Ha megrezdül a szellem és felfelé húz… az egyensúly megszakad idelent. Követnék a lábaim, tán még dobbantok is
egyet… menjünk hát, de a föld azt súgja – maradjak. Ha átrepül rajtam -
követnem kell, hisz jelenlétében érzem át a csend mögötti űrt, mikor álomba merül és oly sokáig csak néma szuszogását hallgatom, ahogy szendergő hátán
egy egész világ hegedül. Ébredése szakítja meg a lelket, hiszen menne… de a
test gyökeret ereszt, mozdulni nem lehet, hisz kifutott a lábakból minden, ami
számít.
Érkezik
egy dallal, egy köszönő hanggal… beléd szivárog és felébreszt, de nem a réveteg
asztrál királyt, hanem a felfelé törekvő szellemóriást. Megnyit ezernyi szépet
és megannyi képet, hogy hogyan szeretnél lenni, csak úgy tenni-venni, zene
szárnyán lebegni, ráhangolódni egy kósza akkordra, hagyni hadd építsen szimfónia-várakat.
Tisztán
hagyni oly magasan, amennyire csak lehet, hogy ne vesszen el idelent.
Megtartani könnyedségét, pillanatnyi érkezését… hagyni élni, nem remélni, hogy nemcsak képzelet, mert léte kizárja a mindennapi életet.
Hiába a mindent átszőtt isteni tér, a tudat, hogy mindenhova elér, mert ha egyszer megmutatkozik, formába szőtt hanggá sűrűsödik – hiányával minden kettétörik.
Átmenteni
fizikai léten, testi szenvedésen a legnehezebb terv, ami embert próbára tehet,
de kínzó alkímiája szabadságot teremt. Megéri végigmenni, magasba emelni, azt,
ami kibontakozott… tudni, hogy koncentrált ereje lábunk nyomán nyiladozott.
Mi mentjük
át magunkban, velünk lesz halálunkban… de ha átkeltünk, elengedhetjük, hiszen
ott már örökre a miénk marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése