Szedjetek le magamról!

Tudni akarom, hogy mi ez az egész… tombol bennem a sok „miért”, ahogy egy apró fény feldereng, hogy a kérdést egyáltalán feltegyem, mikor megmozdul alattam, minden, ami az életem – ott kezdem, hogy az eddig hitt rendszerem értelmetlenné vált bennem.

Abban élni, hogy kellő olvasottság és érzékenység elegendő ahhoz, hogy értéssel éljünk, de ez a vélt tudás lefedi azokat a pontokat, ami visszaránt és megakaszt a „szabadulásban”. A tudat berendezkedik a megszerzett és beépült ideákban, de maradnak láthatatlan foltok, melyek visszatartanak a lefedettség állapotában.

Felfedeztem mindennapi mozdulataimban a megszokottságot, de egy ideje érzem a hátamon nehezülő határtalanságot, melynek súlya nem a teher nyomása, hanem az érinthetetlenség dilemmája, hogy mi az, ami feloldhatatlanul bennem lapul – amitől az ember önmaga gátja.

Úgy döntöttem tudni akarom, hogy mi történik velem, mi az, amit magamra teszek, hogy lefedjem végső igazságom. Megéreztem szűkre szabott felfogásom és vágyom természetes határtalanságom. Nem elég már az érzékelt bandukolásom, levésem és a belém égett kiszolgáltatottságom.

A valóságot akarom, önmagam eredetét és mindazt, amit a teremtés rám ruházott – látni kívánom. Ezt az értelemmel megcsípett érzést magamhoz láncolom, mint új szellemi pontot, mely oly képlékeny, de ereje bennem most – érzem – maradandót alkot. Kérdőre von és törekszik, hogy segítségemre legyen a folyamatban, míg magamat lefejtem saját Magamról.

Életem olyan, mint egy megtapadt rágógumi, mely makacsul kapaszkodik talajához, született kiindulási pontjához.  Mint egy szemfedő, egy feltéphetetlen hályog, mely megülte lelkemet – szabadulni vágyom.

Minden nevetségesen illuzórikus lett, amit eddig is tudtam… de most tényleg. Mindenre rányomja bélyegét a csapdába esettség, ahol az öröm és bánat, vagy más hétköznapi frázis elenyésző, ha az egészet vágyom.  

Ha megpiszkálom saját ragadásaimat, elmevonzásaimat, a sziszegés és lélekrángás kíséri, egészen addig, míg fel nem vakarom. Az eszmélés, hogy mennyit vagyok a múltban, hogy az elmúlás húrja még mindig megrezgeti szívemet – félelemmel tölt el… mint mindenkit. Megválni érzésekkel kísért emlékektől, melyek elevenen tartották az elmúlt időt, de leginkább a biztonságos ismertet – még hozzáérni is nehéz.

… de ez a kellemes érintés és keltegetés, mely mostanában kísér…  mint egy elindulás, vagy egy másfajta utazás – de mindenképpen felfedezésre vár, hiszen nem is tehetek mást.