A művészet sós cseppjei...

Rozsdás tálban fortyogó arany festék… gőze és hője beszivárog az ember retinájába, forrósága végig szánt a figyelő haján és egy legördülő izzadság cseppet indít el a homlokon lüktető ér mellett… Nézni félelmetesebb, mint csinálni… ahogy a fiatal női kezek, a tenyerükön tartva a hatalmas vásznat - húzzák végig ezt a tűzforró festéket az előrajzolt vonalak mentén, nem tévesztve és nem megremegve. Felnéz és rám mosolyog, ahogy izgalmam rátapadva megakasztja a munkában. De már perdül is tovább a textil a kezére fektetve és aranyozza tovább a kontúrokat, hogy határt szabjanak a színorgiák kikevert hatásainak.

 

Hatalmas betonház, mint amit lebontásra szántak – sivár és kopár. Az itt guggoló asszonyok  művészete, térdeplő nekirugaszkodása, hogy semmihez sem támaszkodva találják meg azt a kiegyenlítő súlypontot, amint ecsetükből lassan lepottyanó festék abban az arányban és színárnyalatban, pont abba a milliméter méretű levélkébe találjon, amit életre kívánnak kelteni. Számolva a szálirányok vízvezető futásával és a nehézkesen kifeszített anyag melegtől hullámzó ernyedtségével – eltalálni azt a magasságot és mennyiséget, hogy az pont annyi és olyan legyen – a festészet igen magas fokú koncentrációját jelenti. A művészet szabad szárnyalása, a túlzásoktól és visszafogottságtól gazdag szülemények – itt, szigorú törvényekbe zárva.

Egy csodálatos nap semmittevése és egy hosszú túra a rizsföldek között. Séta. Andalgás és nézelődés. Igyekeztem gondolataimat csak a lépésekre koncentrálni, és csak arra, amit testem éppen művel velem. A táj káprázata mögött tudott rendkívül nehéz munka, ahogy a növekvő rizs egyenként lett elültetve, a hajladozás a legfőbb élelem megteremtéséért. Itt-ott kis kunyhó álldogált, alig lehetett észrevenni, annyira alacsonyak voltak és úgy néztek ki, mint amit valaki egy forgás alatt összerakott abból, ami a kezébe akadt… a forgás alatt. Igazából arra jók, hogy az egész napi munka után ott lehet lepihenni. 

Az út mentén rengeteg festőművész árulta alkotásait és igazából az otthonuk volt a sok műhely. Invitálásukra, sőt kérésükre, hogy legalább nézzem meg mi az, amin dolgoznak… meg álltam szinte mindegyiknél. Sokuk az úton festett és tényleges határt nem is lehetett érezni, hol kezdődik a ház és hol az út, együtt volt a kettő. Miután nem volt kerítés, és hát ajtó sem, csak egy lépés és már a teraszán álltam, de az már maga a szoba, a műterem és minden, ami az életéhez kell. Egy hatalmas méretű festmény megfestése tűecsettel, sok esetben kihegyezett bambusz pálcikával nem két perc, de nem is két nap. Ezt a végtelen alkotási folyamatot egy kis asztalkánál értettem meg.

Egy festőnő asztala volt a fal felé fordítva, háttal mindennek. Az asztalon papírok és egy apró akvarell képecske, amin éppen dolgozott. Fázisában látni az aprólékos munkát, ami a pálcika megemeléséből, festékbe mártásából és a koncentrációból állt, amint határozottan húzta végig a papíron a többi vonal mellé újra és újra. Leültem az asztalhoz. A művészet lélek kifejezése és fentről sugallt irányítása élettel telibb ezen a fal felé fordított asztalon. Kizárja a külvilág, a körülötte élő sziget valóját, hogy önmaga félhomályában élhessen. A rajzoló kezek energia közvetítése végig fut az asztal repedésein és a nyersfa kitüremkedő göcsörtjein, ahogy az elkoptatott lakkozás alól előbújnak. Vajon melyik hajlatba és rajzolatba merülhet el az előtte ülő szeme? Melyiket nézheti minden nap? Melyikbe kapaszkodik bele az elmélázott tűnődés, hogy utána tovább nőve vágy és gondolat lepkévé váljon? Ez a kis asztal a kiinduló pontja és start vonala a türelem nehéz és kíméletlen erőgyakorlatának, az alázat és elhivatottság minden ébredés utáni szolgálatának. A hit, az önkifejeződés halomba rakott munkáinak elkészültében, fiók számra megtelt életek megteremtésében található. Mindabban, amit készítője a várakozás és az értékesítés kilátástalanságának megadó rendületlenségébe rakott. A folyamat lényege és indítása, mint örökre háttal fordult meditáció és elvonult büntetés a választott haladás kínpadja.  

Tovább mentem, tovább léptem… és ő visszaült ugyanahhoz a lelassult látványhoz, hogy új lapot vegyen elő és újra kezdje, amit éppen, hogy befejezett. A városba visszaérve sokszor jutott eszembe az ott talált csend. A megszelídített csend, ahogy a sercegő pálcika karcolatával parolázik,  a vonalak közé festett színek száradó végtelensége, ahogy a festő kezek elengedik őket hatni a világban. Az asztal megnyikordulása és finom hozzáverődése a falhoz, amikor felállnak mellőle, az elindult finom vakolatpergés a koccanásra, a fal egész területén szétágazó hajszálrepedéseihez tesz hozzá újakat, amelyekből mélységeiben és méreteiben válik majd láthatóvá az idő. A kíméletlen viszonylagosságunk, ami lefékezi ezt a mikrovilágot és teszi érzékelhetően lassúvá és leírhatóan csendessé. A megragadása a pillanatnak és értelemmel párosított megfogalmazása az ember egyik jelentősége, aminek birtokában tehetünk hozzá az egyébként egészhez eggyé válva azzal.

... egy körrel kijebb

A logoszi világ hatalmas leáradásai mindent áthatva működnek és az itteni energiák hatványozottan segítik a látást. Segítenek önmagam megtisztításában, hogy mint csatorna további energiák átvitelére alkalmassá válhassak. Tudatközpontjaim és testeim átformálása, alkalmassá tétele csak itt jöhet létre, mert könnyebben elérhető mindaz, amit otthon csak nagyon koncentrált meditációval lehet. Törekszem saját belső egyensúlyom megtartására, hogy ne essek egy helyzet és környezet szépségének, távoliságának és hit misztériumának csapdájába, hogy ahova tartok mentes ezektől a jelzőktől és tudni, hogy csak asztrális kivetüléseim vágy szakadékai. Erőfeszítésem és igyekezetem a tanulásom, hogy nem lehet ez a csoda eredete túlfutó gondolat perspektíváknak, mert ahogy beengedtem, úgy el is kell engednem, ha eljön az ideje. Mint eszköz és világunkban elérhető kegyelem ez a hely, ahhoz, hogy küldetésedet ott járd be, ahova az égi királyság azt szánta. Lezárt rácsok alatt tartom saját kívánalmaimat és álmaimat, hogy oltalmazó elixírrel bontsam őket légnemű állapotba és kényük-kedvük szerint elinalhassanak önnön teremtett börtönükből. Nem álom fikció, sem nem valóság, csak létünk és megnyilatkozásunk egy katartikus örvénye. Gyógyításom során hogyan is teremthetnék csendet és nyugalmat oly sok zakatoló testben, ha abban a fluidumban, amit szolgálatra kínáltam, saját maga által rángattatott lidércek laknak. Imáim és mantráim szorítják ökölbe kezeimet, hogy legyen elég erőm és kitartásom ezt a szellemi utat saját magam legyőzésével végig járni.

… érdemesnek találtatott és megkaptam a kulcsot a tovább lépéshez. Megformálódott az a sok éve tartó keresés és vonzás, ami idehozott. Megtaláltam a következő lépés játékszabályaira az útmutatót. 

Egy öreg csontos kéz tartotta markában, de könnyedén tartva felém, ha merszem és bátorságom engedi finoman odanyúlhatok és kihúzhatom az agyongyűrt kis papírdarabot.

… vidáman elnézett a másik irányba és hagyta, hogy én tegyem meg ezt a mozdulatot. 

 

Egy gyógyítónál...

 

Az ember szüntelenül tervez és elgondol, azt hiszi, hogy szüksége van valamire, az állandó impulzusok áradatában vagyunk önmagunkat és az életünket illetően. De vajon észre vesszük-e, hogy melyik az igazi intuíció, az igazi sugallat, ami annyira halk, hogy az állandóan lüktető agy és az általa felébresztett érzelmi és vágy kivetülések elnyomják jelentkezését. És itt jönnek a vágy által generált inspirációk, amelyek máris tévútra vezetnek bennünket. Észrevétlenül csatolódnak személyiségünk vélt vagy valós képei önmagunkról és az általuk áhított megvalósulások fantáziái. Mi ez a rejtett igyekezet, hogy elkápráztassam magam, hogy olyan misztériumra találjak, ami lenyűgöz, hogy én is ezt a magasba törekvő áhítatot keresem, hogy követendő példám legyen? A tökéletesedésre való törekvés állandó kell, hogy legyen megfogalmazatlanul és leírhatatlanul. Meg nem nyilvánulása nem azonosulhat semmivel, ami kifejezhető. Annál inkább egy belső kényszer, ami felé gondolkodás nélkül haladunk, mert általa könnyebbedik meg a nyomás a lélekben és éri el hangtalanul és láthatatlanul azt a belső nemességet, amit tükrünk mutat környezetünk és az egész felé.

… Beléptem a szentélybe. A félhomálytól és a tömény mennyiségű füstölő felhőtől nem láttam az orrom hegyéig sem. Valamiért arra számítottam, hogy velem szemben ül, vagy áll, amikor belépek. Mire a szemem hozzá szokott a félhomályhoz és a ködhöz, egy csupasz falat láttam magam előtt, ami előtt hatalmas áldozati kosár- hegy emelkedett, hihetetlen mennyiségű víz és cigaretta domb. A hely inkább hasonlított a külső pompa után, vakolatlan falaival egy lerobbant mosókonyhához, de feladva minden elvárást egy menedék padot találtam. Muszáj volt leülnöm. A mozdulat, ahogy végre stabilizálhattam magam egy csont soványra károsodott sebesült színpadi elvágódására hasonlított, ahogy fázisaiban esik össze. 

Amikor leültem láttam meg, hogy szorosan a falhoz dőlve egy nagy emelvényen ül valaki és engem néz. Mintha millió bakancsos láb rúgott volna gerincen ugrottam fel és az előre elhatározott üdvözléssel tettem össze imára kezeimet és hajoltam meg… és hogy egyáltalán képes voltam erre emlékezni… Talán biccentett, talán rám sem nézett… nem volt erőm belemélyülni. Örültem, hogy újra leülhetek. Csak a szeme fehérjét láttam és a fehér hosszú köpenyét. A süveg, ami a fején volt, majdnem a plafonig ért. Csak őt néztem. Le sem tudtam venni róla a szemem, mintha odaragadt volna a sok tömjéntől és a várakozáson felüli látvány fokozatosan ejtette le az államat és a fejtartásomat. Méltóságteljesen ült és az előtte álló üsthöz nyúlt. Megigazította és belenézett. A másik kezével oldalra nyúlt és elkezdett beledobálni valamit. Később tudtam meg, hogy pálmacukor kockákat. Meggyújtotta. Egy maréknyi füstölőt szintén, majd azt is belerakta. Percek alatt olyan füst támadt megint, hogy alig kaptam levegőt. Olyan nehézség borult rám, olyan mély nyomás nehezedett a tüdőmre, a testemre, egész lényemre, hogy ülni alig tudtam. Minden ajándékot - vizet, cigarettát és pénzt - egyenként  áthúzott a füstölgő fazék előtt, szinte bele tette az edénybe. Amikor a füst már azt a mennyiséget érte el, amit elképzelni is nehéz – beleslukkolt. Eltűntette a füstöt, mert lenyelte. És csak nyelte és nyelte. A megdöbbenéstől moccanni sem mertem. Megszólalt. De nem a hangszálaival beszélt, nem a torkából jött ki a hang, hanem a gyomrából. Hosszú, ritmikus mantrákba kezdett és beszélt és beszélt az isteneihez… és én éreztem, hogy mindent elsöprő áramlat megy végig a roskatag szobán. A szemhéjam megadta magát, végérvényesen lecsukódott. 

Sűrű mély forgásba kezdett velem a világ, a valóságom, mind az a tapasztalás, amiben valaha részem volt új sávokat nyitott meg érzékeim előtt. Idegenül hideg volt és tudtam, hogy más ajtón vittek be. Más urak szolgáit látogatom ezen a helyen. A segítség kérése és a beköszönés nem hasonlít a krisztusi odaadásból és rendelkezésből álló mély szeretetre, sem az ő az én testemben, én az övében szétválaszthatatlan isteni energiára, hanem egy gigászi erő felébresztése és álmos oldalra pillantása a kegy, amiért meghallgattatik. Használj, de zárd be magad után az ajtót. Ha nem tudod, kísérteni fogom földi létedet és minden léptednél megmutatom törékenységedet és esendőségedet, hogy miféle játszmából eredően mertél belépni. Én voltam a kérés tárgya. De ettől alázatosabban nem lehet összecsuklani és szégyellve minden magamra aggatott viszonylagos nyavalyát és kíváncsiskodást - zsugorodtam össze.