Egy megkeresés, egy történet, most nincs
jelentősége, hogy mi a betegség, hanem annak az elcsípett pillanatnak van
súlya, ahol a betegség kimenetele eldőlt. Ritkán rajzolódik ki ennyire élesen a
gyógyulás természetes folyamata, amit a lélek megkíván, és az elme fáradtsága, a
hit feladása, beleforgácsolódása a nyugati orvoslásba.
Sok megkeresésnél, beteg embernél érezni
lehet, hogy bár fizikai lénye, személye gyógyulni akar, de a mögöttes,
láthatatlan Én-döntött élete fölött. Eltávozni készül. Minden esetben meg kell
tenni mindent, amit lehet, főleg a tudatkezeléseket, hátha beletud kapaszkodni
egy olyan szálba, ami a mélytudatát, vagy lelkét kirántja sorsából, és új értelmet nyer. De ez
most más… ő élni akart. Nem egy választott átmenet jelen esetben a rendkívül
komoly gyulladás, hanem tanítás. Hullámzóan érkeztek a jobbulások és
stagnálások, majd az újabb és újabb akadályok. A lélek hozzáállása mosolygós és
türelmes, de vigyázva tette a megpróbáltatásokat hordozója elé, hogy azt a
vékony szálat el ne veszítse.
A szervezet küzdött és jól haladt a
gyógyulásban, bár a szervek tudatába megannyi sérelem és elszenvedett harc
vésődött bele, de megszólíthatóak voltak és vártak. Vártak a felismerés kitárt
ablakára, a megértés feloldozására. De még ez is megtörténhetett volna…
Hetekig nem tudott beszélni, sem felülni,
nem működött semmi. Aztán beszélt és felült, sőt még sétált is; az egész
szervezet azokat az életjelenségeket követelte, mint a napfény és friss levegő,
vagy a mozgásból eredő keringés, halk zenét és még több látogatót – kapcsolatot
a világgal. Az az erő kezdett el érkezni, amibe megkapaszkodva visszaléphetett
volna az életbe, ahol a természetes áramlatok veszik kézbe gyógyulását.
Számtalan vizsgálat és beavatkozás, mely
újra és újra lemerítette, mert a laboreredmények mást mutattak. Visszakerült
mindig ugyanabba a fázisba, de már egyre gyengébben. A lélek még mindig vár…,
de a hit közben elszállt. És ez az a pont, ahol a szervezet feladja.
A kórházi orvoslás előre szalad, ami
életmentő is lehet, sőt sok esetben az! …de a természetes folyamaton túlfutó
beavatkozások sok esetben inkább szólnak a felelősség átruházásáról - amit még
meg is értek - de nagyobbat lépnek, mint amennyit a beteg elbír. Soha nem
rajzolódott ki ennyire élesen a természetes és a mesterséges, mint ennél az
esetnél. Nincs végső konklúzió, sem állásfoglalás, csak egy tanácstalan pontba
érkezés, ahol minden eldőlt. Kimondták, hogy napjai vannak hátra, feladták a
kezelést. Már nincs hova nyúlni, és nincs mit vágni – leadták.
És ha már tanácstalanság, akkor nézzük meg
ugyanezt egy másik pontról.
Sok ember választja az alternatív
megoldást gyógyulása érdekében. Számtalan esettel találkoztam, mikor valaki
élete megmenthető lett volna, ha elmegy orvoshoz. Amit megértünk a fejünkben,
és el is fogadjuk, az még nem találkozik a szív teremtésével. Nem állunk minden
esetben készen arra, hogy a hitünk erejét felmérjük, és amit tudunk –
alkalmazzuk. Egyéni, hogy ki mit ért meg, de minden esetben azt az érzést
kelti, hogy mindennel tisztába kerültünk, hiszen részünk és velünk összecseng. Ennek
csapdája az életünkbe kerülhet.
Nagyon nehéz az emberi elmén átlendülve,
önmagunkat megkerülve megtalálni azt a hitet, amit keresünk. Míg elégedetlenek
vagyunk és betegségünket is tőlünk független rendbontásnak éljük meg, míg nem
éljük át, hogy minden bennünk született gondolat a világunk és minden, ami
körülvesz az maga a Rend – addig nem vagyunk képesek gyakorolni a hitet, mely
egyenlő az önfeláldozással, ego-eutanáziával. Túl a személyen és elváráson
hömpölyög az az erő, ami gyógyít, de ez nem lehet sem átgondolt, sem akarati –
csak jelen van. Nem nyúlhatunk utána, sőt nem is tudhatjuk, ha már birtokunkban
van, mert eggyé válunk vele.
Ez az időszak, amiben élünk – pusztán
hangolódásunk egy nagyon hosszú folyamatban. Minden lépés amit tanulásunkért
teszünk – felbecsülhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése