Női forgószelek

… hosszas előkészületek, várakozás és remények… emlékek egy régi ölelésről, szerelmes kiteljesedésről, mely elég vágyat korbácsolt ahhoz, hogy útra keljek, és megkeressem újra… és újra az elvesztettet. Olyan érzés, mint amikor megérkezel egy találkára, a várva várt ácsorgásba… szíved zakatolásába…. hogy valahol itt lehet.

Pontosan megszőtt szálak húrja feszítette életemet, hogy megérkezzem, ahhoz a ponthoz ahol most vagyok és alkothatok. Mindenem megvan ahhoz, hogy formákat gyártsak, és így vagy úgy elmondhassam, amit szívemben hordok. Egy hozott érzés, tán küldetés, mert úgy érzem, hogy értem, bár még nem élem, de beszélni már tudok róla és átadom.

Mint aki felfed egy titkot úgy állok itt, de még nincs rá szó, hogy értsenek – de akár bele is merülhetnék ebbe a szent küldetésbe, mely lényem kibontakozásához elvezet… talán majd most, közelebb érhetek a végső ébredéshez…. de valami a  lábamra tekeredett. Mozdulnék, mint egy megfeszített íj, mely lövésre kész, de egy apró érzés rángatja a kabátom szélét, és nógatása eltérít… kifut a feszülő karomból az erő és minduntalan ránézek.

Önmagam felé tett ígéret, tudom egy gyenge kísérlet, hogy bár megszülethetek, újra érkezhetek, de ha már itt járok – hátha rátalálok arra az érzésre, ami a vágyamat éltette az emberi létre, mint egy utolsó leszámolás vagy egy búcsú tánc… egy szerelmes tangó mielőtt tovább megyek. A bennem élő nővel van dolgom, tehát őt is elhoztam, bár megígérte, hogy csendben marad és a benne keletkezett érzelmeket keresésem és végső ébredésem szolgálatába ajánlja. A tűz fokán haladhatok, a vágyat mindig átforgathatom és használhatom szellemi kutatásban, barangolásban, de többet nem akar… megígérte. Ő az utolsó bennem élő részem, aki még nem kész a továbblépésre, mert ragaszkodik ki nem teljesedett önmagához, mintha bármit is számítana töredékes léte, melynek sorsa kezemben van – ha akarom, elpusztíthatom. De ha végső leszámolásra vetemedek, elhamvad bennem éltető ereje és nem leszek más, mint egy szívtelen tárgy, melynek nem röpte lesz, csak zuhanása.

A bennem lüktető asszonyi érrel kell megjárnom küldetésem, hogy lelkem végre kiléphessen a beteljesülések ínycsiklandó láncából… szóval azért hoztam magammal, hogy végre megértse, akárhány nekifutással is merül bele a keresésbe… reménytelen… mert már semmije sincsen, hiszen léte foszlásban van.., és én mindezt végignézem. Szétrobbantott női identitás, önbecsülést vesztett hazárdírozás, mely először megingatta, hát belekapaszkodott az anyaság érzetébe, de nem tartott mást, mint pergő homokot. Láttam teljes magányban, érintetlen küzdésben, de végig néztem azt is, amikor a rácsavart színes szalagokról kiderült, hogy csak fekete-fehér kártyalapok, és most itt van ő… egy szaturnuszi őr, kit meghagyni nemességében, támogató erejében – érdemes… talán végleges.

… de az erő, hogy újra és újra szép cipőt húzzon… nem csitul… nem értem. Hiszen már lába sincsen, sem ölelő karja… csak az a megfoghatatlan emlék marja, hogy egyetlen pillanatra megkaphassa, és végre kioldhassa magából mindazt, ami az emberi léthez ragasztja.

Azért hoztam magammal, hogy végre megértse, akárhány nekifutással is merül bele a keresésbe… reménytelen… már csak egy elgondolás ő, egy marcangoló érzés, ha addig élek is…. kioldom. Úgy akarok visszatérni életem végén, hogy megértse – önmagáért való léte semmire sem képes… jobb, ha megbarátkozik velem – a választott egyetemességgel. Váljék inkább gyöngédséggé és oltalommá, meleget adó karokká, kinek kötényében mindenki elfér. Legyen inkább adakozó törődés, a fizikai polaritás lágysága és biztatása. Akarom, hogy velem együtt hazatérjen és magasabb szintű részemként éljen… tovább.

Választásainkban mindig azokhoz nyúlunk, akik tanítanak és formálnak, valami egyetemessé akkumulálnak, hagyjuk meg nekik és áldjuk őket ezért, hogy az önmagunkra ébredésben eljátszhassák mindazt, amit rájuk mért az ég. Ne akarjunk senkit megváltoztatni, de akarjuk érteni, hogy mit miért tesz nekünk, még ha úgy is tűnik, hogy ellenünk.