... sétálj velem

Ha megrezdül a szellem és felfelé húz… az egyensúly megszakad idelent. Követnék a lábaim, tán még dobbantok is egyet… menjünk hát, de a föld azt súgja – maradjak. Ha átrepül rajtam - követnem kell, hisz jelenlétében érzem át a csend mögötti űrt, mikor álomba merül és oly sokáig csak néma szuszogását hallgatom, ahogy szendergő hátán egy egész világ hegedül. Ébredése szakítja meg a lelket, hiszen menne… de a test gyökeret ereszt, mozdulni nem lehet, hisz kifutott a lábakból minden, ami számít.

Érkezik egy dallal, egy köszönő hanggal… beléd szivárog és felébreszt, de nem a réveteg asztrál királyt, hanem a felfelé törekvő szellemóriást. Megnyit ezernyi szépet és megannyi képet, hogy hogyan szeretnél lenni, csak úgy tenni-venni, zene szárnyán lebegni, ráhangolódni egy kósza akkordra, hagyni hadd építsen szimfónia-várakat.

Tisztán hagyni oly magasan, amennyire csak lehet, hogy ne vesszen el idelent. Megtartani könnyedségét, pillanatnyi érkezését… hagyni élni, nem remélni, hogy nemcsak képzelet, mert léte kizárja a mindennapi életet.

Hiába a mindent átszőtt isteni tér, a tudat, hogy mindenhova elér, mert ha egyszer megmutatkozik, formába szőtt hanggá sűrűsödik – hiányával minden kettétörik.

Átmenteni fizikai léten, testi szenvedésen a legnehezebb terv, ami embert próbára tehet, de kínzó alkímiája szabadságot teremt. Megéri végigmenni, magasba emelni, azt, ami kibontakozott… tudni, hogy koncentrált ereje lábunk nyomán nyiladozott. 

Mi mentjük át magunkban, velünk lesz halálunkban… de ha átkeltünk, elengedhetjük, hiszen ott már örökre a miénk marad.

Testen kívül

Annyi minden takarásban, átsejlő suhanásban, mint egy láthatatlan hártya, melyet megtalálva léphetsz ki ebből a formádból. Annyiféleképpen létezünk, bármerre léphetünk, és amit állandónak vélünk, oly képlékeny, hiszen csak egy gondolat tartja össze, amelyikben azt mondom „én vagyok”. Én, akit a szél is lenget, a hang is kerget, függök a napfénytől, félek a sötéttől, kapaszkodom a földbe és vágyom a levegőbe. Hol van itt az állandósult, mely csak egy képzelet önmagamról…

Kilépni egy vékony résen át lehet, valahol ébrenlét és alvás között, de nem lehet tudni, sem akarni, engedd magad lebegni… megtalálni ezt a köztes pontot oly nehéz, mint jelet fogni egy univerzális adó-vevőn, melynek létezését még megfogalmazni sem tudjuk.

Elhatároztam, hogy nem akarok elaludni, csak kicsit lenni… pihenni. Észrevétlen szőtt be az álom, de egész testemen érzem, hogy ébren, egyfajta készenlétben. Átsuhanni a szundikálás fázisain, pár perces mély-ugrások, visszarándulások. Nem… az már átlépi azt a határt, mely a mély-alvásba visz át, de egyensúlyozni egy kicsit feljebb… talán erre. Itt lehet érezni, hogy az agy még ugrásra kész, de valami odabent már elvész – határt lép. Tengernyi fátyol szivárvány, tudatállapotok keveredése…

Mint egy beültetett motor a koponyacsont alatt, az agyam rezeg, de az érzés oly fájdalmas, hogy fel akarok állni. Kinyitom a szemem és látom a szobám falát, párnám hajlatát, látom, ahogy belóg a képbe a függöny széle és a nyitva maradt könyvem kékje. De azt hiszem felébredtem és fel is ülök, de a kép ugyanaz marad… tovább mozgok, már-már állok, de még mindig ugyanazt látom. Mintha a szemmel való érzékelésem csak erre lenne képes – erre az elalvás előtti képre. Próbálok szabadulni, lüktet a fejem és ki-becsukogatom a szemem.

Ilyen a halál, mikor már semmi nem az, de a szemidegekbe rögzült utolsó kép kitörölhetetlen. Minden aktív közben, érzem magam… hovatovább súlyomat, de nincs is tömegem. Megzavar a merev kép és a hozzá nem illő látás, hiszen levált egymásról – több síkú létezés… testen kívüliség.

Minden itt van bennünk, az Egész, a leírt és a remélt. A horizont és a tágasság, a szabadulás és elfogadás. Csak egyszer mozduljon meg a bevett fizikai forma, onnantól nincs, ami a lelket visszaszorítsa.