... lányok, a lányok...

Nem tudtam… nem tudtam mi rejtőzik a falak mögött, nem sejtettem hol keressem, azt, amihez évtizedekig érni sem lehetett… mint egy nyílt sebhez, mely kötözésre várt. Azok a falak rejtették el, aminek sokáig neve sem volt, csak később mertem kimondani, hogy csak tabu lehet, de elkendőzve ezzel a kifejezéssel – hosszú időre könnyebb lett. 

De a titok ott lappangott bennem mélyen, melyhez, ha hozzáérek – féltem – az lesz végleges szétesésem, valami, ami születésem óta meghatározott, személyem, földi teremtményem elengedhetetlen része. Szorítása oly annyira lett természetes, hogy összefüggésbe hoztam a lét érzetével és kemény virtuozitással, szárnyalással tudtam szúrásán felülemelkedni. Dacot és erőt kovácsolt akaratom anyagából, hogy sorsomat úgy járjam, ahogy jártam… ne illeszkedjek, és ne hasonlítsak senki másra, számolva minden lemondással, amit ez a belső küldetés elvett –mindenféle-fajta veszteséggel.

Nem tudtam, hogy szellemi utamat járva milyen mélyre kell ásnom, ahhoz, hogy múltamat és bennem keletkezett fájdalmakat feloldozni módom lehessen. Én, aki reptében nem néz se jobbra, se balra, kinek szabadsága gondolatisága és minden földi kapcsolódás, emberközpontúság csupán a lélek megközelítése… hogy női valómban kell a továbblépést megértenem – én, aki már-már androgün lélekmadárként éltem… ha egyáltalán van ilyen.

Szembenézni lányként anyámmal és az előttünk sorakozó generációs családfával, sírdogáló nagyanyámmal, ahogy emlékeimben megmaradt. Megérteni sorsuk által az enyémet, a felém kapaszkodó elméletet, miszerint sorsom hasonló az övékéhez, ne tévesszen meg a bennem élő szabadságérzet, mert visszaigazolásként kell élnem, hogy minden női felmenőm megbékéljen. Nők ezernyi múltja tornyosult elém, mint a kiszolgáltatottság és függés recsegő téglafala, amely nem hozhat feloldozást senkire, aki így élt, csak valami homályos kollektív tudat… és én, mint a sor legifjabbja, az én hátam kell ahhoz, hogy ezt az építményt megtartsa.

Félelmetes felismerés számomra, hogy napjaink spirituális ébredezése idején társadalmunk patriarchális rendszerével találom magam szemben, ahol apák és férfiak tudva vagy tudattalanul mérnek csapást a gyengébbik nemre. Talán mélytudati besorolások ezek, de nagyon sok nőt meghatároz, hogy életében betöltött helye hol és miként legyen. Írhatnék törzsi rituálékról, tettleges vagy relatív elnyomorításokról, civilizált társadalmak vagy ősi népek hiedelmeiről, vallásokról vagy bármilyen kasztokról… de ehhez meg kellene változtatnom fórumom jellegét, mert témája kiapadhatatlan.

Megpróbálok saját példából, tapasztalatból kiindulva hozzájárulni azon nők felismeréséhez, akik ezt a pici blogot elérik, hogy saját életükben hogyan oldozzák el ezeket a kötelékeket ahhoz, hogy továbbléphessenek saját lényegi létezésük felé.

A kioldáshoz anyám mellé ülök, aki gúzsba kötve élte életét, idegen honban, magányos nőként, becsapottan. Valamikor igazi kalandor volt és szerette a hideget, a szibériai kietlenséget, zordon teleket. Végtelen romantikája a hóeséshez fűzte álmait, hogy egyszer visszatér; ebből semmi nem valósult meg, de míg élt mesélte őket. Az oltalmat tőlem várta, remélve hogy hasonló életutat járok, alárendelve magam mindennek, mi erősebb nálam, de minden ellenkezésem és lépésem csak további karcokat okozott lelkében. Az elutasítás és szeretetlenség párájában éltem, de ahhoz, hogy ezt végre megértsem – végig kellett élnem szenvedését, hogy miért nem volt ereje soha megölelni ,vagy miért látta bennem önmaga meghazudtolását. Egyik kezével húzott, a másikkal tolt el magától, mert ő is csak túlélni akarta asszonyi végzetét.

De én most előveszem varázsdobozom és feloldozom azt a sok női felmenőmet, minden asszonyt és bántalmazott, kiszolgáltatott nőt, akik a világnak ebbe a sötét és átgondolatlan bugyrába dőlt. Bár nincsen lányom, hogy megszakítsam ezt a karmikus folyamatot, de talán lesz elég erőm, hogy ez a láncolat általam, életemmel végleg megszűnhessen. Ki tudja, hogy merrefelé ágaznak leszületések és nagyon távoli rokoni összeköttetések, de talán a szálak valahol összeérnek, és így pici szikraként mindenhova elér gondolatom, hogy csillapítson sok szenvedésen.