A tűz elem

Az életünket nem mi szervezzük, hanem az élet szervez minket.

… csendben ültem. Két tenyerem térdeim közé szorítva… figyeltem. Vártam. Nem tudtam eldönteni, hogy még lefelé zuhanok, vagy már a legaljára érkeztem és ott ülök. Várom, hogy kihúzzanak, vagy fel kellene állnom, de a fejem fölött tornyosuló szakadék minduntalan megbénított és visszaültetett… és újra elrendeztem térdeim közé mindkét tenyeremet…

A tűz a legerősebb elem és energia, ami csak létezhet. Teremt és pusztít, bármelyik a hatalmában áll és meg is teszi. Ereje, ahogy végig kúszik az erekben, megfeszíti a tüdőt és a lélegzetet is visszatartja, mert annyira akarja, hogy a robbanás megtörténjen, mindent szilánkosra törjön, ami már nem odavaló és csak ólom és nehezék. A kitörni vágyó gejzír visszafogott íjásza érzi leheletét a vágtázó lónak, beleborzong érkeztébe, tudatosult jelenébe, létezésébe. Az elvesztegetettnek hitt idő a startba állás, hátrálás, térdre kényszerítés, hogy aztán a kellő pillanatban megiramodhasson, elindulhasson.

De ahhoz, hogy megértsük a szédítő vágtát…,  érezzük át az azt megelőző némaság diadalát, felemésztő csendjét.

A kilátástalanságban rejtőző kétségbeesés, mindenhonnan veszteség állapota béklyó és halál. Az egyetlen fohászod, hogy segítsenek az égiek felállni, de a kérés válasz nélkül marad még tetézve a bajt. Nem felállni tanít, hanem kúszni-mászni – erőt feszítve próbálni. Ha barátokhoz fordulsz, mert sírni támad kedved – csak ellenségek érkeznek, de már nem fájnak a megrázkódtatások, a megerősödés edzés terve az elhagyatottság inverze. A hit próbája talán a legerősebb, mert bármi is történik veled, a jót sose feledd, hogy minden történés ellentétpárja ott feszül az univerzális megoldásban. De a túlnyomás  a fizikai rendszerben felébreszti asztrál megfelelőit, a bénító és letaglózó elementálok születését. Meglátni a rengeteg akadályban a bátorság és állhatatosság leckéjét, hogy a nehézségek által juthass el álmaid sátrába, hogy teljesülhessen az elképzelt életút vágya.

… felkészít és megteremt. Új emberré tesz. Addig várakoztat, és addig cibál a mélybe, amíg a neked szánt magassággal egyensúlyba nem kerül.

… és már hallod a közeledtét, minden a helyére került. A némaság és csend, a csalódás és elhagyatottság. A fájdalom és árvaság, totális kilátástalanság. Vágyom a bennem élő totem erejére, ahogy kecses lábaival megugrik, és az égnek ágaskodik.

Tomboló tűz ég bennem, a szenvedély lángja, hogy életem új utak felé nyílhasson, kiszakadhasson a tétlenség fogságából. Új megmérettetése és kezdése életem következő szakaszának… és én belekapaszkodok lángoló sörényébe, hogy ereje magával vigyen, építsen, éltessen.

Szökevény

Vajon észrevehető-e az a láthatatlan villanás, amikor a figyelő szempár elsiklik és tovaszáll, elréved és eltűnik végleg a megfoghatatlan messzeségben? Mikor nem tükröződik már benne senki és semmi, mikor színe és fénye megváltozik. A nézés és a látszat figyelés megmarad, az erre szánt energia hatalmas, hisz ez adja a pajzsot védelmére, hogy észrevétlen elszökhessen belőle a lélek.

Kaméleon vagyok. Arra válaszolok, amit kérdeznek és ott - azon a szinten - ahol a kérdés elhangzik. Azt teszel velem, amit csak akarsz, azzá válok, ami vagy. Ott rántok kardot, ahol te csatázol, és a csendet, ami körülvesz is vigyázom. Ha megértem elégedettséged és vágyad, szomjoltóvá formálom kezeim vagy csattanó tenyerem, csak mutasd ki vagy. Nem ülhetek melléd, nem lehetek az, akivé lettél és változékonyságom nem törhet ketté, nem merevedhet álló képpé.

Állni egy nyitott, nyikorgó szekrény előtt, egyik lábról a másikra váltani és látni… látni, hogy mit visel a másik és arra várni, hogy mikor vesz egy újat, s dobja ki a kopottat. Ki kérhet ilyet egy változástól, hogy válogasson a lezártból, egy magabiztosságból.

Polcokba rendezett vélemények, nagy munkával elért felismerések, molytól rágott reakciók és magatartások. Fiókokban kallódó meglepetések, hirtelen dühkitörések, kifakadások és némi öröm érzet. Szúrós szögekkel kivert esőkabát fájdalom zápor és szomorúság ellen… és ahogy előkerül, taszít egyet rajtam; tükör elé tolja kontúr lényemet és miközben szidalmaival öltöztet – rám mutogat. Fájdalom testté alakít, megsemmisít, és bár hozzám beszél – önmagával vív… valaki, sokan… mindenki.

Látni egy ember, egy asztal körüli társaság, vagy egy terem morajlását, megérteni honnan hova tartanak, hol van az örömük és a bánatuk, mit tesznek és mi az, amit elvetnek, megismerni, megérteni… állandóan kerteket ásni, valamire várni.

Együtt hömpölyögni, közösen érezni, Egyben lenni a másikkal, a világgal … ott megáll az idő. Egyszerre lélegezni és egymásra nézni, ugyanazt átélni… mint egy csendes kikötő – megérkezni.

Mikor éreztetek ilyet utoljára?

Mi ez, ha nem az önfeledt, pillanatba simuló, boldog mozdulat?... amibe csak belefeledkezni lehet, hallani a kalapáló szívet és ziháló lélegzetet… mi ez, ha nem a gyógyulás maga – testnek és léleknek egyaránt. Testünk emlékszik izmaink rugalmasságára és működésének harmóniájára, egészségből fakadó örömtáncára. És a lélek? Elevensége és életigenlése… egyszerűsége … mi ez, ha nem a spiritualitás? Megragadása itt ezen az apró ponton, libbenő szoknya fodron csak egy csípésnyi felismerés, a szél karcolta ráncban megbúvó Igazság. 

Talán nem is kell többet beszélni, csak megélni, se nem írni róla és tanítani, hanem az egyszerű létezés felfedezésének egy elrugaszkodott sikolyában megérezni.

Talán nincsenek is ösvények, sem lélek utak, mert hely sincs, ahova érkezzenek, és megfoghatatlansága bennünk lakozik. Talán nem is kellenek vezetők, sem tanítók, mert elbeszélésből, más által megéltből és szubjektumból fakadó empátiából, magas lesről ez nem követhető. De talán tegyünk le mindent a kezünkből… csak tedd! lógasd magad mellett.

Figyeld a karok lengő játékát, ahogy szabadon ide-oda kalimpál… ne siess sehova, ne legyen célod sem irányod, csak lépegess előre. Sétálni, fűszálat rágcsálni, csak a lépteket figyelni, pihenni.

Befelé figyelni, hallgatni… senki nem tudhatja jobban nálunk, hogy mi történik bennünk, merre tartsunk, kivé váljunk. Kik vagyunk már most és teljesen mindegy mit mond a másik, mert látószögei nem kell, hogy egyezzenek a mi fényszögeinkkel, lényünkkel… ő is csak eltévedt, vagy már megtanult tudásába révedt… egy a lényeg… szabad vagy.

Boldog Karácsonyt Mindenkinek

Abban a szeretetben, amire csak képes lehetek, pillanat-üzenetben… gyújtom meg szent este éjjelén ezt a gyertyát… életem áldásos pillanataiért, lélegzetemért, létezésemért. Teszem ezt Szeretteimért,  családomért. Azokért, akik eltávoztak, és legfőképp azért az Egyért… Édesanyámért. A helyért, ahol lakom… Barátaimért, környezetemért, hazámért. Egy messzi orosz tájért, lélek-otthonomért. Egy kis indonéz szigetért és a távolságban megfogalmazódott kötődésekért. 

A hozzám fordulókért, bizalomért… a Gyógyuló  és Segítséget kérő Emberekért. A gyógyulásban elért sikerekért, könnyebbségekért. 

Az írásért és az Olvasóimért, ezért a cseppnyi fórumért, amit megvalósítani és kialakítani módom lett. A megfogalmazódott gondolatokért, a bennem letisztult képekért, gondolat - ébresztő elképzelésekért. 

A felismerésekért, a változásokért, a szabadságért és értelemért, az emberekben feszülő akaratért, mely felfedezésre sarkall mindenkit, hogy önmagát, életét és, ezáltal a világ átrendezését éltesse...  az elesettekért, a szegényekért, csalódottakért és újrakezdőkért, az emberi mosolyokért és mindenért… Mindannyiunkért.

Áldásban gazdag Karácsonyt!

Fohász a csodagyártókért

Végig húzni egy szűk csövön a végtelent, első bálozóként ácsorogni egy folyosón, randevúra érkezni és felfedezetlennek maradni, elkezdeni beszélni, de félbehagyni és a másikat hallgatni, amikor a te karod szorosabban ölel, mint amelyik szerelmet vall, azt hinni, hogy társaságban vagy, de csak egyedül ülsz, próbálni látszódni, de üvegnek maradni, gyöngyöket átadni és látni a másik kezéből kiszóródó homokot. Veszteséget érezni és magányt, dolga végezetlen meg nem valósulást, szétforgácsolódást és darabokra szeletelést, mikor ott bent… minden olyan szép. Várni, hogy valaki ezt meglássa, reménytelen esély. De bent tartani sem lehet, mert olyan erővel keletkezik, hogy magától tör ki meggondolatlanul, mert meg akar születni, megmutatkozni és attól, hogy nem látják, az nem veszteség… rendkívüliség.

Nem akarok lejönni onnan ahol lakom, ahol gondolkodom és élek. Minden egyes lépcsőfokkal, ahogy néha leevickélek, emberi szót remélek, hinni, hogy nem csak egyedül… De ha a fent elgondoltat kiejtem a számon, millió kavicsként peregnek a járdán, nehéz súlyú értetlenség és beton elemek. De nekem még csillog és könnyed, bár már én sem értem, inkább visszatérek oda, hol bár egyedül, de rendületlenül – szépen.

Onnan tudom, hogy létezem, hogy időnként találkozom mások által – önmagammal, mert amit tesznek, és ahogy… tükreim ők és visszhangom és már együtt nevetünk a leszóródott kőhalmon.

Megtenni mindent, amit a belső sugall, legyen az ábránd vagy álom, de lehozni és megvalósítani – művészet. A fantázia szülte kreativitás az élethez és mindenhez, ami önmagában szép, vagy kapcsolódhat másokhoz is, de ha nem látják – mit sem ér, mert megmarad az álmodó belső világának, öncélú csodájának.

Sok idő rengeteg percébe képzelt szépség és ecsetvonás, mit átjárt valami földön kívülien Más, beleszőve az illetőnek magasabb szintű lényét, vonzásának és találkozásának minden felsőbbrendű célját, küldetését. Az égbolton túl is szárnyal a lélek, mert minden reggel nekiül és festi a képet, hogy szívéből egy csepp se maradjon, minden dobbanás olvadjon össze a színekkel, mikor azt átadja. De fogadója nem lát benne mást, csak egy formákkal megrajzolt táblát és önmagát. Saját jelentőségének árnyát teríti rá és ebből a látszódásból nyújtja köszönésre kezét. Ahogy leteszi az asztalra és karba font kézzel élvezi saját megajándékozottságát… a háta mögött megidézte a megfestett csoda halálát.

Elbeszélni szerelmet és vágytól felforrt villámlást, ütközést és azt a percet, ami nem más, mint szédítő körforgás, gondolni rá és várva várni. Amíg ott marad bent nem árthat neki semmi, de a szikrázó őrületből csak egy belassult réveteg nász lesz, ha szívedből kiengeded.

Csillámokat, csillagokat szórni, égi rezgésekből beszélni, szívből élni és meghalni, csodát gyártani. Minden gondolat és álom egy rendkívüli állapot.

Látogatás

Régóta csend volt, mintha nagyon régen történt volna, vagy mintha nem is ment volna el… bármikor benézhetek hozzá. Időnként szomorú sírdogálás, de inkább csak nyugodt hiány. Nem éreztem jó ideje őt, gondoltam már rég elment… tovább siklott alvásokba, megújulásokba, feloszlott és köddé vált… eltűnt a szemem elől.

Nem tudom már hányadik napnál járunk, több már, mint negyven… elengedtem, talán pár napja gondoltam arra, hogy el sem köszönt, még egyetlen egyszer sem jött el hozzám, oda fel, ahol én lakom.

… de ma eljött. Eljött elköszönni, megölelni. Fiatalabb volt kicsit, mint mikor meghalt, de így látnom őt… ó de természetes volt, mintha az idő nem is lenne. Nevemen szólított, mint annyiszor máskor… és a hang, hogy újra hallom, hogy eleven részemmé lehetett megint… egy kicsit…téptem fel álmomban szobám ajtaját. – Anyuuuu! … te hol voltáál? és megöleltük egymást… hol voltál? …. a régi illat, anyuölelés, minden érzet, ami születéstől velem volt, végre előjöhetett, érezhettem, szerethettem. Észrevétlen, lassan szivárgott fel a kép, mikor holtan fekszik kezemben, de nem akarok gondolni rá, hisz érzem, ahogy visszaölel… valahol tudom, hogy mi történik… és hogy hány érzékelés és eszmélés van egy pillanatban jelen… mint egy darabokra szedett hagyma… esik szét a megelevenedett Egész. Ahogy erősödik a gondolat, hogy nincs… úgy foszlik ki karjaimból jelenése, utolsó ölelése. Mint amikor pergetem kezemből a homokot, úgy lazul meg a várva várt, az elvesztegetett hiány. A hiány, hogy tehettem volna többet, hogy miért nem tettem… Özönként árasztott el a búcsúzás keserű íze, hátracsapott fejjel zokogni, mikor már azt hittem megéltem… vége.

Talán a megmutatkozás ébreszti fel a hiányt, talán visszatérte, percnyi itt léte keltette életre a bennem rekedt kínt, hisz elvesztését nem tudtam mihez mérni, mert emlékemben nem tűnt el. A karjaim gyászolnak most és a szemeim, érzékeim és a füleim, hogy hallhattam, láthattam és ölelhettem… de megértettem, hogy igazán most vesztettem el Őt.

Rend legyen!

Ki az, aki megérint egy fát, ki az, aki észreveszi a napsugarat, az éneklő madarakat? Ki az, aki szalad lélekszakadva, és érzünk-e még biztonságot, ha átölelnek. Ha kérünk tudjuk-e, hogy kapunk, ha sírunk várjuk-e hogy valaki meghallja? Vagy ha elesünk, már állunk is fel, rácsodálkozunk, felfedezünk? Képesek vagyunk-e belemerülni bármibe, ami a kezünk ügyébe kerül, elragadtatással formálni, megpróbálni, válogatni, ismerkedni. 

Érezzük-e még ezt a tüzet – az Életet magunkban és körülöttünk, nyitottak vagyunk-e? Tudunk-e ott lenni… ott abban a pillanatban, mikor mindent egyszerre érzékelve figyelünk ezer felé. Emlékszünk-e arra, mikor születetten – még – tudtunk Élni.

Mikor nem zavar be tapasztalat, sem felvett tudás, mi szétszedi a spontaneitást, hova lett az egyszerű emberi identitás. Az oktatásban elmerült elme fegyelemre feszítése, figyelemre nevelése, unalomig leadott tananyagok, minősítések, értékelések – társadalmunk születése. A versengés és a túlélés a tét, erről szól minden eredmény, amire felkészít és belénk sulykol a tanév… újra és újra. Harc az iskolapadokért, szakmákért és pozíciókért, véget nem érő tanulmányokért, hogy aztán beálljunk a sorba és megkezdjük középszerű életünket. A boldogság a szerzett helyzet lesz és minden mi vele jár, legyen az gazdagság, vagy hatalom, de onnantól a megtartása a tét… és megint eltelt néhány év.

Elfáradtunk… keressük a kiutat, és mindazt, amit elfelejtettünk. Úgy hívjuk most már, hogy meditáció és megnyugvás…  terápia szinten… na! öleljünk meg egy fát. Járjunk mezítláb, mert az anyaföld ereje, tanuljunk meg félelem nélkül élni, csillagokat nézni. Értsük meg a születést és a halált, és örüljünk, hogy hétvégenként egy kis szabad idő jár. Fedezzük fel magunkban a gyermeket, menjünk vissza időben és utazzunk életen innen és túl… valamit elvesztettünk, de piszkosul.

Világ/nézetek

Hova is pakoljam?... talán egy üstbe, vagy egy csűrbe, gyomorba, zsákba vagy elmébe, szemüveg lencsébe?

Elindulunk hegyeken és völgyeken és attól függően, hogy ki mit talál – mindent beledobál. Cipeli és viszi, időnként előveszi, és a mozdulat határozza meg hogyan is látja a világot. Lezseren és félvállról rántja elő, vagy kezét lóbálva mutogatja, körülményesen kihalássza, de minden esetben beleteszi… beleteszi, ami az útjába kerül, bármi, amire szeme és lelke ránehezül.

Van, aki örök gyűjtő és mindent felszed, legyen kicsi vagy nagy… nem válogatva a szerzeményekben pakolja és rakodja, míg végül válla elnehezül.

Aztán vannak azok, akik soha le nem hajolnak, nem néznek se jobbra, se balra – csak előre. A táv megtétele legyen könnyed és gyors, semmi sem elég nagy kincs… ezeknek még korsójuk sincs.

Apró-cseprő kacajok és örömök tartogatói, egy-két ide-oda guruló élményszerű váltás, üveg falának koccanása - a tartalom, melynek állandó rázása és csörömpölése elfedi, hogy valójában mennyire üres… hiszen ennek semmije sincs.

A világ tetejére állítása… legyen!  az üveg felfedezéstől lázas himbálása. Megszédült paktumok és összetört elvárások, galacsinba gyűrt hagyományok, társadalmi korlátok. Kék fű!... hát akkor legyen zöld az ég… ejha, ez az erő vajon meddig elég? A virgonc turista ki letér a jártról és ide-oda ugrálva… a végén a többiekhez zárkózva mendegél.

Ó, ezt a figurát még nem láttam…. honnan jött elő? Belemélyedve színezi át a múltat, s jövőt – ő az ábrándok hercege, kinek minden tartalma áttetsző. Nyomában sistergő mély elnyomástól szendergő, palackjából csak úgy dől a rózsaszín füst-felhő.

Jaj!... hát te meg ki vagy? … törölgetem az üveget. Nem látok át rajta, annyira zagyva, hogy globálisan körbe van itatva mindennel, amit valaha csak olvasott és gondolt. 

Eszmékkel, gondolatokkal teli puttonyok… mikrovilágok. Szükség van-e rájuk? … hiszen meghatároz, kondicionál és elhelyez, valakivé tesz. Láthatóságom a világban ebben mérik, de hát ki vagyok én? … mindenki ezt kérdi.

A személyiség építése, világba helyezése, táborokba rendezése. Vélemények, állásfoglalások és szimpatizánsok, nevek és hovatartozások, tapasztalások. Intellektuális háborúk és eszmecserék.

A mentális lényegünk elemi részei, legalsóbb síkjai. Hermetikusan lezárt szó-energiák, leszögezett ideák.

Bolygóközi kóválygás

Szaturnusz sötétkék köpenye, szigorú leple – korlátok vagy bölcsesség… vajon melyik az enyém? Milyen hatással van személyemre, formálódásomra, mikor mindent egy  házban ural. Nem mozdulhatok, hiszen megköt tanítása, mindent magába húzása. A Neptun aranyló fénye felbukkan az égen hajnali egy órakor– s pár perc áll a rendelkezésemre, hogy mélyálomból ébredve szakaszos emlékei suttogják fülembe, hogy merre is menjek. A sűrű sötéten átsejlő fénysugarak mutatják utamat, de oly nehéz hozzáférni, hogy miként szól, és merre mutat. Legyőzni az éjszaka mélyét, elmém és álmosságom feketeségét, tudatára ébredni a nem akartnak, vagy az agyon vakartnak – kiértékelni egy gyűrött párnán, álmos értelmezések sávján az égi üzenetet.

Behúz az ólma téli estéknek, az év végének, minden lezárásra, alvásra érett, hogy végre ébredhessen, kezdhessen. Bármibe foghatnék, változtathatnék, minden lépés segítve van és erősítve. A személyiség formálása, átalakulása, tanítása a bennem felgyülemlett már „más”-nak, nem odaillőnek. Tisztázása a múltnak, veszteségnek, elvesztésnek.

Hosszú évek során megtett bátor lépések, személyiség formáló döntések, megélések. Mikor mire volt szükség ott volt hatalmas méretében, de felnézve rá mindig az odázás és meghunyászkodás. De valami mindig erőre kapott és meggondolatlanul rángatott, annyira egyértelműen volt kikövezett, mások szemében esztelen és érthetetlen, de a felfedezés és új keresés vihara rántotta ki megakadt filmszalagom.

Talán az évek során formálódott finomodás, ez nem ugyanaz már. Ismerem az erősödő szelek hangját, sziklákat darabokra törő szilánkját, mikor nincsen se megfontoltság, se jövőkép, csak döntés.

Ha az ember formálódik és már-már kész egy következő feladathoz, szakaszhoz…  a lépések is finomodnak. Megoldások elnyújtóznak, nem rombolnak. Már csak apró csiszolások, befelé tett gyomlálások, szakítások, tisztítások – nem mély árkok, csak apró barázdák, szántások. De a mögötte feszülő türelem és kivárás az új feladvány, aminek megmunkálásához, már nem csákány és ásó kell, hanem finom csiszolók fülsiketítő sercegése,elmét, és zakatoló szívet helyére parancsoló kísérlet, hogy az emberi alakhoz tett új rétegek megtapadjanak.

Nem lehet egész életen keresztül buldózerrel járni, mindent félredobálni, mert utunkhoz és helyzetünkhöz mérten kell a jövőt feltárni. Attól az út még út és rajta vagy… láthatatlan erők és a finomodott akarat – hidd el, hogy halad.