Mérlegelésünk súlya

Ha olyan egyszerűen lennék képes ülni egy asztalnál és a lábamat lógatni, megigazítani az elcsavarodott kendőt vállamon, beleborzongani, ahogy a selyem eltakar. Ha olyan egyszerűen lennék képes végig nézni a körülöttem lévő embereken, ha egyszerűen tudnék rámosolyogni a velem szemben ülőre, ha boldoggá tenne a pillanat, hogy a halk zeneszóból megismerem a kedvenc dallamot. Ha csak hagynám, hogy átjárjon és átszínezzen, hasson és távozzon.

Ha csak úgy felállnék és élvezném a napsütést, vagy tudnám, hogy mindjárt elázok az esőben és legfeljebb csak vizes leszek, hogy csak úgy gondolnék valamit, bármit… ha természetesen és hétköznapian lenne boldog vagy szomorú, ha épphogy észrevenném, hogy gondolat járt át – máris elengedném, ha beszéd nélkül tudnám mutatni, hol a mélysége annak, hogy ki is vagyok.

Ha szabadon választhatnám létemet, és a perceket, ha nem kellene tudnom, hogy mi az, amit teszek és mi az, ami múlik rajta. Ha elnehezült mellkas nélkül sóhajtanék, csak mert öröm… ha csak figyelhetném, hogy éppen mi az, ami átjár – melyik érzelem.

Ha egyszerűen csak lehetnék annak, amit látnak, ha minden ok nélkül tehetnék kötöttség és kötelék nélkül bármit.

Áttetsző sziluettnek lenni, ki egyszerűen lát és érez, súly nélküli teremtménynek, csak egy lénynek. Vékony és foszló álomképnek, mint egy hártya – oly sérülékeny. Tünékeny, mert nincsen neve, nem rögzíthető és értelmezhető, és nem minőség, mert nem jó vagy rossz. Nem elérni vágyott nyugalom és béke  … nem meditációs csend és jógával kifordult test – ez egy állapot. Csak egy állapot… lenni… lenni. Talán ez a tetszőleges, természetes emberi létben található rend.

Bennünk van… belül, legbelül  …  és most szépen lassan… lassan játsszuk visszafelé…

Kezdjük el visszatölteni ezt az áttetsző könnyű álmot, egészen addig, hogy cipőt húzunk rá és finoman hátba verve útnak indítjuk. Figyeld, ahogy beindul az élet, érezd az érverésed és a leállíthatatlan motort – a kirakóst játszó agyat. Érezd elsőként, ahogy visszaépül a túlélő tudat, ahogy érkezik a gondolat és minden, ami rögzít és kutat. Kódokat ír és engramokat karcol, reflexeket és emlékeket. Érzelmeket és félelmeket – tudatosan vagy tudat alatt, játszmákat és mérlegeléseket, szerepeket és jeleneteket. Önmegvalósítás és önérvényesítés, személyiség és csillagjegyek, nevek és számértékek. Terhek és súlyok, fizikai halmok… és hidd el még fér. Most tegyük még hozzá, hogy ki milyen jellem… és itt vannak még az okozott és hordozott sebek, ékek, védelmi kerítések.

...  ne féld azt a halvány színű fátylat, a láthatatlan álmot… nem szakad el – hisz mindent átölel. De gyere, ülj ide mellém, oda ahol a halk zene szól… csak egy pillanatra… és nézd meg, milyen csak lenni, összenevetni és elengedni.

… ahogy lendül a lábam és az agyon hordott bakancsom rúgja a port maga előtt… megyek, csak megyek. A cipóm sarka vagyok… a legboldogabb vagyok.

Látók és spiritiszták

Nem vetekedhetek hangjával és terebélyességével, minden hang, amit hallat – minden érzés, amit átad – védekezésre kényszerít, megfelelésre. Kétségeimmel szemben fegyelmezetten, némaságban kereshetem fel, hogy életemben segítségemre legyen. Intelmei és szavai, keményen csattanó szeretetei és égi üzenetei – korbácsként vágnak hátamba és elmémbe.

Sebezhetősége a határozott kiállása, kategorizálása. Feltétlen bizalmat követel és hitet, hogy a vele való találkozás maga a csoda. Felhúzni elmét és lelket oda, ahol a felkorbácsolt áhítat gyúrható anyaggá válik és beleszőhető minden általa közvetített „prófécia”.

Szeretetteljes környezet, labdacsok és inga füzérek, kártya-legyezők és démonok, angyali szárnyak és tömjének. Szeretet és fogcsikorgató porszemek, megnyikorduló székek és kéztördelések. Emberi esetek, mindennapi életek. Irányított lélekértések és elemzések, jó hírek és intelmek. Tágabb körben összehajszolt istenek, sarokba szorított fétisek.

Miért vágyakozunk a távolságra, szemet meregető csodákra… el kell vajon hinnem, hogy az embertömeget nagy lapáttal hányó mágusok és szeretet árusok szolgálata az örvények legalján történnek? Hogy alámerülésük tiszta és angyali? Engem szolgál – egy eltévelyedett földönfutót, kinek teste beteg és lelke kérges, kinek tarifáért időt mér fel?  Média spiritiszták válasz nélküli mondandói, ezüst talárok és trónok bitorlói.

HÉ! Gyógyítók, kiválasztottak és az összes „tisztán” működő!

Döntsétek el, hogy az Istenek klubjában akartok tagok lenni, vagy a fizikai világban Hősök.

… a gondod az életed, találd meg önmagad, csukd be a szemed és hidd, hogy mindened itt van – veled… csak menj és tedd a dolgod… Te vagy a spiritualitás és a Minden, halld meg szavad… ott laksz bent, ahol a szíved dobban, és ha poros is a lábad, de legalább az utad járod…

… ahogy lendül a lábam és az agyon hordott bakancsom rúgja a port maga előtt… megyek, csak megyek. A cipóm sarka vagyok… a legboldogabb vagyok.

Árulás

Ha érzem, amit gondol… azt is érzem, hogy mire fog gondolni… előre kínoz, pedig még csak útja van, de még nem jár rajta senki… bár érkezése már eldőlt, ott a fejben, akinek lépése készül. Rejtett szálak, leplek takarta álnok, ahogy megbújik abban, aki szülte és téboly annak, aki érzi, de nem látja. Az elhatalmasodott érzet kirajzolódott képe ott áll kettőnk között, de megfoghatatlansága – születése.

Mikor észreveszed a másikban önmagad, ahogy ellopja álmodat, átveszi mozdulatodat és feléli életed, társul szegődik, barátként, de pár egymásba karolt lépés után - már előtted jár. Onnantól éled önmagad visszhangját, erőtlen árnyékát. Átadod, mert van még belőle sok… hisz súlya sincs, emberi értéke a kezelése és nem a gúzsba rántott megkötése. 

Felkötni ruhánk díszeként a láthatatlant, nem e világi kurtákat illeszteni szavainkra, mélyebben nézni és nem látni… minden, amit marokra fogunk – elszökik.

Ontsd rájuk mindenedet, magadtól add és biztatással, hogy az árulás veszteségét áthangold látható odaadássá, menj utána, hadd vezessen… de minden tétova hátrapillantása erősítsen, hogy téged keres. A te gazdagságod nem látható, míg a szerzett babér elszárad és utántöltésre vár.

Mélykék formula

Szivárvány fények, átsejlő-vonalak, susogó levelek, súlytalan léptek. Elrugaszkodott talpak hátrahagyott cipellői, behunyt szemhéjak elhagyott testei – az elme utazása, meditálása egy csodálatos kertbe. Ismerős sugallat és a boldog pillanatok megfoghatatlan gyorsasága itt állandósult és felfogható. Sok dimenzióval feljebb, ahol a könnyed és fátyolszerű pihegésünk síkja, Atman gyümölcsöse. 

Halványkék testek, gyógyító rezgések és áramlatok észrevétlen tánca. Lépj be ide… és lásd, ahogy Gyógyító Buddha birodalma realizálódik képzeleted segítségével. Engedd a félszeg mosolyt arcodra és a kigördülő könnyet, mert ez az áhítat termőföldje. Azúrkék keze nyújtja feléd a minden betegséget gyógyító mirobalant, jelenléte orvosolja lelked és tested, és az itt megérzett hitet, örök védelmedül küldi veled – leszállásod pillanatában.

Képzeletbeli thangka, mely tudatod kifeszített vászna, oltalmat és ígéretet hordozó másik részed. Kékes fényben átszínezett gyógyulni vágyó lelkek hozták el hologram testeiket, hogy a tibeti hegycsúcsok pulzusa szerint vegyék fel a számukra fontos esszenciákat. Kövesd érzeteiddel hova lépnél, tested jelzi ezt.  Ha túlfűtöttséged és belső tüzed hűtésre vágyakozik - megindul a feltörő forrás gyógyító vize felé, ha nyirkaid és megfagyott hőid melegségre éheznek – az oltár meleg kövezetére terítsd ki átfázott sejtjeid. A szél erejében rejlő dinamika ereid és keringésed élete, a benned lüktető ritmika, mely eggyé olvaszt a természet vibrálásával, a hajladozó fák a benned özönlő rhun, mely mindenben ott van, ami mozgás és élet, a bólintásban és a széttárt karokban, a patak csorgásában, a hegyek háborgásában.

… de ha talpad újra szilárdan áll és indulásra vár, tudd, hogy ez az az örök éden, mely mindig elérhető, ha valami fáj.

Nem külön sziget, csak egy látomás. Bárhol vagy és bármit teszel, vetítsd ki elméddel ugyanazt a képet, és írd át aktuális környezeted. Legyen az a fizikai természeted állandó oltalma, hogy tudod, hogy a talpadra ragadt szivárványt szóród széjjel mindenhova, ahova csak nézel. A mezőn hajladozó búzavirág kékje, a levendula ültetvények lila sávja, a szemekben megcsillanó fény ég kék tükröződése, a tengeri öblök azúrja, mind megvalósult emlékeztetői egy képzeletnek.

Daganat

Rátettem kezemet a hasára… arra a sebre, ami pár napja még kettévágva tátongott a világba, megmutatva mit rejt magában. Aki fölé hajolt és műtét közben nézte, … értelmezése egy életnek. A daganat megmozdíthatatlanul terjeszkedett, irányát és eredetét elrejtve, mintegy visszavicsorítva bámulójára, hogy fészkében meghagyja. 

Honnan várjuk a magyarázatot és a segítséget, mindent áthárítva műtőjére? Csak egy agy és sebészi ujjak, értelme talán csak logikai készsége és tanult objektivitása, mely keresve a megoldást sem jut előbbre… vagy talán az időzítés mértéke? ha észleljük, már beteggé tesz, talán a felhőtlenség elégedettsége, vélt vagy mélyen sejtett jelenléte… elodázó szembesülése és végül az idő megérkezése.

Érzem tenyerem alatt kitüremkedő nagyságát. Hűvös tapintása – rendellenes rosszasága. Vagy a szervezet, mint biológiai gépezet talán legprecízebb korrekciós hadművelete, mindent próbáló rendbetétele, hogy az eredeti alakját végül elnyerhesse? 

Lehet-e tudatban akkora fordulatot venni, hogy egész életünket felülírva, érzelmeinket és reakcióinkat sutba dobva képessé váljunk másfelé haladni? Az emlékeket átgondolni, rájönni, hogy a szép az csúnya, és a teher cipelése sorsunk beteljesedése. Hogyan lehet keserűből édest főzni, ha minden hajtás csak sorvadt kéreg. Hol az a szem, ami a fókuszt átállítva lát szivárványt millió fénnyel, ha eddigi lélekvilága a sötétség sértett odúiban élt? 

Hamis bálványok lelepleződése, ígért oltalmak elengedése, felesleges súlyok elvetése, önmagunk temetésének visszarendezése. Erőgyűjtés új felfedezésekre, szembesülésre és megértésre.

Szomorúnak lenni jó

Az ok nélküli szomorúság, ha befészkeli magát gallérod alá - csak a csendet érzed magad körül – akkor tudd, hogy ő érkezett hozzád és engedd. Nincs kedved elfordítani a fejed se jobbra, se balra; nyugalmába belesóhajtasz és viseled a leheletnyi útitársat. Nem a felzaklató, tenni akaró tehetetlenség, csalódottság, vagy a szétrobbanni készülő keserűség, sem a kételyek hintáztatta émelygés… csak ez a kis meghatározhatatlan líra, ami talán fennköltebb és tartalmasabb lélekhang, mint értékelésünk mércéjének pozitívvá avatott üres érzelmei.

Mosolyogj rá és lásd magad általa, ahogy vállad kis gödreiben megülve támasztja homlokodat egy eső áztatta ablaknak, ahogy a szemeid belerévednek a semmibe, amikor nincs igazán gondolat, csak a lelassult környezet, a mozdulatlanná feszült ácsorgás, mely elkezdi figyelni a benned felzokogó sírást. Ahogy átölel, eltakarja előled a máskor fontosat, lényegtelenné finomít mindent, mi értelmet és célt adott. Megállít, és finom sugallattal teszi lehetővé találkozásodat fáradtságoddal, de megfogalmazhatatlansága a szabadsága. Nincs súlya a rajtad megpihentnek, a látszat megakadás mögött az elhalkulás áttetsző gazdagsága inspirál gondolatokra és másfajta láttatásokra.

A körhinták zajos nevetése egyetlen vonallá egyszerűsödik, ahogy pörög körbe-körbe – tőled független, más történetek, melyektől a benned fészkelő nyugalom eltávolít. A hát görbülete engedi a természet íveit és a lélek hangjait, belső megfoghatatlansága élteti költői állapotát és romantikus nászát. A szomorúság egy belső mosoly, mely mögött béke honol, de a környezet elutasítása és félelme megragadhatatlanságában rejlik.

A melankólia csodája, ahogy a világ szomorú mozzanatai érkeznek hozzád, figyelembe sem vett apróságuk megmutatkozik, elhessegetett szépségük feltárulkozik.

A szomorúság – elvonulás, hangtalan élet, meglátni a megváltoztathatatlan véget. Észrevenni az elmúlását virágnak és nyárnak, örömből az érzelmi gyászba, csendbe és halálba.

Mi a címe?

Mint egy zárt könyv, melynek, ha címet adunk – lehetünk ugyanúgy meghatározói életünknek, sorsunknak. Meghatározni és megnevezni azt az egy mondatot, ami egy magasabb rendű gondolat kell, hogy legyen; egy elrugaszkodott idea és fennkölt megfogalmazás. A fejünk felé kell tűzni, mint irányt, hogy mi az, ami mentén haladni akarunk. Szükségünk van egy küldetés tudatra, hogy életünknek meghatározható lényege legyen.

Szavainkkal és gondolatainkkal már arról fogunk beszélni, ami bennünk van egy magasabb szinten, amit megtestesítünk, és amire lehetőségünk nyílik életünkben tettekben és módban világra hozni, hozzáadni, vagy továbbfejleszteni.

A legnagyobbat kell gondolni, ami álomszerűségében megfoghatatlan és láthatatlan, de itt van velünk, részünk, mint egy más síkú hologram, egy Ős-terv, aminek a részesei vagyunk. A saját programunk és kódunk.

Legyünk megmentők vagy segítők? Esetleg felfedezők és áldozathozók? Vagy a szeretet csoportok kéztördelői? …netán harcosok és felforgatók, lázadók vagy elfogadók? Mit mondjak annak, aki mellettem áll és értelmemet kutatja… nem lehetek csak az, ami látszik; kövér vagy sovány, egy bevásárló vagy munkába siető, nem én vagyok a szakmám és a házasságom, ... nem pusztán öreg vagy fiatal, de nem is nő vagy férfi.

Minden ember szomorúsága és tévelygése a lélek háborúja, mely ha nem talál a térdnél magasabb felismerést, egy idő után lemond és elfojt, beszűkül és meghal.

Küldetésünk megfogalmazása elvonatkoztatott, ne keresd értelmét a kezed ügyében lévő dolgaid között. De ha címedet kimondtad, ez segíti lépésedet, hogy merre haladj. Támpontot és azonosulást ad, egy mélyebb megélését szellemi részednek. Ehhez kaptad a lelket és a testet, hogy az utána következő sorok már arról szóljanak. Hogy mesterként vagy örök tanítványként írod történetedet, elenyésző kérdése ez már annak, hogy a könyvedet egyáltalán, a kezedben tarthatod.

Testet ölt

A formának, a testnek önmagában nincs varázsa.  Pusztán formaisága, megfogható realitása és érzékelhető jelenléte oly természetes, hogy még elvonatkoztatni sem lehet, mert környezetünk megnyilvánult jelenléte adja meg bizonyosságát annak, hogy saját megvalósulásunkban helyünk van a világban, és legalább annyira megkérdőjelezhetetlen küllemünk miértje, mint ahogy nem kérdezünk rá egy hegy, vagy egy virág természetére, hogy miért éppen úgy néz ki, ahogy kinéz. A szem és az érzékek által megtapasztalt anyagvilág kérdés nélküli elfogadása, ahogy beilleszkedünk saját emberi alakzatunkkal és funkcióinkkal a tér-idő megkreált működésébe.

Mindennek van egy magyarázata és értelme, ahogy a fizikai világ átélését képesek vagyunk biológiailag végig csinálni. Ösztönszerű és túlélő alapjaink, képződéseink és formai alakulásunk fejlődéstörténeti múltja velünk jár.

De mint ahogy az életet sem pusztán a levegővétellel azonosítjuk, úgy a csupasz idomok sem csak vonalak és geometriai alakzatok, hanem rezgések formába sűrűsödése.

Világunkban élő minden létező mutat és beszél. Formába tömörített kifejeződései vagyunk egy eredendő gondolatnak, ami teremteni képes volt, és addig gondolta saját nyelvezetének alakjait, míg minden, ami megteremtetett, beszédes és eleven nem lett.

De hogyan ölthet testet a szomorúság és az elesettség, ha nem a lehulló levelek elszáradásában és sokaságuk megritkult erezetében. Miként mutatkozhat meg az elhagyatottság, ha nem a válasz nélküli kérdésekben. Vajon az öröm milyen formát ölt, ha nem a megfoghatatlanság selyem érzetében, ami körüllengve a szívet teszi azt túlcsordulóvá… A mámor mosolyát az elnyújtózott izmok pihenése teszi hús – vér alakká, és a sóhaj születése tördeli apró darabokra a mozdulatlan csendet.

Az Ős gondolat tölti meg köveken és növényeken keresztül a mindenhatóság megnyilvánulását mindenben mi élő és mozgékony. Attól függően, hogy miről szeretne beszélni – formál magának hangot és mozdulatot.

Testet öltött tudatosság, mely mindent áthatva van jelen; manifesztált világát átadva a fizikai létnek. Tömör halmazállapotba sűrűsödött finom leszállás, ahol a súly és nehézség analógiája teszi könnyűvé és légiessé.

A belső hang porladása...

Az emberi elme csak rendszerben bír gondolkodni, új fogalomrendszerek kialakításával és új határok felállításával képes reformokat véghezvinni, látványosan kiszabadulni kinőtt kabátjából, hogy újat szabva magára legyen képes önmaga értelmét megragadni, saját létét egy ingujj megmarkolásában létezővé tenni és biztonságát kapaszkodásában megélni. 

Ha elindul egy gondolat és egy tanítás a köré szerveződő tömegek és gurui, tanítói közötti kényszeres szakadék felállításával, az átléphetetlenség és megközelíthetetlenség pátoszával felruházva állít maga elé újabb küzdelmeket és törekvéseket. A megfelelésnek ez a vonzása inspirál emberek ezreit arra, hogy megtalálja azt, amivel egyébként is rendelkezik. Lélekmészárlás a tömeges ováció, aminek az ereje felbecsülhetetlenül teszi szolgává azokat, akik a közös transzban „keresnek”. Az egymásra sugárzott és átplántált extázis láthatatlan indáival fonja össze a tudatot és lelket, hogy a kollektív megélés gigászi hatalmában elvesszenek.

Ha kimondjuk a Rend szót, ha egyáltalán megszólalunk – az már fizikai kategória, egy túlfuttatott ideakergetés. Nincs mögötte bátorság és önmagát lebontó néma kitárulkozás. Mindent feladó rögeszmék nélküli kitárulkozás az élet felé, hagyva, hogy úgy és olyan formában teljesedhessen ki, amennyire kalibrálva volt a kezdetektől. Elfogadva és túllátva megnyilvánulási lehetőségein, szorító keretein túl megértve, hogy több mint ami.

Hogyan lehet extázisban üvöltve, kifárasztva testet és lelket, kifordulva önmaga alakjából kergetni a csendet, és megelégedni az elpattant agyi húrok okozta némaságot, és betudni egy meditációs beteljesedés eredményének. Kelet és nyugat vélt távolsága varázst rejt magában, a hit, és elmélyülés feltárásában mindent feladva és hátrahagyva, ami választ adhat arra, hogy ki vagy és miért.

Az elhangzottak és tanítottak, látottak és irányítottak… színes tükröződés, melynek visszhangja benned rendeződik. 

Minden ott van bennünk. Mindennel rendelkezünk még akkor is, ha nem mozdulunk meg. Ha ülve maradunk és csendben. Mindenünk megvan, amire szükségünk van. Hidd el magadnak, hogy benned van a béke, benned van a távolság és a mélység, veled van mindaz, amivé válnod lehet és kell. Az értelmed, a lényeged, a fontosságod Te vagy.

Ragaszkodás

Ha valami elmúlik, véget ér… egy szempillantás alatt válik múlttá és elérhetetlenné. Az idő áthatolhatatlansága teszi merev képpé és megfoghatatlan emlékké. Egy rögzült fantom, amiben egy perccel ezelőtt még benne voltunk, de jelenünkben már csak sajgó hiánya érződik. A megváltozott, vagy elszakadt állapot már hozzáférhetetlen és rögzül, mint megannyi más emlékkép, melynek régen elkötött csónakja már csak szemünk előtt úszik. Visszainteget megannyi ábránd és képzelet, elvárás és akarat, a valakihez tartozás melege vagy a megérkezés biztos tudata.

A fájdalom abban rejlik, hogy érzelmeink nem követik a hirtelen leválást, a bennünk futó elrugaszkodott hullám még megélésre vár. Egy helyben toporog, és próbálja a benne rejlő erőt és vágyat kiélni és átvezetni ezen az idő zsilipen, hogy a jelenben ragadt zakatolást a múlt észrevegye. Az idő tántoríthatatlan törvénye belénk fojtja mindazt, ami itt maradt. Ez a függőség markolja két kézre az ernyedt hajókötelet, melynek végén már csak a távolodó emlékek örvénylenek. Ez a marokra szorított ragaszkodás zsibbasztja a lelket és testet.

… engedd el és lépj arrébb, és ha behunytad a szemed, képzeletedben játszd le hogyan is akartad, és éld ki mindazt, ami benned ragadt. Mondd ki és éld át, beszélj hozzá és írd át. A benned rekedt – a történetre szánt energiát add ki magadból és figyeld, ahogy kezed fáradtan hullik öledbe és ereszti el a marokra font kötelet…

... nem adom magamat

Hogyan érezzünk egymás iránt, hogyan szeressünk – ezt még a legérthetőbb kötelékekben is tanítani kell és mutatni. Ki gondolná, hogy egy apa szeretete mennyire bonyolult tud lenni, és mennyi mindenen kell átmennie ahhoz, hogy mire átöleli a fiát, az kristálytiszta, de legalább segítő legyen. A szülőben megformált érzelmek és viharok átjárják egész testét és közegét, távolságot és fényéveket képezve egyetlen biológiai lebontása, tovább örökítése és önmaga visszfénye között. A karok óvó ölelése és érintése csupán hús a húst átkaroló szeretet, de a tudatalatti elutasítása és átgondolatlan vállalása űrt és csendet varázsol kettejük közé. Mély biztonságot adó apahang, fegyelmező és irányító, de minden levegő vétel, mely kilöki a hangokat egy belső feszültség elégedetlensége, mely rászorítja őt a figyelemre. Egyszerre közöl többértelmű érzést és belső vihart, egy monitorra kirajzolt grafikon sokszálú hangzását. A két tudat megérinti a másikat, tudnak egymásról, de nem érintkeznek és idegenül élik külön állapotukat.

A fiúgyermek beteg lett. Pár éves csupán, de életveszélybe került, máj átültetés. A háttér eltávolodást orvosló felsőbb erők hozták össze az elkerülhetetlen helyzetet, melyben a lazára font kötelékek szétválaszthatatlanná tették apát és fiát. Az apa adománya nem lökődött ki és hosszútávra berendezkedett tanítás vette kezdetét. Minden érzés és méreg, ami az apán végig megy, átrezeg a másikban és mutatja engedetlenségben, vagy hirtelen dühkitörésben. Fontos tudni a felülírt történetet, hogy megoldássá válhasson és megnyugvást hozzon az éppen induló gyermeki léleknek. Az apában átfutó érzelmi áramok miként rázzák a mellette alvót és teszik a „beültetett” területet gyulladásba hétről hétre. 

Hogyan kell a fejben rendet rakni ahhoz, hogy a kapott segítség hatással lehessen, egy orvosolandó állapot megértést kapjon és gyógyulást. Minden tünet és fájdalom egy közlés, mely a mögötte meghúzódó konfliktus kifeszített íja.

Szétbontás

A hittel gyógyítás, a mágikus gyógyítás felülírja mindazt, akinek gondoljuk magunkat, ahol érzékeljük életünket. Ha a fizikai test megadja magát, és elpocsékolt minden neki szánt erőt és energiát – lehetünk fáradtak és betegek. Ha minden figyelmünk és azonosulásunk csak a születésünkkel ránk kapcsolódott genetikai kódok szerint fixálódik – igen szűk határt szabunk saját magunk megértéséhez. Az örökletes minták és ezek személyünkre szabott mutációja adja meg alaplépéseinket a világban, melyre utunk során támaszkodunk, és erre vesszük fel tapasztalatainkból nyert érzéseinket, elváltozásainkat és tulajdonságainkat.

Már semmire nem hasonlítunk abból, akik vagyunk. Van egy életeken keresztül átcibált ősi és eredendő archetípusunk, mely igazán a sajátunk – akik igazából Vagyunk. Sorsunkhoz, befutott pályánkhoz mért paraméterek és minket szolgáló mechanizmusunk. Ott lakik bennünk – csak szólítsuk meg.

A bevett gyakorlatok során beidegződött menekülések és alfaállapotok letompítják analítikus agyunkat, elménket – de ebből az állapotból verbális szuggessziót adni félálomban lévő irányító központunknak – aligha lehetséges. Mint egy homály borította vízen ringatózni, mely bár pihentető, de irányíthatatlan.

… válaszd ketté, aki vagy, szedd rétegeire mivoltodat, hogy hozzáférhess a tökéletes Lényhez, aki benned él. Hántsd le burkait a lelkednek, megrögzült érzelmeidnek és félelmeidnek, hogy keletkezett betegségeid napfényre kerüljenek. Olyan megvilágításba, ahol megérted, hogy ez a teremtés a te műved és kezd el tisztításodat és öngyógyításodat.

Szólítsd meg a benned élő Őt, áramoltasd saját mágikus erődet végig testeden és lásd, ahogy átalakul és fénylővé válik. Írd felül személyedet és érzelmeidet, hogy visszatalálj oda, ahonnan elindultál. Az örök lényegünk hordozza a kódot, mely számunkra gyógyulást és újrakezdést adhat.

... szeresd felebarátodat

… muszáj dobbantanod egyet velem és felemelkedve jó magasra meglátni azt a „tájat”, amit egységében csak magasról értelmezhetsz, mert bár simogatja a fű a lábadat, vagy karcolja az ág a karodat, a „látást” ezekre a tapasztalatokra lebontva - nem ragadható meg az Egész.

Az embereket összekötő szövevény megfoghatatlan és láthatatlan, mint az immunrendszer meghatározhatatlansága. Mégis a legpontosabb megbízhatóság rejlik működésében – még a bennünket ért sérelmek és ellenséges fellépések is sarkallnak, továbbtolnak, feszültséget keltenek és cselekvésre bírnak, mint a belénk hatoló baktériumok és paraziták, melyek lelkünk szöveteinek újjáépítésében szorgoskodnak, molekuláris építő berendezéseink, mint fele-barátaink és irigyeink, akik segíteni akarnak. Lépjünk túl egy pillanatra a szerelem és a barátság fogalmán, bármilyen kapcsolódás értelmezésén, és nézzük meg ezt még magasabbról… ha már ellökted magad a talajtól és hagyod, hogy a légörvények gondolat csavarjai megtáncoltassanak… ott fent – velem.

Hangtalan néma kommunikációs rendszerek, sejtig hatoló vegyi mérgek, a szavak és tettek egymásért és egymás ellen. Kényelmetlen olvasás és kutatás, sorok közötti zöngevadászat, megfejthetetlenségig sötét viszonyulások. De nézd meg, hogy csalódottságodban hova feszít a keserűség és a düh, lásd meg a kifeszült szál ellenpontját és tudd, hogy lendülete odavisz. Ne bántsd, aki árt és fájdalmat okoz, hiszen megrendelt nano-sebészeink ők, kik indulatot keltve távolítják el az elhalt részeket életünk átértékelésre kész terepén. 

Ha lelked megküzdötte a magáét és fáradtan esik össze, utolsó erejével löki át felhalmozott szemetét testednek, hogy égesse porrá a benne rejlő mérgeket. A test gyógyulási folyamata analóg megújulásunkkal és újjászületésünkkel. Lázasan feküdni és figyelni lüktetését és fájdalmát, ahogy tisztító üstjében forr a feldolgozott lélekharc.

Találkozások

Ha ránézek tudom-e hogy ő az, ha átölelem bízhatok-e, és ha nyugalmat érzek és harmóniát, az tényleg az, vagy csak elfeledett és eltorzított lényegem belassult fantomélete. Honnan tudom, hogy a mozdulatlanságra ítélt pillanat a megérkezés eufóriája, vagy csak a körém rendezett tér harmóniája. Kínosan ügyelve a rendre, és az egyenesre feszített hullámzást megtöri-e időnként egy néma sóhaj, ami számomra is hangtalan és észrevétlen. Én adtam fel, vagy amit érzek, az az áldott találkozás törekvés nélküli csendje?

Teszünk-e fel ilyen kérdéseket és gondolunk-e ilyen mélységekre, figyelünk-e önmagunkra, vagy a másik hosszas időzését a fürdőszobában értjük-e. Észrevesszük-e ha mentálisan már rég becsomagolt, de ülve maradt mellettünk. Vagy nekünk vannak-e hasonló csomagjaink, netán egy helyre pakoltunk és nem is tudunk róla? Létezik-e igazi találkozás, együtt Élés, összeegyeztethető-e valaha két ember sorsa anélkül, hogy praktikusan kijelölt utat építenénk eme közösségnek. Magunkra vesszük-e a másik gyengeségét, támogatjuk-e jóban és rosszban anélkül, hogy magunkra figyelés helyett tennénk meg. Inkább adunk, mint gondolkodunk, hogy a vállalásban szerzett értelmet saját életünkre húzzuk. Van-e valaha annyi idő és figyelem, hogy a másik született értelmét megértsük, és azon keresztül lássuk, bárki is ő. Tudni, hogy változni fog és csúnyulni, vagy jobban nemesedni és gyorsulni, leállni vagy más irányt venni, de megtaláltuk-e azt az egyetlen érzést, ami mindenen felül átfonja kettőnk szövetségét. Mikor minden életszerű mozzanat aprósággá tördeli az elvárások és igazodások összetákolt páncélját…

Az önérvényesítések időszakát éljük és a bennünk feltörő gejzírt követjük, egymást formálva és továbbállva szedjük fel értelmét ezeknek az „összeütközéseknek”. Próbálgatjuk egymást, közös szálakat keresünk és hisszük, hogy ereje és célja van. De talán az „önépítés” kulcspontja az áldozatvállalás és megismerés, kiállás és érzelmi fegyelmezettség. Talán csak ezeken az utakon lehet bizalmat átélni, és igazi kérdés nélküli összetartozást.