Annyi
minden takarásban, átsejlő suhanásban, mint egy láthatatlan hártya, melyet
megtalálva léphetsz ki ebből a formádból. Annyiféleképpen létezünk, bármerre
léphetünk, és amit állandónak vélünk, oly képlékeny, hiszen csak egy gondolat
tartja össze, amelyikben azt mondom „én vagyok”. Én, akit a szél is lenget, a
hang is kerget, függök a napfénytől, félek a sötéttől, kapaszkodom a földbe és
vágyom a levegőbe. Hol van itt az állandósult, mely csak egy képzelet
önmagamról…
Kilépni
egy vékony résen át lehet, valahol ébrenlét és alvás között, de nem lehet
tudni, sem akarni, engedd magad lebegni… megtalálni ezt a köztes pontot oly nehéz,
mint jelet fogni egy univerzális adó-vevőn, melynek létezését még megfogalmazni
sem tudjuk.
Elhatároztam,
hogy nem akarok elaludni, csak kicsit lenni… pihenni. Észrevétlen szőtt be az
álom, de egész testemen érzem, hogy ébren, egyfajta készenlétben. Átsuhanni a
szundikálás fázisain, pár perces mély-ugrások, visszarándulások. Nem… az már
átlépi azt a határt, mely a mély-alvásba visz át, de egyensúlyozni egy kicsit
feljebb… talán erre. Itt lehet érezni, hogy az agy még ugrásra kész, de valami
odabent már elvész – határt lép. Tengernyi fátyol szivárvány, tudatállapotok
keveredése…
Mint
egy beültetett motor a koponyacsont alatt, az agyam rezeg, de az érzés oly
fájdalmas, hogy fel akarok állni. Kinyitom a szemem és látom a szobám falát,
párnám hajlatát, látom, ahogy belóg a képbe a függöny széle és a nyitva maradt
könyvem kékje. De azt hiszem felébredtem és fel is ülök, de a kép ugyanaz marad…
tovább mozgok, már-már állok, de még mindig ugyanazt látom. Mintha a szemmel
való érzékelésem csak erre lenne képes – erre az elalvás előtti képre. Próbálok
szabadulni, lüktet a fejem és ki-becsukogatom a szemem.
Ilyen
a halál, mikor már semmi nem az, de a szemidegekbe rögzült utolsó kép
kitörölhetetlen. Minden aktív közben, érzem magam… hovatovább súlyomat, de
nincs is tömegem. Megzavar a merev kép és a hozzá nem illő látás, hiszen levált
egymásról – több síkú létezés… testen kívüliség.
Minden
itt van bennünk, az Egész, a leírt és a remélt. A horizont és a tágasság, a
szabadulás és elfogadás. Csak egyszer mozduljon meg a bevett fizikai forma,
onnantól nincs, ami a lelket visszaszorítsa.


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése