Érzéketlen gyógyítás

… pár napja tudok róla… de, máris megváltozott, szinte óráról órára. Az agyban hemzsegő kór sorvasztja… még eltudta mondani, hogy élni akar, de mára már nem tud beszélni. Beburkoltam energiákkal és imákkal az agy minden részletét, szinte csillogó fehérré vált… és abban a pillanatban érkezett az arany Fény, mely hajszálvékony fonákjával átszínezte testi burkát… tudtam, hogy érte jöttek – útra kész.

Abban a pillanatban halkul el a körülöttem lévő élet, mikor teljes csend lesz bennem… nem érzek, nem akarok, és nem remélek – csak vagyok. Szándéktalan mozdulattal gyógyítom azt, aki kérte. Saját megsemmisülésem és lényem megszűnése a kulcs ahhoz a zárhoz, melyet minden alkalommal megnyitok.

Rengeteg olvasata van az útnak, igazából mind ehhez a kapuhoz vezet… de sehol nem igaz annyira a mondás, hogy a végén mindent engedj el – mint ott… Az érzés, amely felvisz arra a pontra, ahol a találkozás végbemegy - lehet az Isteni szerelem… mely olyan szívdobogás, mely mögött nincs vágy, sem szerelmes áhítat, de ereje tán a leghatalmasabb. De az érzéssel járó öröm és eufória csak a motor, melyet elhalkítva és megszüntetve oly fülsiketítő a Semmi, hogy csak egy koncentrált ponttá válok, egy tényezővé, mely ebben a határtalanságban szándék nélküli szándékát teszi. Nem érezhetek akaratot a változtatásra, csak teszem… mint egy letisztult csatorna, mely közvetít – összeköt. Megszűnik a lényem, segítőkészségem, mert talán a könyörület emberi megélése a legnagyobb csapda, mely érhet… az önbecsapás és ámítás tükre. Nem akarhatok segíteni, csak teszem, mert választott utat járok, segéddé válok egy hatalmas égi tervben, melynek eredménye és értelme felfoghatatlan és átláthatatlan, csak egy rezzenés az Egészben, mint egy homokszem, mely valamerre eltévedt, hogy kristályos csikorgásával valahova betérjen. Jelenléte oly parányi és észrevétlen, hogy talán csak az tudja létét, aki érzi, hogy milyen lehet a nagyon kicsi.

A gyógyulás ugyanolyan, mint a haldoklás… végig kell néznem és nem tehetek különbséget, csak azt tudhatom, hogy az egyik ilyen, a másik olyan. Tudomást szerezni mindkét állapotról és tudni, hogy mindez valahonnan elindult, melynek szálaiba, sűrű fonákjába senki sem szólhat bele… csak aki tette és tekerte – ő maga… ki most a csodát várja. Nem vehetem észre a síró családot, mert részvétem színtelen, nem érezhetem fontosságát semminek, mert nem is létezem… és egy személytelen holtnak, egy idea-foltnak nincs semmije.

A megértésnek ezen a tűfokán lehet látni a legjobban, hogy velem is történik… az én tanulásom is. Mert a hatás a lényeg, a kiváltott érzetből szőtt felismerés, amely további utakra enged, elgondolásokra és megértésre. A koncentrált egy pontban levés adja meg a környezetét, díszletét ennek a meglátásnak, hogy a finom részletekből összeállt helyzet vezessen végig egy másik kerten, melynek tudás-virágai már nem beszélnek, hanem lehelnek… susogják, hogy merre tovább.

A gyógyítás az én leckém, egy húzott tétel, melyet megtanulva érek célt… talán csak rólam szól és érintőlegesen mindenkiről, aki hozzám téved. De ha én sűrítem mondatokba a történteket, akkor már a részem. Ha erre a gondolatra összpontosítok… már nem fontos a másik és ebből a személytelenségből merítve vagyok képes Látni… együtt érzés nélkül tisztán látni a gyógyulni vágyót, hogy mit művelt magával és tenni – ha még lehet.

Ha csak azt kell megértenem, hogy mindennek helye van – bármi is történjék, és ezt azzal az elfogadással teszem, hogy mindegy, hogy él-e vagy hal-e… megérthetem az emberi lét legkényesebb feltételét – az időtlenséget. Az átmenetiség állapota enged csak folyamatot érzékeltetni, de ha ez megszűnik… csak energialét – semmi több.

… talán ha eltávolítom magamtól az érzéseket és embereket, személytelenné válásommal leszek képes igazán szeretni…