A csalódottak eledele

Megközelíthetetlenek azok az emberek, akik állandóan csalódottak – és itt igaz, amit mondanak, hogy mindenki az, amit megeszik. A feléjük nyújtott jóság és kedvesség trillázó húrjai az első szóra pattannak, ha nem azt a hangzást ütik meg, amire a fülük felkészült. Ez a sértő hang bármi lehet – mert természete abból fakad, hogy bármikor alkalmazható, ha az éhes lélek-gyomrot sérelem-hiány gyötri.

Ámulatba ejtő, ahogy egy belső mozdulattal megállítják az időt és a levegőt, ahogy a tekintetük megvető… ez az éhség csillapodása, a csalódottság édes kielégülése. Olyan magasra teszik fel elképzeléseiket és ideáikat, hogy biztos veszteségre ítélik a világot – és akkor magukba szívhatják végre a kudarc nektárját, a csalódás szirupját. Rákeményedik bőrük felszínére és bár negédes, de belül férges. Gonoszság üli meg lelküket és fekete bársony borítja szívüket – valahogy így mesélném, ha megtestesíteném, és előadásra rendezném egy melodráma színpadán.

Komolyra fordítva a szót, a csalódás és sértettség rendkívüli erők – és csupa álszentség, ha valaki erre felmordul. A sértettség állapota távolságot szül ember és ember között, melyre szüksége van annak, aki állandóan csalódott - hogy néhány reakciót megfigyelhessen. Először is azért teremtenek távolságot, hogy sok időnk legyen kétségbeesni, és megfeledkezve mindenről visszalépni hozzájuk.  Utunk ne csak hosszú legyen, de keserves is, önmarcangolásba és minimum bűntudatba merülő, de legalábbis igyekvő. Másfelől - míg a galád megbántó – azaz én vagy te – odaér, addig a sértettnek legyen alkalma igazán elnyúltan táplálkozni, csipegetni a lopva odapillantások aprajából, a kellő pillanatban felvett hátra arc izgalmából, vagy belemerülni a teljes megadás és elkeseredés katlanában.

Mit is lehet mondani ezeknek az embereknek – szerintem semmit. De ha a feltérképezett helyzetet magunkban megváltoztatjuk – az egész eltűnik. Tehetem azt is, hogy nem veszem észre, vagy csak megértem a bennük zajló folyamatot, de az igazi varázslás az lenne, ha megfordítanám, átsimogatnám.  Elcsípném a húrszakadás előtti pillanatot és kellő távolságból figyelném az egészet, mint egy áramlatot, zúgó patakot, melybe belépve sodródnék a történettel – de ezt nem tehetem. Egy magasabb lesről figyelve, éppen csak megélve maradni egy helyben, egyfajta szemléletben, hogy mindaz, ami készülődik – már el is enyészik. Viszont nem tudomást venni csak úgy tudok, ha belül tiszta vagyok, és nincsenek feszülő húrjaim, sem szinkron érzelmeim, sérelmeim… ha nyugodt, vagy legrosszabb esetben értetlen maradok.

Lelakatolt némaság

A zaj és a csend közötti híd megépítése talán a legnagyobb építkezés, ami az élet megértéséhez vezet. Elvonulással és elszigetelődéssel igyekszünk a nehéz munkával és koncentrációval megteremtett csendet megmenteni. A folyamatban az a legnagyobb kelepce, hogy a csend csak a zajhoz képest létezik, de ha kikerül az érzékelés hatósugarából, már nem csend, hanem némaság. Bár azt hisszük, hogy általa csendesek vagyunk, nem más, mint légüres tér, melyből kiszalad az élet.

Azt mondjuk, mindig megzavar bennünket valami, így bezárjuk az ajtót, messzebbre költözünk, egészen addig, míg már csak a fülünk zakatol, de a körülöttünk lüktető mozgás, legyen bármilyen rés, behatol és teret kíván. A lecsendesített elme így újra neki feszül és azt hiszi, hogy benne maradhat egy állapotban, hogy megragadható az elért súlytalanság, míg semmi más nem történik, mint újra születik ugyanaz az érzés, mikor egy tömött buszon egy félreeső pad emlékére vágytunk.

Először megkeresem a bennem élő gondolatok gyökerét, hogy végleg számot vethessek energiabitorló leigázásukkal, majd arra teremtek gondolatokat, hogy a keletkezett űrt megtartsam. Komolyabb és erősebb kötelékeket rakok felszabadult lényemre, mint amikor még a zajtól áztatva áramlok a tömeggel, de mégis körbevesz a valahova tartozás.

Van az a pont, amikor vissza kell fordulni, hogy belemerüljek a zajba, a ricsajba és edzésnek feszítem lelkemet, hogy a megtalált belső hallgatagságot megmentsem. Úgy kell szétfuttatnom a megszületett békémet, mint az a bizonyos édes folyondár, mely mindenkit átjár, ki szereti az édeset, a békésen krémeset, mely a felfedezés által nem lehet sajátom, így nem tartható meg. Míg a szeretet extázisa a legkoszosabb utcasarkot is átjárja, hogy is gondolhattam azt, hogy majd lezárom, és nem adok belőle a világnak. Ellene mentem természetemnek, emberi életemnek, mert csak ebben akartam lenni, ezáltal elvenni és lezárni mindent, mi engem táplálna. Azt gondoltam áramlok, pedig így csak elszigetelt maradok – sűrű ellenállásból épült kordonok között.

A bennem fel-felcsillanó áramlás adott, régi utak már ezek, mit életről-életre újra élhetek, mert elvezet oda, ahol annak idején abbahagytam, hogy ez alkalommal megint tehessek hozzá.

Van íze! ... Édes!

A bennünk élő boldogság, olyan, mint a selyembe csomagolt levegő, mely ott van minden szívverésben, hiszen súlya nem is lehet több mint, egy észrevétlen koppantás érzékelésünk sűrű ajtaján.

Egy csendes estében suhanó autóm berregése segítette az érzés megszületését, mikor a mellettem szaladó táj mozgását figyelve nem volt kapaszkodója a látásnak és semmiféle elgondolásnak, hát jobb híján az üresség táncát járták a fák.

Éreztem a bennem születő csendet, mely körülszőtte lelkem robaját és gondolataim sodrását, egy elválás szomorú felhangját. Egyre inkább háttérbe szorult minden, ami átjárt és felfigyeltem erre az édeskés ízű, rendkívül puha nyomásra. Megtöltötte érzékelésem éppen zajló morajlását és ellehetetlenítette mozgását. Megbénította a bennem dolgozó erőt és már csak azt éreztem, hogy nem is vagyok élő. Ez az elragadtatott pillanat olyanná vált, mint egy kiterjesztett állapot, amely mindent átjár – bárhova is néztem. Kúszott végig a megüresedett utcákon, fákon, a környező házakon, egy félig nyitott ablakon és a gázpedált taposó lábamon. Gyengéden szorította nyakamat, és ki kellett mondanom, hogy – Nincsen más. Ami ezen az érzésen kívül esik, nem valódi, hanem csinált, de a tevőlegességen túl nincs más, csak ez a széles, érzettel telített óceán. A boldogság madara repült át észlelésem birodalmán és ölembe ejtett egy tollpihét, hogy járjon át az érzés, hogy mit miért, és hogyan tovább. Elnehezült minden végtagom, és ahogy megérkeztem már mindent kívülről figyeltem. Én voltam a lépcsőn emelkedő combizom, és az ernyedten lógó alkarom. Nincsen más, csak ez a könnyű lét-érzés, amit ettől eltérően annak hiszek – nem igazi. Ebben a puhaságban, boldog szárnyalásban található az irgalom és az értésből fakadó feloldozás.

Nincs szükség látványra, beteljesült vágyra, szépségre és bőségre, vagy bármilyen okra, ahhoz, hogy megtaláljam. Igazából a keresés szűnik meg és az elvárás, hogy bármi, ami érkezik – tegyen azzá, mikor én már kezdetektől fogva Az vagyok. A kereséssel együtt szűnik meg a kereső, és azt hiszem, hogy ez a legnagyobb felszabadító erő, ami csak létezhet, mikor felfedezzük a bennünk élő igazi Erőt.

Állókép

A végső megnyilatkozás és a bennünk rejlő igazság a világot szemlélve oly észrevétlen. Mintha mindent el kellene söpörni érzékelésünk felszínéről, hogy felfedezhető legyen. Mintha a szem dörzsölésével kitakarított por feltárná azt az állóképet, ahonnan nincs tovább, sehova nem vezet már út. A vágyott megismerést nem kíséri mámor, mert annyira egyértelműen jelen van, hogy nem is vesszük észre, hiszen az élet maga az, ami elfedi. Olyan érzés, mikor azt mondod magadban: – Hát ez lenne az?

Az ébredés előtti szendergésem egyik kedvenc állapotom, ami teljesen ellene vall mindennek, ami mozgás és élet, de a folyamatos tevésre ösztönző külsőségek és a körülöttünk áramló lüktetések oly finommá teszik ezt a halk félig-meddig állapotot, egyfajta döntéshelyzet, hogy akarom-e, vagy sem az életet – úgy teljes egészében. Ebben az állapotban történt, talán egy pillanatra… hogy valamit végre nem csak megérthettem, hanem átélhettem.

Mindennapi merengéseim kedvenc távlata, mikor egy hatalmas lombkorona izgő-mozgó leveleit nézem. A nézelődés nem tudatos, de szükségem van a kitekintés határtalanságára, hogy gondolataim ott bolyonghassanak a levelek között. Ez a pontosan ablakkeret szélességű nyílás a messzeségem, ami abban a bizonyos félig álomállapotban megelevenedett. Ültem előtte ugyanúgy, mint ahogy ébren teszem, és ugyanazt a képet láttam, levelekkel, lombkoronával. De a kép nem mozdult. Nem volt mozgás, mert nem volt tér hozzá. Az életet egyedül a megjelenése és jelenlevése nyújtotta, mely kimerült abban, hogy van. Ez ilyen egyszerű. Hogy mi tölti meg? Most írhatnám, hogy csillanás, villanás, vibrálás vagy rezgés, a fontos, hogy egy pillanatban történjen, de azt hiszem, itt az egyetlen lényeg az, hogy én Tudtam, hogy ez a kép, vagy fa – csak van. Meg kellett állnia a mozgásnak ahhoz, hogy a tudatosság fogalma feltörhessen.

Talán ebben a félig szendergő, az elmét az asztalon felejtő állapotban lehetünk képesek meglátni mindennek a… és most hogyan tovább? Írjam, hogy kezdetét vagy gyökerét? … vagy azt, hogy értelmét? – megfoghatatlan, mert nincs rá kifejezés, sem mérhető ideje, sem földbe kapaszkodó erezete, legfőképpen pedig értelme nincs. Az elme felcsatolásával, reggeli fogmosással töltjük fel a megélés különböző szintjeit.

Metaforák és analógiák vasutasa int felém, hogy üljek fel megint, hogy más bolygókra is elérhessünk, de én ezt most nem teszem. Szépen lassan megállnak ujjaim a billentyűzeten és elhalkul a kopácsolás, az írás. Vágyom a „Nem tudást”.