Lelakatolt némaság

A zaj és a csend közötti híd megépítése talán a legnagyobb építkezés, ami az élet megértéséhez vezet. Elvonulással és elszigetelődéssel igyekszünk a nehéz munkával és koncentrációval megteremtett csendet megmenteni. A folyamatban az a legnagyobb kelepce, hogy a csend csak a zajhoz képest létezik, de ha kikerül az érzékelés hatósugarából, már nem csend, hanem némaság. Bár azt hisszük, hogy általa csendesek vagyunk, nem más, mint légüres tér, melyből kiszalad az élet.

Azt mondjuk, mindig megzavar bennünket valami, így bezárjuk az ajtót, messzebbre költözünk, egészen addig, míg már csak a fülünk zakatol, de a körülöttünk lüktető mozgás, legyen bármilyen rés, behatol és teret kíván. A lecsendesített elme így újra neki feszül és azt hiszi, hogy benne maradhat egy állapotban, hogy megragadható az elért súlytalanság, míg semmi más nem történik, mint újra születik ugyanaz az érzés, mikor egy tömött buszon egy félreeső pad emlékére vágytunk.

Először megkeresem a bennem élő gondolatok gyökerét, hogy végleg számot vethessek energiabitorló leigázásukkal, majd arra teremtek gondolatokat, hogy a keletkezett űrt megtartsam. Komolyabb és erősebb kötelékeket rakok felszabadult lényemre, mint amikor még a zajtól áztatva áramlok a tömeggel, de mégis körbevesz a valahova tartozás.

Van az a pont, amikor vissza kell fordulni, hogy belemerüljek a zajba, a ricsajba és edzésnek feszítem lelkemet, hogy a megtalált belső hallgatagságot megmentsem. Úgy kell szétfuttatnom a megszületett békémet, mint az a bizonyos édes folyondár, mely mindenkit átjár, ki szereti az édeset, a békésen krémeset, mely a felfedezés által nem lehet sajátom, így nem tartható meg. Míg a szeretet extázisa a legkoszosabb utcasarkot is átjárja, hogy is gondolhattam azt, hogy majd lezárom, és nem adok belőle a világnak. Ellene mentem természetemnek, emberi életemnek, mert csak ebben akartam lenni, ezáltal elvenni és lezárni mindent, mi engem táplálna. Azt gondoltam áramlok, pedig így csak elszigetelt maradok – sűrű ellenállásból épült kordonok között.

A bennem fel-felcsillanó áramlás adott, régi utak már ezek, mit életről-életre újra élhetek, mert elvezet oda, ahol annak idején abbahagytam, hogy ez alkalommal megint tehessek hozzá.