A csalódottak eledele

Megközelíthetetlenek azok az emberek, akik állandóan csalódottak – és itt igaz, amit mondanak, hogy mindenki az, amit megeszik. A feléjük nyújtott jóság és kedvesség trillázó húrjai az első szóra pattannak, ha nem azt a hangzást ütik meg, amire a fülük felkészült. Ez a sértő hang bármi lehet – mert természete abból fakad, hogy bármikor alkalmazható, ha az éhes lélek-gyomrot sérelem-hiány gyötri.

Ámulatba ejtő, ahogy egy belső mozdulattal megállítják az időt és a levegőt, ahogy a tekintetük megvető… ez az éhség csillapodása, a csalódottság édes kielégülése. Olyan magasra teszik fel elképzeléseiket és ideáikat, hogy biztos veszteségre ítélik a világot – és akkor magukba szívhatják végre a kudarc nektárját, a csalódás szirupját. Rákeményedik bőrük felszínére és bár negédes, de belül férges. Gonoszság üli meg lelküket és fekete bársony borítja szívüket – valahogy így mesélném, ha megtestesíteném, és előadásra rendezném egy melodráma színpadán.

Komolyra fordítva a szót, a csalódás és sértettség rendkívüli erők – és csupa álszentség, ha valaki erre felmordul. A sértettség állapota távolságot szül ember és ember között, melyre szüksége van annak, aki állandóan csalódott - hogy néhány reakciót megfigyelhessen. Először is azért teremtenek távolságot, hogy sok időnk legyen kétségbeesni, és megfeledkezve mindenről visszalépni hozzájuk.  Utunk ne csak hosszú legyen, de keserves is, önmarcangolásba és minimum bűntudatba merülő, de legalábbis igyekvő. Másfelől - míg a galád megbántó – azaz én vagy te – odaér, addig a sértettnek legyen alkalma igazán elnyúltan táplálkozni, csipegetni a lopva odapillantások aprajából, a kellő pillanatban felvett hátra arc izgalmából, vagy belemerülni a teljes megadás és elkeseredés katlanában.

Mit is lehet mondani ezeknek az embereknek – szerintem semmit. De ha a feltérképezett helyzetet magunkban megváltoztatjuk – az egész eltűnik. Tehetem azt is, hogy nem veszem észre, vagy csak megértem a bennük zajló folyamatot, de az igazi varázslás az lenne, ha megfordítanám, átsimogatnám.  Elcsípném a húrszakadás előtti pillanatot és kellő távolságból figyelném az egészet, mint egy áramlatot, zúgó patakot, melybe belépve sodródnék a történettel – de ezt nem tehetem. Egy magasabb lesről figyelve, éppen csak megélve maradni egy helyben, egyfajta szemléletben, hogy mindaz, ami készülődik – már el is enyészik. Viszont nem tudomást venni csak úgy tudok, ha belül tiszta vagyok, és nincsenek feszülő húrjaim, sem szinkron érzelmeim, sérelmeim… ha nyugodt, vagy legrosszabb esetben értetlen maradok.