2013. szeptember 30., hétfő

Nyugalmi zóna

Középen sétálni és jobbra-balra nézni, figyelni, de csak menni rendületlenül – nem megállni. Csak lépkedni előre, mit sem törődve bármi történjen, bárki jöjjön – csak menni tovább. Megtartani ezt a keskeny pallót, a tiszta valót és égi csatornát, hol az egyetlen vigasz – a kapcsolódás. Elérhetőnek lenni és tisztának, pillanatra késznek. Egy lénynek, ki már nem téved, hanem tisztába került természetének mélyével, és a sok lebontás után meghatározott tervének és szándékának él. Ide érkeznek az égi csomagok, érintetlen levelek, gondolattal nem szennyezett tudásanyagok, s minden lehetőség kódokba rejtve, hogy megtörténjen a változás. Csak ide jár az égi elit, itt található… csak itt lehet elkapni egy-két elejtett mondatot.


Otthonosabban lehet köztük lenni, mint bárhol máshol, csak szokatlan és ránézésre kietlen, de végső cél és értelem, ha elhagyom azt, aki idelent vagyok. Elhagyom és elárulom, mert nem bízok jelenében, látom végességét és képlékenységét, hogyan is bízhatnám rá Magam – ki lépten-nyomon kitagad. Akadályoz és hátráltatja küldetésem, igazi megmérettetésem. Látom, ahogy görcsbe rándul, és félelmekkel telten bukdácsol, látom az agyam villogó vészjelzéseit és tekervényeit, ahogy valóságként rögzít mindent, mi áramütésként éri.

Ott állok középen és van annyi erőm, hogy most eldönthetem. Előttem van a fájdalom és a bánat, az elhagyatottság és a gyász – mint egy terep, amit bebarangolhatok. Végig mehetek rajta és tudom, hogy majd nyomot hagy, belém süti bélyegét minden egyes gondolat. Képzeletben elindulhatok és érezni fogom, ahogy összerándul a gyomrom, mert száz-karú szörny ragadja meg lábam, ahogy lelépek. A torkomig kúszik majd a szívszakadás és gyötrelem, a kétségbeesés és a félelem. Látom, ahogy szomorúan állok és lelkem ölelés után sóvárog. Azt mondhatnám erre, hiszen ilyen az élet… meg kell, hogy éljem. Végig nézhetem, ahogy boldog vagyok, egy újrakezdést megragadhatok és minden vágyam az lesz, hogy a filmet megállítsam, bezárjam, megvédjem, hogy régen keresett kincsem mozdulatlanná váljon.

Megannyi arcunk és szenvedélyünk, választásunk és keresésünk. Érzéseink és álmaink – mind mi vagyunk.

De állhatunk középen… döntésre készen. Mint egy képeskönyv oldalai, amelybe ha akarunk, belelépünk. A mi történetünk…



… választom az ürességet és a messzeséget. Fülön csípem lelkiségem, személyiségem és csendre intem. Ha hiszek az egy és igaz érzelemben, a szeretetben – mindent e szerint élek meg. Nem sírok és nem nevetek, hanem átadom magam 
a bennem lakó igazi Lénynek. Ez a felismerés regulázza meg azt a milliónyi érzelmet és ingert, amely feleslegesen rabolja időmet és foglalja el elmémet…

2013. szeptember 29., vasárnap

A hang tartománya...

Világunk kötőanyaga a rezonancia – a hang. A hang olyan tartománya, amit mi már nem hallunk. Minden gondolatunk, cselekedetünk egy akkord, egy hangsor, amely berezonáltatja ezt a világot. Kiéneklésével, elengedésével száműzzük az utcára, a tömegek közé ahol megkezdett élete kétségbeesett kapkodásba kezd, mert keresi a hozzáhasonló más hangokat, megteremtett identitásokat. Ezért vész el oly gyakran a finom, magas frekvenciájú szeretet sóhaj, és talál társaságot a durvább, hétköznapibb „szüleményünk”, amelyből rengeteg kering körülöttünk. Egymást erősítve támogatják életüket és vakvágányon futó szerepüket. Ott ugrálnak körülöttünk, bennünk és lejtenek táncot az általunk előadott szimfóniákra. A dobok dühkitörése, a csengettyűk ciripelése, a fuvolák romantikája vagy a hegedűk égi húrozása. Megannyi frekvencia és égi-sáv, mely szándékot és mozdulatot hangjegybe írva közvetít.

Minden szó és betű, mi elhagyja szánkat egy bon-bon apró kockákra vágva. Megkeresi a maga útját és rátalálva azonosságára – épít aranyoszlopot az égig, vagy fekete  torta-felleget. Negédje és édessége, csúszós mérgezettsége durva ritmusra jár… tátott szájakat és üres, éhes fejeket talál. Szétkenve a szájpadláson az indulatokat, félig megrágva az irigység és kapzsiság göbeit… nyeljük nap, mint nap ezt az édes szonáta-cukormázt.

Melankólia és dráma, nyöszörgő lárma, de a benne húzódó fájdalom… ó, hát az van mindenhol. Kapaszkodjunk a harsonába és az égi lajtorjába, sírjunk a saxofonra és nevessünk a szilofonra, csengő-bongó lüktetések, élet-töredékek.

De valahogy minden zenész elfárad a nap végére… legyen csend és nyugalom. Most nem írok az álmok és forgolódások asztrál-nyomásáról, mely bezengi az éjszaka csillagreptető szuszogását.


Inkább mutatok valamit… ha leszáll az éj és mindenki nyugovóra tér, tedd össze a két kezed és mondj egy halk mantrát vagy imát. Aki kottára írta égi vezetés, hogy ezek a hangok céljukat elérjék. Csak tedd meg és tedd meg minden este… hogy végre otthonára találjon minden elfáradt ember.

2013. szeptember 26., csütörtök

Dimenzió ugrások

Jövök, már jövök… csak el ne veszítsem az irányt és mindazt, amit kezembe adtál. Adj erőt karomnak, hogy kitartsa a munkát és éltesd lelkemet, hogy ne veszítse el valóságodat, mely csak hitemben élhet velem. Egy halvány érzet, mely örökösen nógató sugallattá vált és nem hagy nyugtot, hogy utamat rendületlenül járjam tovább. De merre is tart nem tudom sokszor, annyira nehéz és bonyolult, megérteni és megértetni, ami csak a fejemben szavakká tolult. Kimondom, de mondatokba rakva már csak hangok és sorok, de vajon kifejezhető-e az, amit gondolok.

Összekuporodva megbújni az érzelmek mögött és tudósítani mindazt, ami mindenkiben ott dübörög. Egyformán sírunk és nevetünk, mindahányan vagyunk; egytől egyig a Földön – mi egyek vagyunk. Van, aki egy hatalmas szeletből, csak az alját látja, de van, aki már a tetejét markolássza. Itt-ott kicsúszik a kezek alól, de a pillanatnyi érintés új erőket indít el és hit helyett már tudást ad. Bizonyosságát annak, hogy van még feljebb és feljebb, de mindenki képvisel valamit, ami elengedhetetlen. Így kerek az egész földi történet, melyet krónikásaink számunkra megírtak, minden mögött húzódó egyetemes rend, csak apró termetünk bukdácsol idelent.

Felkészítő próbák és gyakorlatok, de most már a cselekvés jött el. Mindenki tegye le a hatalmas zsákot, és nézzen bele, mi is az, amit cipel. Túrj bele bátran, és ami benne van, dobáljad szerteszéjjel, mert már nem kell. Agyongyötört érzelmek, csontig lerágott kapcsolatok, emésztő gondolatok, megoldatlan múlt és sok elszakadt húr, koldusköpeny a szerelemért, egy igazi repülésért, vágyak, tárgyak, szokások és ragaszkodások. Emlékek és gyászok, felejthetetlen élménytábor, képzelet és elmélkedés, tévútra csúszott sok-sok vélemény. 

Engedjünk el fájdalmat és örömet, keressünk semleges terepet, ahol megtapasztalható a nyugalom és az igazi szeretet. Dimenzió-ugrások és kapuk, ahova terhünket már nem vihetjük. Ez az egyetlen módja a haladásnak, a megújulásnak, változásnak.

… tedd csak le, mert nehéz. Bár megválni tőle olyan, mint saját magunkat temetni. Mindazt, ami meghatároz és egyénné kovácsol, de ezek csak Önmagunk előtt felállított határok.

... adj még időt



A jó orvost megelőzi a híre és a neve. A megbízhatóságot és a tudást csak az sugározhatja, aki birtokában van. Az a gondolatunk támad környezetében, hogy átadhatjuk magunkat, döntéseire bízhatjuk életünket, megítélés nélkül elfogadhatjuk gyógyítását, segítségét. 



Pusztán doktori végzettségük nem egészítheti ki azokat az emberi érzeteket, kapcsolódásokat, amelyek komplexen fűzhetik a gyógyulni vágyót, életéért küzdőt orvosához. Pusztán doktori végzettségük az, ami abba a székbe ülteti őket, és teszi abba a szituációba, hogy emberek ezrei fordulnak hozzá. De ez nem elegendő arra, hogy segíteni tudjanak, emberileg helyt állni és körültekintően dönteni. Megragadható ennek a pozíciónak a sematikussága, rutinja, megfáradt gyógyszer-írása, mikor már csak fejeket látnak bejönni az ajtón és minden fej problémáról beszél. Hol az a pont, ahol elveszhet a lelkesedés és a körültekintés, az odafigyelés; mindent számításba vevő mérlegelés.

Vizsgálatok nélkül, látatlanban felírni egy morfin alapú tapaszt, mely csak napokat hagy. Szigorú orvosi felügyeletet igénylő szer, mely megköveteli a személyes konzultációt, vizitet. Csak azért mert öreg, és csak azért, mert úgyis meghal – nem vehetek el tőle heteket. Az élet utolsó perceit is őrizni kell és kapaszkodni belé, mint megváltó kiváltságba, utolsó lélegzetvételekbe. Elvenni és leírni… ehhez is ember kell.



Fáradt a világ… orvos és beteg, embertömegek haldokolnak és próbálják menteni azt, amijük maradt. Mészárszékek és túlterhelt kórházak, agyongyötört nővérek, arctalan sérültek.



Tedd meg magadnak, hogy ne legyél beteg… éljük túl ezt az életet. Haladjunk afelé, hogy képesek vagyunk és leszünk – mindenre, ami most még csak Isteni. Engedjük be a hitet és az önmagunkba vetett bizalmat, hogy mindennel rendelkezünk, ami gyógyíthat és megmenthet bennünket – önmagunktól... a világtól. Mi vagyunk az urai testünknek és lelkünknek. Nyissuk meg tudatunkat és szívünket, takarítsuk ki elménket, hogy elfogadni, megérteni és tenni képesek legyünk – önmagunkért – a világért… mindannyiunkért.

2013. szeptember 19., csütörtök

Csillagos égbolt

Ne félj rádőlni a csillagokra, nem törik meg a fénye – megtart és életben hagy, hisz erről szól a jelenléte. Reményt és puha esést ad, bizakodással telt hitet. Ott tartod a kezedben, de ragyogása átsejlik a bőrödön; lecsupaszít és letisztít – elvet minden kósza álmot. A remény, mely megelőzi az igazságot. 


Megmelenget, átsegít és átlendít – hogy tovább léphess. A tehetetlen zuhanás és megadás, kósza fényeibe kapaszkodás nem az ember világa, hanem az égbolté, melynek hatalmas kupolája teszi tested zuhanó kővé, melynek nincsen választása – csak fájdalmas becsapódása.

Mindig csak annyit mutat, amennyit látni kell ahhoz, hogy emlékeket keltsen benned, hogy életben vagy. Szimbolikus tanítása, elvont tudománya, égi ragyogása csak egy felvarrt gomb egy nagykabátra, melybe kapaszkodhatsz, ha nagy a gond.


Illúziók, sötét árnyak, mesemondók és hősök, képzelet szülte világok. Tündérek és torzszülöttek, sóhajok és mondatok. Ott sétálsz közöttük és te is ragyogsz, ünnepi köpenyed csak úgy suhog. Koccintás az angyalokkal, felhő lakókkal és démonokkal, sarki fény az est képződménye, egy másik asztalnál ül esthajnal őfelsége. Bármit mond és ígér neked, ne vedd túl komolyan, mert élete meghatározott és ő is csak halott… mint minden illúzióba vetett gondolat.


A remény jelenléte, ha lebontod róla az éjszakát – más. A világosság lemosdatja csillogását és meghatározhatóbb lélekmozdulattá téve szükséges és kell, mert nélküle a nem kiszámítható félelemmé és bizonytalanná válik. Általa kivetített képek és célok áthelyeznek egy elkövetkezendő létbe, jövőbe… ahol megérinthetjük mindazt, ami még nincsen készen.


2013. szeptember 16., hétfő

Sétáljunk egyet

A halál, az eltávozás az élet része – mondják. Fejben el is fogadjuk, sőt átérezzük, de valahol mélyen, ahol ez a változás megtörténhet emberi mivoltunkban, annyira rejtve van, hogy megfoghatósága kicsúszik a kezünkből – ha szemben állunk vele. Az átérzése, és az élethez kapcsolt tudatossága olyan hatalmas bátorságot és erőt kíván, hogy a kezdeményezés millió helyen elvérezhet, hiába értjük és akarjuk. Lelkünk mindent bevetve tiltakozik ellene; olyan nehéz az élethez kapaszkodás ösztöneit átlépve, a ragaszkodás görcseit kioldva, és az elengedés fájdalmát elcsendesítve életszerűen és mindennapi természetességgel, derűvel kezelni. Komoly felkészítés és tanulás, a tudat megragadt, de változásra kész hozzáállását elmozdítani. Megélni, csinálni, az élet részévé tenni.

Az ápolás mindennapos rutinja, egyre nagyobb kihívása motorikussá teheti a helyzetet, és átfordulhat önsajnálatba és elcsigázottságba.

… de amikor szól hozzám és én elfordítom a fejem, nem válaszolok, vagy mást mondok… szigorú tanárok és erők rántják meg hajamat és tekerik vissza nyakamat, hogy nézzek bele a szemébe és ne féljek beszélni róla… hiszen úgyis tudja.

Végig kísérni valakit, vezetni és uralni a helyzetet – nehéz, de talán nemcsak kötelességünk, hanem tanulásunk, amit egy családban, társadalomban megtehetünk a másikért. Ellenállásunk belső félelmünk, hiszen ha elfogadjuk, saját legyőzöttségünket és átmenetiségünket is átérezzük. Na, most szembenézni a legfélelmetesebb rejtőzködővel nem hogy nehéz, de az egész lét-halál kérdéshez való viszonyulás gyökeres kitépése.


Hús-vér vállalás, és tapasztalat  - élmény. Hasonlóan katartikus, mint a születés. Nem átadni a halálát másnak, kórházba tenni, hanem benne lenni – vele menni… addig a határig, ami majd elfedi Őt. Mintha csak sétálni indulnánk… mint számtalanszor régen. Ezek az emlékei és érzelmei, melyeket jelenlétünkkel és mosolyunkkal éltetünk benne. A szív érintése és melegen tartása az egész kapcsolat öröm zárójelenete, egyfajta összegzése annak, ami hozzá fűzött.

2013. szeptember 11., szerda

Kirándulás a halhatatlanba...

A gondolatok felelősek szenvedéseinkért, de ha a gondolatra is úgy tekintek, mint arra, amin gondolkodok – akkor a kérdés már csak az, ki az, aki ezt teszi. Ha megszűnik a gondolataimmal való azonosulásom, nem határoz meg, kívülről figyelem.


… és itt, ezen a helyen gyűltünk össze drága Olvasóim itt és most, hogy kirándulni menjünk hátizsákkal, elemózsiával, nyitott szívvel és kényelmes cipővel. A kavicsok ropogása, várakozó topogása, fáradt lelkek odaadása, ahogy levált önmagáról, a meghatározó dominánsról.  


Menet közben diskuráljunk, problémákkal labdázzunk, kergessünk negatív elementálokat, gondolat huszárokat. Bekötött szemmel pörgessük a gondot és friss patakban mossuk le a sebeinken esett foltot. Zabolátlan csínytevéssel zárjuk be a kilátástalanságot, hogy sötét természete ejtse rabul tőlünk jó messzire. Énekeljünk régi idétlen dalokat és élvezzük leszakadt gondolatiságunk.




Megérkeztünk. Bevárjuk, míg mindenki ideér… ide, erre a pontra. Az elsők között álló lenyomja a hatalmas kilincset, és lábával segítve ezt az óriási ajtót kinyitja.

Szabadság, levegő és tér, ahol végre megszabadultunk önmagunktól,   gondjainktól, mindentől, aminek tartjuk magunkat és az életünket. Nem különálló részei vagyunk az Univerzumnak, hanem mi vagyunk az Univerzum.


A legnagyobb ajándék a szabad akarat. Az emberi elme, az Univerzum elméje is egyben és kezünkben van a lehetőség, hogy irányítsuk evolúciónkat. Az egyetlen hely, ahol hozzáférhetsz az Univerzum erejéhez - az a jelen pillanat, itt és most ahol állunk – a nagy kapu az oltárunk. Fáradt a láb és a hát, kidobásra vár a megüresedett elemózsiás zsák. 


Nagy utat tettünk meg ma...

2013. szeptember 10., kedd

Egyre megy...

Munkába menet rá teszem válladra a kezem és megérintelek. Ott állok melletted, mikor buszra szállsz és elvegyülsz ugyanabba a sorsba és életbe, a mindennapok reggelébe, ahogy dideregve várakozol. Követem álmos tekinteted és fénytelen szemed. Belesúgom füledbe, hogy itt vagyok – Te vagyok. Itt lakom benned, veled vagyok. Nézd meg küzdelmeiden keresztül ki vagy, mit vesz el az élet és milyen harcokra kényszerít. Mit tanít. 


Ha a megértést kívülről várod, magadra maradsz – olyan törvény ez, amit megérteni muszáj. Egy apró kattanás a felismerés és megértés, de onnantól szeretve vagy. A szeretet te vagy, ismerd fel magad – áraszd ki ezt a megtapasztalt erőt és fényében meglátod a feléd érkezőt. Sokan fordulnak irányodba, hogy lássák magukat benned és ragaszkodásuk melegsége nem enged a csüggedésre.

Ne félj a fájdalomtól és a lemondástól, általuk töröd az utat, hogy tapasztalataiddal és tudásoddal másoknak adj. A harcosok nehéz útja nagy kegyelem, mert a beléd rakott remény, a magasabb jelenlét – egy általad választott küzdelem. Benne van a veszteség és a kilátástalanság, mindaddig, amíg meg nem látod… hogy egyre megy. Úgyis megtörténik és elveszíted, két kézzel nem markolhatod, de ha elengeded… és engeded, kezed megkönnyebbülten ernyed el. A mozdulat szabadsága mögött húzódó értelem oldja és adja meg a kívánt javakat. Hogy áldozatként élni koldusként, vagy tudással és felismerésekkel szegényként – így hirtelen ugyanaz, de a kettő között rejlő apró különbség… a léleknek nagy.

A mindennapok megélhetést taposó rémuralma, az állandó feszült háború analóg a szellemi életben maradással és haladással.

A szürke fizikai állapotok és rutinok mögött húzódó értelem, melynek megértése rajtad múlik, hogy a reggeli várakozás didergésében észreveszed-e a kezem – a válladon.





2013. szeptember 7., szombat

Tévelygés

Oly könnyű eltévedni, nem látni sem irányt, sem okot, hogy kitartásról tanúskodjunk, állhatatosságról és akaratról. Mint egy imbolygó kötéltáncos lépked az emberi lény, hogy sorsát megfussa. De ha nem látni a következő lépés helyét, csak egy kis sejtés, ahol elférne a legkisebb topán, mikor minden szegletből ezer szál hálóz be, és teszi még ingoványosabbá a haladást.

Mikor az erőfeszítéssel tett út – tudván, hogy a haladás – már erő és akarat, a céltudatosság áldása és megpróbáltatása. Tudni, hogy merre és miért - értelem és ok, amitől élni könnyebb és megfogalmazható, mint végső cél, bármily kicsi is legyen futára az Egészből kicseppent pont.

Ó de nehéz nem feledni mit miért kértünk, és akartunk, hogy minden mögött tervezett és előrelátható indok van. Az elénk ugró „rossz” akarat és indulat utunkat szabályozza, hogy felismerjük bennünk keltette érzésében a hírt, hogy hol tévedünk. Tükröt mutat és kiállt, bánt és karcol, hogy gondolatainkat tegyük rendbe, lássuk benne magunkat és utunkat, hogyha letértünk és másfelé megyünk… szipogások és érzelgősségeket dédelgetve, magányt ölelgetve. Ha erő kell arcul csapásunkhoz, akkor be is törik azt, de visszakézből ne kapálózz te törékeny árva, hisz olyan mélyre süllyedtél saját hajnalod ködében, hogy ez az erő kellett, hogy újra elindulj.

Csak ülj le és pihenj meg, figyeld meg a külső ellenségek harcosait és olvasd ki parancsait. Segítség vesz körül és jelenlét minden pillanatban, hogy a részletbe ne vész el, lásd meg a folyamatot és a célt. Hova indultál és mit akartál, szenvedd végig fizikai útját – tartsd életben a pihetollú madárkát.



Oly sok fekete lepel terül ránk és mocsár, hogy feltartott kézzel kiemelni és a felszínen tartani ezt a súlytalan kis lélegzetet – hihetetlenül nehéz… hisz ami megöli… az a feledés és az eltévedt gondolat.

2013. szeptember 6., péntek

Elmeszerű elmélkedés




Állok vele szemben és haragszom, ellenszenvet érzek, mert azt csinál velem, amit nem kérek. Elutasítom és otthagyom, majd napokig bosszankodom. Akinek csak tudom – elmondom és másokkal együtt újra felkoncolom. Erősítem és támogatom a bennem fortyogó düh-t, mert olyan édesen keserű.

Aztán érkezik valami nagy és érthetetlen, vagy belegondolok és elképzelek – tele leszek félelemmel. Rám terül sötét fellege, mely kilátástalanná teszi életemet. Megdermeszt az ismeretlen és aggódással tölti el minden percem. Meghatározza jókedvemet, napomat – életemet. Ha elmúlik, találok mást, amitől megrettenhetek, hogy ezt a dédelgetett blokkot újra magam elé tartva – háríthassak, lemondhassak.

Végül kitalálom, hogy mi az, ami számomra járható út és kivé kell válnom ahhoz, hogy arcomra újra mosoly kerüljön. Látom, ahogy boldog vagyok és oldott, a legszebb és haladásom megoldott. Vágyaim tárgyává lesz a kép, amit megrajzoltam agyam eldugott szegletén. Ragaszkodásom a felruházott ideához mértéktelenné válik, és úgy járok – kelek, mintha már az lennék – aki szerintem számít.

Méregpoharak reggeltől estig felsorakozva az asztalon; mindennap felváltva nyúlunk értük - és isszuk kedvenc italunk. Beszélünk róluk, mint egy más valamiről, ami nem férhet hozzánk, pedig ott él bennünk és követ mindenhova.

Az elme rendezettsége már rég a múlté, hiszen születésünk óta – mindig valaki lakja. Rendet tesznek benne, kidobálnak, aztán őrjítő táncot járnak. Ha túl nagy már a por és a kosz, a teret homály lepi el – kitárjuk az ablakokat, fénnyel és levegővel árasztjuk el, hogy látni lehessen – mi is a rend. De ami bejön az a saját atmoszféránk, megteremtett külvilágunk – melynek tükrében állapítjuk meg – milyen ruhát váltsunk, mire gondoljunk és ki az, akivé váljunk.



És ha úgy érezzük már, hogy magunkra találtunk – tiszta fej és tiszta lélek – megcsikordul a fogaskerék és a padlódeszka ropog, valami kisöpörhetetlenül ott maradt. Nyomába eredni és elkapni – egyáltalán tudni, mi az a valami. Önarcképünk és a világ megrajzolója, személyünk és karakterünk megalkotója. 

Megfoghatatlan a leheletnyi csend, ami a rend és a felismerés között lebeg. Emberi alkatunk megformálója e pici lény, kit helyére kényszeríteni muszáj – legalább időnként. Elhalkulása és pillanatnyi elfordulása – remény, hogy megleljük önmagunk igazi lényegét. Elmossuk a vágyak és félelmek poharát és letörjük a gyűlöletet és haragot – ezt a három elhatalmasodott dúvadot.


"Hüvelyknyi Emberként van a Lélek a test közepében.

Múlt-jövő ura. ma is, holnap is ő van a létben.”
                                                                                                                 
                                                                                                                                                 Upanisádok

2013. szeptember 4., szerda

Átmenet

Egyik csodaszer a másik után, orvosi tematikák és programok, növények és kémiák – alternatívák.

A szem sarkában bujkáló fény csillanása az egyetlen üzenete a léleknek, mert a test és a mozdulat választ válasz után ad. De az a pici bujkáló fény ereje az igazi válasz. Elfáradt lélek reakciói arra a forgatagra, ami körülötte zajlik. Vajon mennyit hall meg az élet hangjából, hogyan távolodik a mindennapi rutin. A kivonulás mindenből, ami eddig meghatározó volt és természetes. Az erőfeszítéssel megtett méterek öröm ujjongása és dicsérete váltotta fel a hosszú kilométereket, mit élete során tett.

A legfájdalmasabb az, ahogy magunkra hagynak abban a tevékenységben, amit eddig közösen tettünk. Együtt éltünk. Eltávolodása és kifelé hátrálása értelmetlenné teszi egy pillanatra saját erőkifejtésünket is. Nevetségessé és feleslegessé, mint ha kinevetne minket érte. Lebomlik az élet fizikai erőre és állóképességre, hogy végig verekedjük magunkat a ránk mértre. Talán az  elhagyatottság érzése a legnagyobb, ahogy meglátjuk magunkat, amint folytatjuk.

A beteg ágy és a külvilág közé hidat építeni mindennap kötelesség és elvárt. A mi kultúránkban a leválasztás és elkülönítés a megszokott, de az ember igazi megpróbáltatása, ha a két állapot között nem teremt nagy távolságot. Utat hagyni és visszaváró karokat nyújtani, hogyha úgy dönt - visszafordul. De ha eltávozni készül, akkor oda építünk széllel és fénnyel bélelt kapukat, hogy ne tévedjen el. Tudni minden percben a helyzet természetességét és átsegíteni – ugyanúgy szeretni.


… illatos olaj szívódik a lábaiba, megfényezi, mint a sima felületű papírt, de kezem melege, pusztán érintése átsugárzik és életet visz bele… nevetünk és úgy teszünk, mintha mindig is így lett volna, nincs itt semmi rendkívüli. Nem terhelem reményeimmel és elvárásommal, figyelem, hogyan dönt az, akit még ő sem ismer – odafönt.

2013. szeptember 2., hétfő

Transzcendentális meditáció

Keresésére indulni a bennünk lakó csendnek olyan vállalkozás, mint amikor egy élő darabot vágunk le az élet testéből – komoly beavatkozás. De az ajtócsapódás után, amit magunk mögött hagyunk szinte sokkolóan természetes, hogy ott van, mindig ott van. Az elme születetten normális alaphangja, mely elfelejtődik, és van aki soha nem talál már rá.

Egy kialakított új szokás, amely átsegít a napon, az éveken, az időn és mindenen. Ha behunyjuk a szemünket – képzeletben üljünk bele egy kényelmes fotelba, ahonnan – innentől kezdve – megpihenve, majd elindulva kezdjük meg teendőinket. Minden érzést, ami ehhez párosulhat – a biztonságtól, a kényelemig, a nyugalomig… ezt mind itt találjuk. Alakítsuk ki hogy a legjobb számunkra, és elmélkedjünk ezen egy darabig. És ha berendezkedtünk – tartsunk távol mindent, ami betüremkedik. Az állandósult érzet és csend megtapad elménkben és lelkünkben, egyre természetesebbé válik – és a megteremtett birodalom lehet egyetlen oltalmunk.

A csend és az élet elfogadhatósága talán abban rejlik, hogy időnként kilépjünk belőle. Csak úgy elvonuljunk… levegőzzünk,  mintha csak sétálnánk egyet műszak előtt. Egy szusszanásnyi idő kell  ahhoz, hogy utána visszalépjünk és folytassuk. Bármihez nyúlunk az életben minden mozgás és rezgés, már kevés a jelentősége, vagy sosem volt – annyira hozzászoktunk; megítélni, hogy mi szerezne örömet és nyugalmat, vagy éppen hatalmas zajt, hogy a belső szívverést elnyomja. 

De valami kell, valahova ki kell lépni… de hova, ha minden élő és eleven, folyamatos lüktetés. A némaság is hangos, ha a saját pulzusunk kattog, a meditációs termek fészkelődése is zajos, és a szél zúgása is felkorbácsol.


Az életet elaltatva figyelni hortyogását – értelmetlen és nem is lehet. A megoldás talán a csend mögötti csend.


2013. szeptember 1., vasárnap

Köszönet

Az én Zazen-em


Blogom mai nappal elérte a 20.000-ik megnyitást.

Az írás egy elvonulás, ahol számomra összegezhető az élet – leírni azt, aminek még súlya sincsen. De mindenkiben élő és eleven, hisz Egyek vagyunk mindannyian – idelent. Nem látok és nem hallok senkit – csak a blog megnyitásaiból gondolom, hogy sokan rendszeresen jönnek, és vannak, akik eltévednek… itt ragadnak, vagy tovább mennek. 



Köszönöm.

Kirekesztve


Ha szomorúak vagyunk, nem látunk; magunkba roskadva, lehajtott fejjel lélegzünk, és csendben azt figyeljük, hogy megáll-e mellettünk valaki, látunk–e előttünk topogó cipő orrokat, és vajon megérinti-e valaki a vállunkat. Ez a csendes várakozás ott lapul minden kedvetlen és zord hangulat fölött, minden bánattól elszigetelt állapot mögött. Senki nem tehet róla, hogy kedvetlen, valami felborult odabent. Számunkra is megmagyarázhatatlan sokszor ez az érzés, csak benne vagyunk. 

Ha megkérdik, hogy mi bánt és megragadják a kezünket – elhúzzuk azt… a mozdulat mögötti még erősebb vágyakozással, hogy a másik ne engedje el. Kérdezze meg újra és ne hagyjon magunkra. A megfigyelő odabent lakik.

Milliószor adunk, de most nem megy. Most várunk – visszavárunk valamit, amit elosztogattunk.

… de a cipő orra elindul, tétován bár, de magunkra hagy. Kérdései, hogy hogy vagyunk - távoli noszogatások, hogy felmérjék milyen mélyre zuhantunk. Az emberek nem szeretik a bánatot, problémát és a gondot, mely fészket vert bennünk.  A derű és a nyitottság hiánya kétségeket teremt és izgatottságot, majd távolságot.



... átutazni a kisírt szeművel hetedhét poklot, lemerülni vele oda, ahova megérkezett és kísérni, ha még nem elég a sötétség. Megfogni a kezét és végigélni vele mindazt, ami egyéni kálvária és száműzöttség. Hagyni őt sírni és együtt érezni vele, és megvárni, míg úgy dönt, most már – kifele.

Ki képes erre, ki teszi meg? …  hiszen mindenki tovább megy.



Egyedül végigjárni, nem eltévedni – megpróbálni. Magunktól felállni, és semmibe sem kapaszkodva megállni. Látni a sok elfordult hátat, a féloldalas pislogást és zárt félszavakat; feltekerni a ránk mért távolságot, hitet gyűjteni és bátorságot. Hinni és hinni kell abban, hogy számíthatunk rájuk, hiszen most is segítettek, feltámasztottak minket. Ez a poros emberi játszma hívta életre a benned lakó megfigyelőt – az egyetlen állandót – az önerőt.