és hogyan tovább. Elnehezült minden végtagom, és ahogy megérkeztem már mindent kívülről figyeltem. Én voltam a lépcsőn emelkedő combizom, és az ernyedten lógó alkarom. Nincsen más, csak ez a könnyű lét-érzés, amit ettől eltérően annak hiszek – nem igazi. Ebben a puhaságban, boldog szárnyalásban található az irgalom és az értésből fakadó feloldozás.

Nincs szükség látványra, beteljesült vágyra, szépségre és bőségre, vagy bármilyen okra, ahhoz, hogy megtaláljam. Igazából a keresés szűnik meg és az elvárás, hogy bármi, ami érkezik – tegyen azzá, mikor én már kezdetektől fogva Az vagyok. A kereséssel együtt szűnik meg a kereső, és azt hiszem, hogy ez a legnagyobb felszabadító erő, ami csak létezhet, mikor felfedezzük a bennünk élő igazi Erőt.

Állókép

A végső megnyilatkozás és a bennünk rejlő igazság a világot szemlélve oly észrevétlen. Mintha mindent el kellene söpörni érzékelésünk felszínéről, hogy felfedezhető legyen. Mintha a szem dörzsölésével kitakarított por feltárná azt az állóképet, ahonnan nincs tovább, sehova nem vezet már út. A vágyott megismerést nem kíséri mámor, mert annyira egyértelműen jelen van, hogy nem is vesszük észre, hiszen az élet maga az, ami elfedi. Olyan érzés, mikor azt mondod magadban: – Hát ez lenne az?

Az ébredés előtti szendergésem egyik kedvenc állapotom, ami teljesen ellene vall mindennek, ami mozgás és élet, de a folyamatos tevésre ösztönző külsőségek és a körülöttünk áramló lüktetések oly finommá teszik ezt a halk félig-meddig állapotot, egyfajta döntéshelyzet, hogy akarom-e, vagy sem az életet – úgy teljes egészében. Ebben az állapotban történt, talán egy pillanatra… hogy valamit végre nem csak megérthettem, hanem átélhettem.

Mindennapi merengéseim kedvenc távlata, mikor egy hatalmas lombkorona izgő-mozgó leveleit nézem. A nézelődés nem tudatos, de szükségem van a kitekintés határtalanságára, hogy gondolataim ott bolyonghassanak a levelek között. Ez a pontosan ablakkeret szélességű nyílás a messzeségem, ami abban a bizonyos félig álomállapotban megelevenedett. Ültem előtte ugyanúgy, mint ahogy ébren teszem, és ugyanazt a képet láttam, levelekkel, lombkoronával. De a kép nem mozdult. Nem volt mozgás, mert nem volt tér hozzá. Az életet egyedül a megjelenése és jelenlevése nyújtotta, mely kimerült abban, hogy van. Ez ilyen egyszerű. Hogy mi tölti meg? Most írhatnám, hogy csillanás, villanás, vibrálás vagy rezgés, a fontos, hogy egy pillanatban történjen, de azt hiszem, itt az egyetlen lényeg az, hogy én Tudtam, hogy ez a kép, vagy fa – csak van. Meg kellett állnia a mozgásnak ahhoz, hogy a tudatosság fogalma feltörhessen.

Talán ebben a félig szendergő, az elmét az asztalon felejtő állapotban lehetünk képesek meglátni mindennek a… és most hogyan tovább? Írjam, hogy kezdetét vagy gyökerét? … vagy azt, hogy értelmét? – megfoghatatlan, mert nincs rá kifejezés, sem mérhető ideje, sem földbe kapaszkodó erezete, legfőképpen pedig értelme nincs. Az elme felcsatolásával, reggeli fogmosással töltjük fel a megélés különböző szintjeit.

Metaforák és analógiák vasutasa int felém, hogy üljek fel megint, hogy más bolygókra is elérhessünk, de én ezt most nem teszem. Szépen lassan megállnak ujjaim a billentyűzeten és elhalkul a kopácsolás, az írás. Vágyom a „Nem tudást”.

Szenvedés? - ide vele!

Rájöttem arra, hogy én szabályozom az érzéseimet, és átgondoltam valójában mit is takar az a kifejezés, hogy „elengedés”. 

Sorakoznak elmémben a különböző megjárt feldolgozási eszközök, gondolatmenetek és reakció-variációk, de a bennem élő „megfigyelő” ezt a felismerést most elővette, és úgy érezte, hogy rendbe rakja a sok elporosodott aktát, elmélkedéseim ismert útját, és az érzelmeimben időzés mély árkait felszántja, és végleg lezárja.

Annyi bizonyos, hogy nem azt jelenti az elengedés, hogy - innentől - nem gondolok rá, és majd az időre támaszkodva elrejtem magam előtt azt, ami bánt. Ha nincs aktualitásban gondolataim platformján – mondjuk a legutóbbi sérelem, attól még nagyon galád és észrevétlen munkát végez lelkem legmélyén, vagy sejtjeim öntudatán. Ha felelevenítek egy régi rossz emléket, vagy éppen egy sértegetés kellős közepén állok, nem a hárítás és az elfogadás a lényeg, hogy ha van jó csapás, legyen akkor rossz is – nem köszönöm meg, hogy valaki karmokat mereszt rám, és nem játszom el, hogy bármi jöhet – szeretettel fogadom… balgaság! Mutatok egy jobbat, egy igazán szabad elgondolást.

Az első lépés, hogy leválasztom a negatív érzést, csalódást arról a személyről, akivel párosítom keletkezését. A sérelem teremtője és szerzője mehet tovább, mert semmi más ő, mint hírhozó, egy lény, aki erre volt képes, hogy a sérelmet megteremtse, egy teremtett forma, ki a rosszat, vagy ilyet-olyat testesíti meg a világban - egyszóval feloldom őt.

A következő lépésben - miután már nincs a bántásnak okozója - végre szemtől-szemben állok az érzelmi „rakással”, a kéretlen vendég utáni rend-csinálással. Körbejárom, beleszimatolok, élem és érzem erejét, lélekbe vágó metszését. Elfogadással figyelem jelenlétét, megteremtett életét.  Észrevettem, hogy minden érzés csak pár másodpercig tart, ha nem etetem. Nem kötöm személyhez, sem régi emlékhez, nem pakolom a múlt többi eldolgozatlan szemetéhez, csak ezt a történést, érzést hagyom, hogy keletkezzen, és erejét veszítve a semmibe vesszen. Nem akarok felismerni, megérteni és ítélni, hogy miért mér rám a sors bármit, vagy ami történt az valójában az okozóban zajlik, meg azt sem akarom, hogy „ha engem bánt, magát bántja” – túl bonyolult. Ezek a megközelítések akkor lépnek érvénybe, ha először megtanulom az érzés természetét meglépni, megélni és elengedni – bár ezt már nem is kell, mert ha nem táplálja semmi – eltűnik magától.

Ha elkezded a legaktuálisabbal – figyeld meg - majd sorakozik a többi is, még csak vissza sem kell gondolni rájuk. Ott fognak szépen sorba állni az emlékek, hogy feloldozd őket, elnyerjék kegyelmedet, és visszaszivároghassanak az éterbe, hogy szabadon keveredhessenek a hasonszőrű mérgekkel. Szüntesd meg börtönállapotukat azzal, hogy kiszabadítod ezeket az élő energiákat a lelkedből, fejedből és nyirokrendszeredből. Benned garázdaként élnek, és rombolnak ezek a negatív erők, hadd menjenek oda, ahol már egyébként is sokan vannak, hogy tovább folytathassák a teremtés elleni munkájukat. Kedvükre árthassanak, és roncsolhassanak, hogy az újjáépítésbe fektetett születést és felismerést megadhassa a lelkünknek – újra és újra.

Ebben a felismerésben a legszabadabb vagyok, mert dönthetek, és igazán élhetek... szenvedés ide vagy oda.

A lélek sötét éjszakája – így vagyunk a fényhez legközelebb..

„Az egyetlen bátorság, amire szükségünk van, az utunkon szembejövő legidegenebb, legszokatlanabb dolgokkal szembeni bátorság. Az emberiség ebben az értelemben gyáva, végtelen kárt okozva ezzel az életnek… és magának”.

Mindenki keres, mert keresni kell. A lélek ráfeszült a változásra, hogy saját felismerését megtalálja. Elindultunk már régen, talán pár évtizede, de az Út értelmezése mindennél nehezebb. Sok megakadt és eltévedt értelmezést látok, amit helyre tenni most megpróbálok – én a hasonlóan bizakodó, hogy valamit teszek, illetve Már nem teszek, mert megértettem, hogy ahova ez az egész vezet, az végső sorban önmagam halála. És ez a lényeg. Nem építkezünk, hanem lebontunk, és ez a folyamat ellene tesz minden életnek hitt megmozdulásnak. Erre vagyunk kondicionálva, hogy felépítsünk, megértsünk, és eszerint éljünk. Kilőttünk egy új spirituális perspektívát, de a lépések ugyanazok, amit ismerünk, és megtanultunk, csak most annyi különbséggel, hogy mindent tisztára csiszoltunk.

Létrejött egy dermedt, sík felület, ahol ítélkezésünk még metszőbb és elrettentőbb azokkal szemben, akik megmaradtak annak, akik voltak, név és személy-birtokosnak. Nem ígérem, hogy felfejtem a végső Igazságot, hogyan is tehetném, hiszen én is a földön járok, de érzem azt a végtelen kilátástalanságot, amelyet az újbéli hitek és meggyőződések – tévesen – pellengérre állítottak sok spirituális tévelygőt.

A spirituális utazás mára már egy teljesítmény túra. Tömegével vesszük fel az ismereteket, olvasunk nyakra és főre – hát ez az egyik nagy hiba, hogy még mindig mindent intellektusban mérünk. De lássuk, hogyan is nőtte ki magát a spirituális-kultúra.

Elmentünk a misztikumért keletre, és olyan dolgokkal próbálkoztunk, amit nyugati gondolkodásunk nehezen értett meg, de elkezdtük ennek ellenére alkalmazni. A türelem és az elcsendesedés gyakorlataival vágytunk türelmetlenül a haladásra, és követtünk el erőszakot nem csak magunk felett, de a gyakorlatokat is átváltoztattuk saját ego-kultuszunk formájára.

Félreértettük az alázat fogalmát. Azt hittük, hogy egy másik személynek kell megadnunk magunkat, egy tanítónak – pedig csak annyi a lényeg, hogy a guru az isteni lényeg, vagy Önvaló egy Eredet-hordozó, egy Bölcsesség – és nem egy személy, ami annyit jelent, hogy velem Egy, mert ő csak megtestesíti a bennem lakó Mindenhatót. Ám a kereső a lemondást választja, és bele merül abba, hogy a földi sík illúzió – hát ez a probléma. Leginkább arra vágyunk, hogy kilépjünk és felszálljunk, oda, ahol minden Isteni. Lemondások, megtisztulások, elvonulások… de ez is teljesítmény lett.

Elhagyni a transzok és lebegések, meditációs merengések varázsát – nagyon nehéz, pedig arra bíztatok mindenkit – lépjen tovább, mert ez is csak egy kábulat. A felismerése a ténynek, hogy más is van – elég, engedjük el, mert ez is csak egy kísértés.

A spirituális élmény, a végső cél egyszerűbb, mint gondolnánk, teljesen hétköznapi és nincs benne semmi különleges – ezért nem látjuk, mert túlságosan magasban keresünk. Ráébredni a legnehezebb, és talán a végső próbája az Utazásnak, hogy felismerjük, hogy a spirituális út valójában egészen más – végtelenül egyszerű.

Talán egyet érthetünk abban, hogy mindenki a szabadságot keresi, de a keresés teljes odaadást követel – a szó legszorosabb értelmében. Ha feladjuk a különlegesség tudatát, akkor mindennek részévé válunk. Ha feladom az intelligenciám és a tudásom, akkor kapom meg azt a szabadságot, hogy helyette bölcsebbé váljak. A bölcsességet nem lehet megismerni, csak bölcsnek lenni lehet. Akkor kerülünk egyensúlyba, ha az intellektust szolgálóként használjuk, és nem esünk a gondolkodó ember azonosulásába.

Nem az olvasottakból kell tanulni, sem a Mesterektől várni a segítséget – minden, ami a kezünk ügyébe kerül – csak jelenlét. Formává teszi mindazt, amiből bennünk is van elég. Nem várhatjuk el, hogy kézhez jön a megoldás, hogy tőlem függetlenül kezembe nyomják a feloldozást. Nincsenek megváltó kapszulák, sem hálózatban terjesztett csodák, képletekbe, számsorokba, és lapokba tömörített kozmikus csodák. Ez mind torzság, ahhoz a felismeréshez képest, hogy mindenért nekünk kell megdolgozni! A tudati váltásokkal, nyitásokkal érjük el a gyógyulást, és nem válthatjuk meg magunkat azzal, hogy adva van. Nem kívülről érkezik, hanem bennünk keletkezik. Ez a fejlődési folyamat lényege, hogy az emberi lény a szabadságért és megvilágosodásért maga végezze el munkáját. Karmikus elrendeltetése függvényében dolgozik meg érte, mástól nem kaphatja meg.

„Illúziókban élünk, a dolgok látszatának világában. Azonban létezik egy valóság, és mi ez a valóság vagyunk. Amikor ezt megértjük, felismerjük, hogy semmik vagyunk, és semmiként mi vagyunk a mindenség”. /Kalu Rinpoche/

És zárásként egy anekdota: „Isten és a Sátán sétálnak az utcán. Egyszer csak egy fényesen csillogó tárgyat pillantanak meg a földön. Isten lehajol, felveszi s így szól: „Ó ez itt az Igazság!”. Mire a Sátán: „Ó igen. Add csak ide, majd én gondoskodom róla!.”

Honnan fakad ez?

Ahogy el lehet rejtőzni a sorok között, olyan megfoghatatlanul rajzolom körül elgondolásomat valami olyan felől, ami utat tört magának. Lavinaként érkezett az országba, mint tudás és átadás – az orosz gyógyászat. 

A lelkét tartom a kezemben, de ezzel önmagában mit sem érek, hiszen lelke mindennek van – oly súlytalan, ha erről készülök beszélni. Az egészből az dereng fel, ahogy ülök nagyanyám szoknyájánál és hallom a szamovár fortyogását – micsoda idea-kép. Orosz sztyeppék és hófödte-tájak, öregasszonyok kendő mögé rejtett hahotája, varázslások misztikája – hát innen kezdem el felépíteni, mert erről tudok beszélni. Ezt veszem észre, ez jelenti számomra a lényeget – nekem a szösszenet felfogó rendszernek.

Oly könnyedén jött át a tudás, ott a kis szobában, már Tanítómnál… persze sok – sok évre rá – már nem orosz földön. Néha belekortyoltunk a pohár borba, mely ott állt kézközelben és nevettünk… Átsuhant a tanításnak a lelke, a mindene… ezekben az apró hétköznapi mozdulatokban, helyzetben. A lényege és éltető ereje koncentrálódott a megfogalmazatlan, csak megélt pillanatban – abban a tanításban, amit ő adott. Ahogy adta… Nem lehettünk akkor sem többek, mint akik vagyunk… csak voltunk, úgy… önmagunk. Nem volt bennem elvárás, mert azt sem tudtam mit várhatnék, csak ültem és fogadtam. Nem tudtam még akkor, hogy milyen hatalmas rendszer tudása ez, de talán – pont ezért – tudtam az értelmét megérteni és felfedezni - rám formálódott… ott a lelkemben. Hozott hozadék és szándék, mert számítani fog itt a 21. század elején – valami megformált átadás, tudatban látás és elme-szaggatás idején.

Belecsöppenni csak úgy egy fogaskerekektől, tételektől és technikáktól terhes folyamatba – mily nehéz felfedezni benne az olajozást, a lelket – mint tudást. Nem tanítható, csak fejleszthető és ráérezhető lényege az, amit pontosan meg kell fejteni ahhoz, hogy életre keljen.

Nincs sátram, sem palotám

Úgy döntöttem nem verek sátrat ebben a spirituális vásárban, sem nem építek palotát, hogy a betévedőket, érdeklődőket elkápráztassam… de nem is húzom meg magamat, mint egy láthatatlan pont, mely valamiféle szerénységből vagy álszentségből teszi magát kevésbé nagynak vagy kicsinek – nem mérlegelek, csak teszem, ahogy érzem.

Nincs is házam, sem felvert bodegám, nincsenek oszlopaim… semmim, mit adhatok, mint terítéket, vázat vagy látszatot. Az értelmezése munkámnak, lényemnek nem adatik meg – csak annak, aki érti és megérinti – annak itt vagyok. Ragaszkodom saját magam központjához, fókuszához, vagy ego-bohócához, de tudni kell, hogy elmémet széthajtogatom és a téves elképzeléseimet  - azonnal elvetem, megsemmisítem még születése előtt. Hagyom a vezérlőt működni átgondolt tevékenységként, hogy a körülötte lévő szellemiséget átadja. 

Csak a meg nem nyilvánult létezhet a forma által, és bár tudom, hogy még ezt is megnehezítem, mert mint írtam – nincsen láthatóságom. Megszüntetek és visszaszívok mindent, ami rólam, általam lett létező… de mit is beszélek, ugye érted, hogy ez annyit jelent, hogy Rólad beszélek, hiszen minden Egy – remélem… szóval nem engedem meg, hogy ember ítéljen és legyen az szeretetteljes vagy érdemleges – nem kérem.

Egy lényeget helyezek előtérbe – ha a megnyilvánult formámat likvidálom – nem marad más hátra, mint meglátni saját magadat… bennem, általam – ebben mesterkedem. Gondolj rólam bármit, mit magaddal tennél – és ha szeretsz, tedd magaddal is ezt. Nem foghatom kezed, hiszen nem is engem kérsz, de magadat vezetni – erényesebb, mint várni és mást áhítattal felruházni. Ha szeretsz – magadat szereted és ez minden, ami megremegtet, hogy láss engem úgy, mint ha te állnál világi jelenésed oltárán.

Hogy is fogadhatnám elismerését bárkinek, mikor még én is gyógyulok. Térdelek a megbocsátás kövezetén és esdeklek, hogy megtudjam tenni, elengedni és egységben lenni saját létem felfedezetlen területével. Csak elképzelni vagyok képes saját kiterjedésem, de a megélés még engem is fogságban tart. Átjár rajtam is valami, amit adni kívánok, mert átéléseim segítik, de véglegeset, mondjuk egy gyógyító érintést – hol van az még.

De látom magam – szemben állok veled. Itt indítom gyógyításom és megrezgetem benned látomásom, hogy a megfoghatatlanon keresztül áramoljon minden mozdulat, mely egyébként csak tanult ideológia.

Női forgószelek

… hosszas előkészületek, várakozás és remények… emlékek egy régi ölelésről, szerelmes kiteljesedésről, mely elég vágyat korbácsolt ahhoz, hogy útra keljek, és megkeressem újra… és újra az elvesztettet. Olyan érzés, mint amikor megérkezel egy találkára, a várva várt ácsorgásba… szíved zakatolásába…. hogy valahol itt lehet.

Pontosan megszőtt szálak húrja feszítette életemet, hogy megérkezzem, ahhoz a ponthoz ahol most vagyok és alkothatok. Mindenem megvan ahhoz, hogy formákat gyártsak, és így vagy úgy elmondhassam, amit szívemben hordok. Egy hozott érzés, tán küldetés, mert úgy érzem, hogy értem, bár még nem élem, de beszélni már tudok róla és átadom.

Mint aki felfed egy titkot úgy állok itt, de még nincs rá szó, hogy értsenek – de akár bele is merülhetnék ebbe a szent küldetésbe, mely lényem kibontakozásához elvezet… talán majd most, közelebb érhetek a végső ébredéshez…. de valami a  lábamra tekeredett. Mozdulnék, mint egy megfeszített íj, mely lövésre kész, de egy apró érzés rángatja a kabátom szélét, és nógatása eltérít… kifut a feszülő karomból az erő és minduntalan ránézek.

Önmagam felé tett ígéret, tudom egy gyenge kísérlet, hogy bár megszülethetek, újra érkezhetek, de ha már itt járok – hátha rátalálok arra az érzésre, ami a vágyamat éltette az emberi létre, mint egy utolsó leszámolás vagy egy búcsú tánc… egy szerelmes tangó mielőtt tovább megyek. A bennem élő nővel van dolgom, tehát őt is elhoztam, bár megígérte, hogy csendben marad és a benne keletkezett érzelmeket keresésem és végső ébredésem szolgálatába ajánlja. A tűz fokán haladhatok, a vágyat mindig átforgathatom és használhatom szellemi kutatásban, barangolásban, de többet nem akar… megígérte. Ő az utolsó bennem élő részem, aki még nem kész a továbblépésre, mert ragaszkodik ki nem teljesedett önmagához, mintha bármit is számítana töredékes léte, melynek sorsa kezemben van – ha akarom, elpusztíthatom. De ha végső leszámolásra vetemedek, elhamvad bennem éltető ereje és nem leszek más, mint egy szívtelen tárgy, melynek nem röpte lesz, csak zuhanása.

A bennem lüktető asszonyi érrel kell megjárnom küldetésem, hogy lelkem végre kiléphessen a beteljesülések ínycsiklandó láncából… szóval azért hoztam magammal, hogy végre megértse, akárhány nekifutással is merül bele a keresésbe… reménytelen… mert már semmije sincsen, hiszen léte foszlásban van.., és én mindezt végignézem. Szétrobbantott női identitás, önbecsülést vesztett hazárdírozás, mely először megingatta, hát belekapaszkodott az anyaság érzetébe, de nem tartott mást, mint pergő homokot. Láttam teljes magányban, érintetlen küzdésben, de végig néztem azt is, amikor a rácsavart színes szalagokról kiderült, hogy csak fekete-fehér kártyalapok, és most itt van ő… egy szaturnuszi őr, kit meghagyni nemességében, támogató erejében – érdemes… talán végleges.

… de az erő, hogy újra és újra szép cipőt húzzon… nem csitul… nem értem. Hiszen már lába sincsen, sem ölelő karja… csak az a megfoghatatlan emlék marja, hogy egyetlen pillanatra megkaphassa, és végre kioldhassa magából mindazt, ami az emberi léthez ragasztja.

Azért hoztam magammal, hogy végre megértse, akárhány nekifutással is merül bele a keresésbe… reménytelen… már csak egy elgondolás ő, egy marcangoló érzés, ha addig élek is…. kioldom. Úgy akarok visszatérni életem végén, hogy megértse – önmagáért való léte semmire sem képes… jobb, ha megbarátkozik velem – a választott egyetemességgel. Váljék inkább gyöngédséggé és oltalommá, meleget adó karokká, kinek kötényében mindenki elfér. Legyen inkább adakozó törődés, a fizikai polaritás lágysága és biztatása. Akarom, hogy velem együtt hazatérjen és magasabb szintű részemként éljen… tovább.

Választásainkban mindig azokhoz nyúlunk, akik tanítanak és formálnak, valami egyetemessé akkumulálnak, hagyjuk meg nekik és áldjuk őket ezért, hogy az önmagunkra ébredésben eljátszhassák mindazt, amit rájuk mért az ég. Ne akarjunk senkit megváltoztatni, de akarjuk érteni, hogy mit miért tesz nekünk, még ha úgy is tűnik, hogy ellenünk.

Műtét a két szálon futó cselekményekért

A biztos pont, hogy boldog vagyok és örömmel teszem. Ne kérdezd, hogy mit – mert lényegtelen. Az állapot tudatosítása az, ami elengedhetetlen, mert ehhez a meglátáshoz fogok ragaszkodni, hogy nem én indítom el… mégpedig azt az érzelmi káoszt, amit mindjárt bemutatok. Innen indítom azt a műtéti beavatkozást, amely feltárni hivatott megannyi helyzet rejtett szálát, kettősségen futó csúnyaságát és feltérképezhetetlen homályát.

Bár mindennapi helyzetek, de megtapadása feltéphetetlen, hiszen észrevétlen. A bizalmatlanság és félszegség mérgét ültetik el azok a játszmák, mikor az ember mást érez, mint, amit hall vagy lát – hát akkor lépjen elő… bemutatom! ő a hamisság.

Kelletlenül áll előttem és nincs is ideje rám – a bennem felsejlő érzés … az a fajta tétovaság, hogy nincs kedve szemembe nézni. Minden a megszokott ritmusban megy, de végig érezni lehet, ahogy teszi, azt, amit tesz, hogy engem félvállra vesz. A mulasztások sokasága, még csak jobban elbizonytalanít, - pedig ott ülök a székben és a fogam kezelve lesz. Sietve ér hozzám, mozdulata kapkodó, és ahogy magához fordítja a fejem érzem türelmetlenségét és a benne zajló ellenérzések vehemenciáját -  de mindezt mosolya kíséri.

Fészkelődésem árulja el először számára, hogy észrevettem és már a háttérben össze is kapcsolódtunk, de a felszínen minden rendben megy. Közeledik hozzám a hatalmas fúró, de kérem az injekciómat, na ez már nem tetszik – ezt abból látom, ahogy mindent vissza rak a helyére és hangos keresésbe kezd.

Fájdalmat okoz, ahogy csinálja – és csak erősödik bennem az érzés, hogy talán majd máskor, de a megkezdett művelet – már nem engedi. Egyre inkább reakcióim átmennek abba az irányba, hogy csapdába estem - holott látszólag még minden rendben megy. Érzem, hogy ki kell tartanom, hogy a látszat megmaradjon abban a mederben, ahol megbújhat a rám terülő élmény felhő, mit képes kipárologni magából a mosolya mögött.

Aztán van az a pont, amikor minden olyan erőssé és kellemetlenné válik, hogy muszáj vele parolázni, de elkapja a számára kiélezett konc végét és ráharap. Elkezd ott válaszolni és reagálni, ami idáig rejtve volt és kerget, űz abba az irányba – ami számára kielégítően hat.

A fordulópontja ezeknek a drámáknak az, hogy egy pillanatra megtorpanunk ott belül, hogy valóban valós-e amit érzünk, vagy csak a bennünk dúló harcok tükröződése – de nem!  …emlékszem, ahogy elkezdődött – a baj benne rejtőzött.

... pár sor egy érzésért

A szerelem nem más, mint saját haladásunk. Egy érzésbe szőtt lélekutazás, egyfajta szabadulás. A legcsodálatosabb élmény, mit tapasztalni képesek vagyunk, de magasztossága és eufóriája az égben köttetett. Nem lehet több közünk egymáshoz, mint távoli, szellemi önmagunkhoz, kit felfedezni vágyunk… magunkat keressük a másik személyében, és ha két húr összecseng, elindul önmagunk megélése a másikban. Magunkat kívánjuk visszahallani a szép szavakban, tükröződni szemében földöntúli alakban, ölelésében rögzítenénk bizonyosságát annak, hogy vagyunk és létezünk. Olyan részünk kapcsolódik ehhez a szívbéli összeverődéshez, amelyik megnyilatkozásra vár.

Az érzésnek százféle olvasata van, ki melyiket ragadja magához… kihez milyen út vezet – ez lesz a kapcsolat mélysége és lényege, a minőség és tapasztalat ítélete.

Úgy tudsz rálátni a szerelem természetére, hogy keletkezik benned, de nem érintheted meg. Csak megfigyelőként érzékelheted, hogy az emberi lét nektárját megértsd, és többet ne kérdd. Nem merülhetsz bele, hogy árja elvigyen, lábaid parttalanná válnak - ha ereje elsodor.

Dallam által érkezik és verssel folytatódik, hűvös selyme a szívemet kergeti, de futna el előle, menekülne egy mihaszna hús-vér szorításba, de felismeréseim utolsó szakasza már nem engedi, mert látom és tudom, hogy a szerelem csak isteni lehet, hiszen így fűzték fel láncra szabadulásom szemeit.

Mindenki mást ölel, mint akit szeret… szívekben lapuló emlékezetek, összetört képzetek. Mást látunk, mint amit látni kellene és azt halljuk, amit hinni akarunk. Válogatunk a betűk tengerében, a mosolyok özönében, hogy emlékeztessen és éltessen. Hiszünk az életben és emberségben, hogy ember ember ellen nem fordul, hogy lélek lélek ellen nem mozdul.

...egy vízió a bűntudatról

Ültem kényelmesen a kádban, az otthonérzet falai között, melyek csempézett sorait szemem már ezerszer bejárta. Mintha rétegeikben mutatkozna meg a mögöttük húzódó természetük - ahogy a falhoz tapadva kapaszkodtak - hogy nekem egy sima felületet adjanak. Belelátva a ragasztó kötés szemcséi közé és a fal repedései mögé… sejlett fel egy megbontott darab. Azzal a nyugalommal nyúltam feltérképezéséhez, melynek látványát a kíváncsi csodálkozás kísérte, hogy mi ez a pergő vakolat, mely keletkezett… és én ezt hogyhogy eddig nem láttam. Ahogy megérintettem lett egyre pergőbb és repedezettebb, míg találtam egy részt, ami már-már puhaságával megijesztett. Hozzáértem és annyira átsejlő volt és ingatag, hogy kutató kezem szinte átesett… és ekkor a fal túloldalán megéreztem egy másik életet. Érintésemmel mintha jelt adtam volna valaminek – az ingatag fal mögötti réseket megtöltötte egy fekete anyag. Egy sötét áramlat… valaki lehuppant kémlelő rései elé - odaát – és engem figyelt.

Elrántottam kezemet és megszégyenültem, csak éreztem, hogy bármit tettem – az jó nem lehet. Leleplezetté és bűnössé tett már a megfigyelés ténye is, mert úgy tátongott felém a fekete színű kémlelés, hogy minden szabad hely mellettem a félelemé lett - bár mondják, ha nincs okod, nincs miért. Megfigyelt lettem egy elítélt, és ez a helyzet eltemet bennem minden reményt, hogy valaha is tisztán lépjek ki a mélyből – a fürdőszobai szentélyből.

A kiszolgáltatottság a ruha alatt bújik meg, és ha az ember leveti világi gúnyáját – önmaga lesz. Megenged olyan könnyedséget és elengedettséget, melyet kontroll nélkül tesz, és azzal a bizalommal van létezése felé, hogy mindenfajta összeszedettség nélkül is – ura helyzetének.

A lelepleződés bármilyen formája a bűntudat melegágya, mikor ráébredsz arra, hogy beléd látnak, szemeikkel megtépáznak, kimondatlan kérésekkel bombáznak és elvárnak.  Ott mérlegre teszed önmagadba vetett hitedet, de még azt az ősi bizalmat is, amely születetten veled érkezett. Kétségek járnak át, hogy amit teszel, vagy tettél – az jó-e másnak, furcsa tekintetek reguláznak – persze… ha engeded, de észrevétlensége egyben kíméletlensége, mert a szó jelentése, a bűn felvetése – máris azzá tesz, aminek szántak.

Orosz energiagyógyászat

A megosztottság, a kettősség világában élünk. Most ebben a pillanatban is, ahogy cikkemet megfogalmazom – egy olyan kísérletet teszek, amely arra hivatott, hogy feltárjon egy olyan belvilágot, amely önmagában él. Kinyilvánítani és megnyilatkozni olyan dolgokról, amely szavak nélkül létezik, nagyon nehéz. Mikor egy önkéntelen mozdulatról - mely nem átgondolt, csak könnyed és szép – kellene tudni elmondani, hogy milyen érzés, amikor teszem, hogyan lehet elsajátítani és értelemmel felruházni. Ez a megélt és elbeszélt kettőssége.

A könyvem hasonlóan megosztott. A szavakba öntött gyógyítói mozdulatok és alkalmazások elbeszélése, és a közben kialakult érzetek és lélekállapotok megfogalmazása. Nem beszélek tudati technológiákról, sem mentális elméletekről, sem kvantum megközelítésekről – ezek a szavak mintha követ őrölnének apró darabokra, csikorgásuk nem visz el a lélek szintjére.

Az energiagyógyítás egy kiterjesztett, határtalan lélekállapotban történik. Abban a megnyilvánulásunkban, amelyet fizikai elménk lefedett, hogy általa tudjunk újra szabaddá válni. A szabadság és felismerések kapujában az élet viszontagsága áll, nem lehet megkerülni, mert sűrűségéből és nehézségéből kell megszülni a felszabadulást. Ha ez a folyamat nincs meg, nem beszélhetünk a szabadulásnak arról a magaslatáról, amit szellem szinten sóvárgunk. Ez az egyedüli értelme a lefedett létezésnek, hogy az igény és vágy megfogalmazódhasson, a kérdés, hogy mi ez az egész? … és elindulhasson a keresés.

Az orosz gyógyítás nem rendkívüli jelenség, hasonlatos sok más energia megközelítéshez, de lényegét sajátos lelkében látom, amiből megszülethetett. Ebben látom gyökerét, eredetét, de alkalmazásában – olyan, mint bármelyik más. Vizualizációk és formák, hogy a képzelet szárnyán – eleinte – megfogalmazódhasson az érzés, és az érzésből a felismerés, hogy már részünkké is vált a nagy tudomány. Minden ember sajátja az a lélek-tér, ahol mindez automatikusan megtörténik. Egy tiszta energiaközeg, ahol minden eltérés magától visszarendeződik abba az állapotba, ami születetten tökéletes volt.

Ez a hit késztetett a könyv megírására, mely nem több egy mozdulatnál, egy szellemi elgondolásnál, mely borítót kapott és formába rendezett szavakat.

Szedjetek le magamról!

Tudni akarom, hogy mi ez az egész… tombol bennem a sok „miért”, ahogy egy apró fény feldereng, hogy a kérdést egyáltalán feltegyem, mikor megmozdul alattam, minden, ami az életem – ott kezdem, hogy az eddig hitt rendszerem értelmetlenné vált bennem.

Abban élni, hogy kellő olvasottság és érzékenység elegendő ahhoz, hogy értéssel éljünk, de ez a vélt tudás lefedi azokat a pontokat, ami visszaránt és megakaszt a „szabadulásban”. A tudat berendezkedik a megszerzett és beépült ideákban, de maradnak láthatatlan foltok, melyek visszatartanak a lefedettség állapotában.

Felfedeztem mindennapi mozdulataimban a megszokottságot, de egy ideje érzem a hátamon nehezülő határtalanságot, melynek súlya nem a teher nyomása, hanem az érinthetetlenség dilemmája, hogy mi az, ami feloldhatatlanul bennem lapul – amitől az ember önmaga gátja.

Úgy döntöttem tudni akarom, hogy mi történik velem, mi az, amit magamra teszek, hogy lefedjem végső igazságom. Megéreztem szűkre szabott felfogásom és vágyom természetes határtalanságom. Nem elég már az érzékelt bandukolásom, levésem és a belém égett kiszolgáltatottságom.

A valóságot akarom, önmagam eredetét és mindazt, amit a teremtés rám ruházott – látni kívánom. Ezt az értelemmel megcsípett érzést magamhoz láncolom, mint új szellemi pontot, mely oly képlékeny, de ereje bennem most – érzem – maradandót alkot. Kérdőre von és törekszik, hogy segítségemre legyen a folyamatban, míg magamat lefejtem saját Magamról.

Életem olyan, mint egy megtapadt rágógumi, mely makacsul kapaszkodik talajához, született kiindulási pontjához.  Mint egy szemfedő, egy feltéphetetlen hályog, mely megülte lelkemet – szabadulni vágyom.

Minden nevetségesen illuzórikus lett, amit eddig is tudtam… de most tényleg. Mindenre rányomja bélyegét a csapdába esettség, ahol az öröm és bánat, vagy más hétköznapi frázis elenyésző, ha az egészet vágyom.  

Ha megpiszkálom saját ragadásaimat, elmevonzásaimat, a sziszegés és lélekrángás kíséri, egészen addig, míg fel nem vakarom. Az eszmélés, hogy mennyit vagyok a múltban, hogy az elmúlás húrja még mindig megrezgeti szívemet – félelemmel tölt el… mint mindenkit. Megválni érzésekkel kísért emlékektől, melyek elevenen tartották az elmúlt időt, de leginkább a biztonságos ismertet – még hozzáérni is nehéz.

… de ez a kellemes érintés és keltegetés, mely mostanában kísér…  mint egy elindulás, vagy egy másfajta utazás – de mindenképpen felfedezésre vár, hiszen nem is tehetek mást.

... lányok, a lányok...

Nem tudtam… nem tudtam mi rejtőzik a falak mögött, nem sejtettem hol keressem, azt, amihez évtizedekig érni sem lehetett… mint egy nyílt sebhez, mely kötözésre várt. Azok a falak rejtették el, aminek sokáig neve sem volt, csak később mertem kimondani, hogy csak tabu lehet, de elkendőzve ezzel a kifejezéssel – hosszú időre könnyebb lett. 

De a titok ott lappangott bennem mélyen, melyhez, ha hozzáérek – féltem – az lesz végleges szétesésem, valami, ami születésem óta meghatározott, személyem, földi teremtményem elengedhetetlen része. Szorítása oly annyira lett természetes, hogy összefüggésbe hoztam a lét érzetével és kemény virtuozitással, szárnyalással tudtam szúrásán felülemelkedni. Dacot és erőt kovácsolt akaratom anyagából, hogy sorsomat úgy járjam, ahogy jártam… ne illeszkedjek, és ne hasonlítsak senki másra, számolva minden lemondással, amit ez a belső küldetés elvett –mindenféle-fajta veszteséggel.

Nem tudtam, hogy szellemi utamat járva milyen mélyre kell ásnom, ahhoz, hogy múltamat és bennem keletkezett fájdalmakat feloldozni módom lehessen. Én, aki reptében nem néz se jobbra, se balra, kinek szabadsága gondolatisága és minden földi kapcsolódás, emberközpontúság csupán a lélek megközelítése… hogy női valómban kell a továbblépést megértenem – én, aki már-már androgün lélekmadárként éltem… ha egyáltalán van ilyen.

Szembenézni lányként anyámmal és az előttünk sorakozó generációs családfával, sírdogáló nagyanyámmal, ahogy emlékeimben megmaradt. Megérteni sorsuk által az enyémet, a felém kapaszkodó elméletet, miszerint sorsom hasonló az övékéhez, ne tévesszen meg a bennem élő szabadságérzet, mert visszaigazolásként kell élnem, hogy minden női felmenőm megbékéljen. Nők ezernyi múltja tornyosult elém, mint a kiszolgáltatottság és függés recsegő téglafala, amely nem hozhat feloldozást senkire, aki így élt, csak valami homályos kollektív tudat… és én, mint a sor legifjabbja, az én hátam kell ahhoz, hogy ezt az építményt megtartsa.

Félelmetes felismerés számomra, hogy napjaink spirituális ébredezése idején társadalmunk patriarchális rendszerével találom magam szemben, ahol apák és férfiak tudva vagy tudattalanul mérnek csapást a gyengébbik nemre. Talán mélytudati besorolások ezek, de nagyon sok nőt meghatároz, hogy életében betöltött helye hol és miként legyen. Írhatnék törzsi rituálékról, tettleges vagy relatív elnyomorításokról, civilizált társadalmak vagy ősi népek hiedelmeiről, vallásokról vagy bármilyen kasztokról… de ehhez meg kellene változtatnom fórumom jellegét, mert témája kiapadhatatlan.

Megpróbálok saját példából, tapasztalatból kiindulva hozzájárulni azon nők felismeréséhez, akik ezt a pici blogot elérik, hogy saját életükben hogyan oldozzák el ezeket a kötelékeket ahhoz, hogy továbbléphessenek saját lényegi létezésük felé.

A kioldáshoz anyám mellé ülök, aki gúzsba kötve élte életét, idegen honban, magányos nőként, becsapottan. Valamikor igazi kalandor volt és szerette a hideget, a szibériai kietlenséget, zordon teleket. Végtelen romantikája a hóeséshez fűzte álmait, hogy egyszer visszatér; ebből semmi nem valósult meg, de míg élt mesélte őket. Az oltalmat tőlem várta, remélve hogy hasonló életutat járok, alárendelve magam mindennek, mi erősebb nálam, de minden ellenkezésem és lépésem csak további karcokat okozott lelkében. Az elutasítás és szeretetlenség párájában éltem, de ahhoz, hogy ezt végre megértsem – végig kellett élnem szenvedését, hogy miért nem volt ereje soha megölelni ,vagy miért látta bennem önmaga meghazudtolását. Egyik kezével húzott, a másikkal tolt el magától, mert ő is csak túlélni akarta asszonyi végzetét.

De én most előveszem varázsdobozom és feloldozom azt a sok női felmenőmet, minden asszonyt és bántalmazott, kiszolgáltatott nőt, akik a világnak ebbe a sötét és átgondolatlan bugyrába dőlt. Bár nincsen lányom, hogy megszakítsam ezt a karmikus folyamatot, de talán lesz elég erőm, hogy ez a láncolat általam, életemmel végleg megszűnhessen. Ki tudja, hogy merrefelé ágaznak leszületések és nagyon távoli rokoni összeköttetések, de talán a szálak valahol összeérnek, és így pici szikraként mindenhova elér gondolatom, hogy csillapítson sok szenvedésen.

... egy kiindulási pont a nagy rengetegben

Megtaláltam a Semmi állapotát. Azt a pillanatnyi levegővételt, ahol átérzem, hogy vagyok. Ha szépen lassan beengedem a külső hangokat, akkor megérzem, hogy a Minden vagyok. Kedvem szerint gyorsíthatom vagy lassíthatom a tapasztalást, mert minden keletkezett hang mögött érzem teremtőjét. A tücskök ciripelésében meghallom az észrevétlen csendet, ami a folyamatos hang között megbújik, ennek a kis teremtménynek a jelenben való megsemmisülését. Ha felgyorsítom, a körülöttem lévő - folyamatosnak tűnő - áramlattal észreveszem sejtjeim mozgását és szívem pumpálását, de felkapaszkodhatok a kint tomboló szélre és rohanhatok vele korszakokon át.

Én ezt a Semmit akarom, ezt a megtalált természetes állapotomat, és mindent lebontok, ami ezt megzavarhatja. Az élet önmagában értelmetlen, csak létezés; ennek értelmét úgy kell megértenünk, hogy elménket lezárjuk. Ha az ember értelme által válik le a természetről, mert minduntalan számára kielégítő értelmet keres, akkor ezt elaltatva láthatjuk meg tanulásunk következő fázisát. Csak úgy válhatunk Eggyé, Mindenné, ha erre a pontra eljutunk.

Beszivárgott néma csendembe egy gondolat, hogy az általam elképzelt események miért ilyen lassúak, hogy amit célként és végkifejletként elgondolok – még nincs kész. Ennek felismerése vett rá arra, hogy aggódni kezdjek és erőt verbuváljak, akaratot, hogy meggyorsítsam a számomra fontos folyamatot. Ennek az érzésnek jelenléte annyira idegen és természetellenes volt nyugalmamban, hogy elkergettem. Helyet csináltam egy beszivárgó új érzésnek, felismerésnek, hogy mindaz, amit szeretnék – már kész van. Már most jelen van a nagy krónikában, de kézzelfoghatóságához, fizikai valóságához még idő kell. Az idő gyorsasága vagy cammogása a bennem feszülő türelmetlenség függvénye, a vágyott dolog eléréséhez nincs köze. Ha minden megélés és érzet szintjén számít, akkor a sok felesleges gondolatot elvetem. Látni és tudni kell, hogy már ott van… már megvan, és gondolataink végeztével hagyjuk a történést magára.

Eddig természetesnek hitt reakciókat, érzelmeket és lépéseket már idegenként fogadok, először jól megforgatom őket, szemrevételezem érkezésüket és eldöntöm szükségességüket. Végignézem elbizonytalanodásukat, ahogy nem férnek hozzám, aki életüket tovább táplálhatná… van, amelyiknek még lesz ereje elballagni - úgy ahogy jött, visszahúzódását nyomon követhetem, de van, amelyik szétpukkad, mint egy parányi tömlő - megvilágításom tűfokán. Általam teremtett életük annyira nevetségessé válik, látván, ahogy a legnagyobb fájdalom is elsomfordál… bár ő azért hagy nyomot, mert a hiányérzet, vagy emlékképek sora velejár – felfejtéséhez több idő kell, mire minden megnyilvánulása tovaszáll.

Megszabadulok minden kondicionáltságtól, amit környezetem rám mér, ami észrevétlenül fojtja meg a bennem élő Semmit. A hétköznapok váltakozása, a világ morajlása – elindulása vagy pihenése ne érintsen meg, ne érezzem meg az eddig fontosnak tartott dolgok nélkülözését, sem magamra mért követelőzését. Ne bántson az értetlenség, mely körülvesz, mert, ahogy a környezetem lát… nem vagyok más, mint valaki, aki számukra értelmezhetetlen. 

Láthatatlan attitűdök egymás megsemmisítésére

…néztem, ahogy boldogan eszik. A hajnali fények játszottak a kiskocsma asztalán, ahol kávéját kavargatta, és kezében ott volt a következő mozdulat… mindjárt a sütemény után nyúl. Önfeledt elégedettség az asztal körül, mely belőle érkezett, hogy ott és akkor… a mennyek kapujában, egy kis kocsma sarkában megrészegült. Nem akart semmi mást, mint a pillanatot, melynek része volt és bevonva engem is ebbe a finom reggelbe éreztem meg talán életemben először ezt a szót, hogy könnyedség. Saját állapotomban ismertem fel, ahogy odaültem – képzeletemben - és csak ültem… figyeltem őt. Az ő falatozása és időnkénti mosolygása beszélt nekem erről - a bennem keletkezett - érzésről, mely szóvá lett és gondolattá… és végre tudomássá, hogy van a világban ilyen, bár ritkán jön elő. Érkezéséhez egy ugyanilyen pillanat kell minden percben, ami emberi lépték szerint – lehetetlen. A viselt nehezékek inverzeként érvényesülhet csak, a hozott ólmok tükrében fedezheted fel, ha egy villanásnyi időre megérkezik. 

Pedig nem történt semmi rendkívüli, nem cselekmény és tartalom által éli életét ez a tünemény, hanem a bennünk lévő lelki szükséglet, igény és kívánság által észrevehető. Ha felfedezhető egy asztal egyszerű reggeliző harmóniájában, akkor soha nem lehet elvárásunk vele szemben… talán pont az egyszerűség a lelke; a letisztult, gondolat nélküli – embert nélkülöző jelenés a természete.

Bár évek teltek el, de gyakran visszatérek ehhez a reggelhez. Ahogy felnézett rám… ott álltam nem messze tőle, éppen soromra vártam egy pultnak dőlve… tudtam, hogy megérezte jelenlétem, ahogy oda ültem lélekben mellé. Hirtelen széttárta karjait, mintegy átölelve a terült asztalt és engem… rám nevetve azt üzente, hogy Mindene megvan.

A könnyed állapot egy szabad – emberileg már-már értelmezhetetlen szféra, amit elérni csak önmagunk lebontásával tudunk, egy szellemi szabadság, ahol a bennünk élő vágyak és hiányok nem szoríthatják sarokba a másikat… azért mert már nincsenek, vagy, mert keletkezésük és eltűnésük már csak egy kontrollált pillanat. Nincsen rejtetten csepegtetett epeméreg, amely bekerülve a lélek vérkeringésébe kilendíti a természetességet.

Nagyon mélyen kell látni ahhoz, hogy az elfektetett szálakat feltudjuk fejteni, mint egy hímzésbe szőtt rángatódzó ideget. A láthatatlan és hallhatatlan szinte kifejezhetetlen, mert mire átpréseli magát érzéseken, gondolatokon keresztül, és végül eljut a szavakig - már más, millió változás az  alapérzethez képest, ami próbálja megértetni és megláttatni, ami legbelül fáj.

Amikor valaki magyarázkodásra kényszerül, akkor egy másik ember által feszített elvárásba gabalyodik bele, ami kimondatlanul húzza ki zsinegeit, és sokszor annyira mély tudatalatti folyamat, hogy alkotója nincs tisztában azzal, hogy mit tesz… szóval, ott lapul mögötte egy türelmetlen és neheztelésekkel teli várakozás, ami a magyarázkodás kényszerét vonja ránk.

Meg is magyarázhatnánk a kérdéses dolgot, de a magyarázat lényege, hogy azt szeretnénk, ha a másik ember megértené tetteinket, vagy azok hiányát. Akkor lehetséges valamit elmagyarázni, ha nem előzi meg elvárás, sem türelmetlenség, néma számonkérés, vagy rejtett sértettség. Így közlendőnk egy szabad térre érkezik, ahol nem verik agyon a fent említett csatárok.

A negatív energiák dinamikája reakciónk minőségében rejlik és ördögi hatalma pedig abban mérhető, hogy minket von bajba. Mi szüljük meg, mi hozzuk felszínre - úgy, hogy ezt a tükröt a másik tartja felénk, sőt a feloldozást is ő adja, hiszen biztosít arról, hogy nincsen semmi baj – ne legyünk zavarban. A meleg, ahogy végig fut hátunkon és értelmezhetetlen feszültség lesz rajtunk úrrá, úgy tudhatjuk, hogy negatív energia ült ránk. Nem találunk szavakat rá, mert kifejezhetetlen – innen ismerhetjük fel.

Egy elejtett mondat, egy vicces utalás, ami ott feszül a másikban, bár leplezi… de kibuggyan, de már fut is a beszélgetés szekere tovább, mintha küllői helyén megannyi emberi láb volna, úgy tapossa medrét a szóváltásnak, kérdés-válasz lépések váltakozása. Az elejtett mondat megteszi hatását, mert ott reked két ember között. Ha figyelem nélkül hagyjuk és tovább beszélgetünk, számíthatunk rá, hogy újra elhangzik. Ha már nem tudjuk kikerülni az attól van, hogy mögöttünk egy nagy betonfal nem enged tovább hátrálni. De már nyújtja is kezét az oldás és vigasztalás, miszerint ne aggódjunk, nincsen semmilyen elvárás.

A nehéz szüli meg a könnyedet, mert a súlyhoz képest tud csak felszabadulni. Mint emberi létünk, ahogy felfelé törekszünk – visszafelé nem érzem át a folyamatot, bár ez lenne a lényeg. Ez nem a kettősség, a jó és rossz megszokott gondolatmenete, hanem egy magasabb szellemi megfogalmazásban rejlő igazság megtalálása.

Beszélgetési minőségek

A bennünk keletkezett gondolatok különbözősége, mint a madarak százfélesége… mélysége és tartalma fejezi ki azt a távolságot, melyet szárnybontásához, reptéhez igényel.

Azok a magaslatok, ahol szellemi gondolatok, megfogalmazások születnek - egy bennünk fortyogó motor, mely elhalkulással indul, hogy hordozója megértse kibontakozását, üzenetét, hogy aztán szavakká, elgondolássá tegye. A csend szükséges születéséhez, hogy mindent kizárva csak arra figyeljen, hogy mi történik ott bent. Ha napokig nem hagy nyugodni... nyugtalanít egy érzés, cikázó gondolataink csiripelését elnémítva koncentrálhatunk lélek-állapotunkra, vagy figyelhetjük, mi kerül utunkba, hogy a megérkezett ihlet fizikai síkra keveredjen. Egy éppen elénk kerülő könyv pár sora, vagy ébredéssel áthozott álom töredékek, de lehet egy dallam vagy arc, ami az egészet összefoglalja.

Határtalan tér kell ezekhez a gondolatokhoz a beszélgetés folyamán is. Szinte alig jön ki hang az ember torkán, csak a szemek néznek fel az égre és várják, hogy a vele szemben ülő elkapja a kifejezhetetlen mondandó éteri fonalát – ott a fejben, ahová átrezeg a középen lebegő, összesűrített szféra.

Ha megszületik valakiben valami egyetemes gondolat, valami olyan, amiben mindenkinek része van, azt megérzi a másik ember, hiszen benne van, még ha számára megfoghatatlan és elgondolhatatlan, akkor is. Ez az igazi szabadság, gondolatáramlás, amit nem feszélyeznek szavak és fogalmak, sem ember, aki rendszerben bír értelmezni csak; nem bonyolítja lényegét hovatartozás, azonosulás, sem született vagy tanult kulturális háttérvilág… így szárnyalása olyan lehet, mint az elképzelhető legnagyobb madaraké, akiket nagy baj nem érhet. Nem kell emberhez kötődnie, hogy életét túlélje azáltal, hogy valaki elbeszélje, mesélje vagy sorokba rakja…

Ezek a beszélgetések már közelebb húzott székek között zajlik, amikor a vita és nézőpontok egyeztetése a szavak mérkőzése, a mögötte pulzáló intellektuális megmérettetés a lényege és a győztes, ki csűrt-csavart szónoklattal kerekedik fölébe… - hogy mi fölé? egy másik aktuális gondolat fölé, melynek élethossza talán csak egy korszak, vagy egy életszakasz törmeléke, múló tapasztalat... egy másik haldokló ellenében. Ahogy az ember ki van téve a folyamatos változásnak, úgy a benne lévő értelem is állandóan alakul; pusztán személyes motivációja és érintettsége ad életet mindannak, amit pillanatnyilag magáénak vall.

De amikor két ember egymás mellett ül, és suttogásuk összeér, egy meleg pára veszi körül a beszédet, bár sok gondolat nincs mögötte, csak az együttlét szenvedélye, meghittsége. Ebben a helyzetben nem lehet gondolati közlendő, sőt összetett mondat sem, csak érzelmi együttlét, kötöttség.

Talán az egyedüllét és magány ad igazi mozgásteret a szellemiségnek, hogy érkezése ne akadjon meg a mindennapok beszédében, sem semmilyen érintkezésben. Életfeltétele az elszigeteltségből adódó tágasság, hogy a keletkezett csendben felismerhető legyen közeledése. Ebből a magaslatból nézve a hétköznapi témák, eszmecserék oly szegényesek, mert az a hatás, amiből születnek, nélkülözi a – fent említett - választott vagy vállalt lemondást.