A víz szentélye

Ha az elvonult belső állapot a víz tükre, akkor a fel-fel bukkanó sziklák, fürdőző hátak a megnyilvánulás. Bármennyire eggyé válnak, cseppenként összeállnak, csak annyira marad kerek egész, míg a vizes ruhák megszáradnak. Felvenni a víz tisztaságát és átalakító erejét, majd felállni és a széllel szemben menni – olyan, mint életre kelni.

Ha a víz a tisztaság és a tudatalatti tartomány, akkor abból itt van bőven. Minden szertartást a víz határoz meg, mint egyetlen alkalmas átvivőt, hogy a port semlegesítse. Enyhítse a szellemi szomjúságot, frissítse a lelki szárazságot és leginkább, hogy átmosson kívül és belül.

Ha a víz állapotában vagyok, néha elakadok, mert bennem úszik minden, amit valaki valaha a vízbe dobott. Elém hömpölyög a sok gondolat, ami a nekem ütköző fejekben él, hogy megbontsák tömegükkel az egyenletes rendet, hogy hullámzássá, örvénnyé formálják megtalált csendem. A víz körbeöleli és átvizezi mindenki léptét, de nem mindegy, hogy ezt mezítláb vagy sáros csizmában teszik, mert attól függően teremtődik a szellemi jelenlét és érzékelés távolsága, hogy mekkora súllyal trappol valaki bele, vagy egy kicsit arrébb egy másik, mekkora követ dobott egy feltételezett mélységbe.

A víznek nem feladata a tisztítás, mert tudata sincsen csak állapota, ám az emberi tudatosság teremti meg azzá, ahogyan sokan használják és a semlegesség állapotából kirántják. Egy-egy keletkezett örvény a vizet is mélyre rántja, hogy azzal maradhasson, aki generálja, és tanúként láthassa, mennyire mélyre cibálja az érzelmekkel teli főszereplőt. A látott történetek, sorshelyzetek mit sem érnek, mert fizikai keletkezésük elenyésző az egészet nézve. Az élet törvénye szerint az örvényből egyszer mindenki kikerülhet, mert csak kellő bátorság és erő kérdése a lendülés, viszont egy biztos – szárazon senki sem maradhat!

… áldást kaptam, a vizet magát – elemi részemet. Megtisztította szellemi kapuimat, Önmagamat, hogy újra visszatérhessek a páncélként feszülő óceánnyi tömegbe…

Se nem jobb, se nem rosszabb...

Egy utolsó gondolat erejéig...

...Bali olyan, mint egy szőnyegen elnyújtózó macska, amelyik kéreti magát és csak akkor emeli fel a fejét, amikor valamit kap. Egy simogatást, vagy finom falatot, gyengédséget, és olyan egyebeket, ami számára fontos és értékes. Csak akkor képes oldalra billenteni a fejét, rád nézni és megemelni a mancsát, ha felkelted az érdeklődését. Hogy kiengedett karmokkal teszi, vagy puha tappancsokkal – ez függ kedvétől és szándékától...
 

Döbbenetes ereje van annak az elgondolásnak, hogy valami túlságosan jó, vagy túlságosan rossz. A világnak ezen a félreeső szigetén hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy itt minden jó, legalábbis ahhoz képest, ahonnan mi jövünk. Ebben bíztam én is. De nem. És örülök, hogy így van, mert továbbra is megnyugtat a tény, hogy ilyen nincs is. A balinézek között is ismert a féltékenység és az irigység, nemcsak a fehér emberekre, de egymásra is. Ha azt olvassuk valahol, hogy a balinéz hindu vallást átszövik az animista tradíciók és máig használják az emberek a természeti szellemek erejét, akkor ez a leírás igazán pontosan azt jelenti, hogy minden követ megmozgatnak, hogy a másiknak ártsanak, ha ez hoz számukra megoldást. A féltékenységre bármi ok lehet, a termés, a föld, vagy az eggyel több kakas, vagy a szebb feleség. Erre is vannak mágiák, olajok - mindenre. 

Azt hiszem ezek a lebontások voltak az igazi megmérettetései kötődésemnek, amikor lecsupaszítva állt előttem a tény, hogy itt is csak emberek laknak. Ez is egyfajta rend, egy másik rend, amit nem kell ízekre szedni, ahhoz, hogy végre megint véleményem legyen. Nem akarok véleményt és ítélkezést, sem itt, sem máshol. Elfogadni akarom és szeretni olyannak, amilyen.

Meg kellett fordítani a tükröket ahhoz, hogy az igazi kép kibontakozhasson. Ha mi érkezünk egy szigetre, akkor beleszeretünk a szó szerinti elszigetelődésbe, hogy azok az ingerek, amelyek bennünket kínoznak, azok ideig-óráig békében hagynak itt bennünket. Ezért paradicsomi állapot és ezért kedves. De ha fordítva nézem, és azok szemszögéből, akik itt élnek, akkor ez a sziget maga a pokol. A határtalan vízzel körbevett börtön, ahonnan nem juthatnak sehova. Egyrészt, mert nincsen rá pénzük, másrészt, mert a kilépés mindig a vízumok bonyolultságán és általában megoldhatatlanságán múlik. 

Csak bámulni a vizet és elképzelni, vagy az idetévedtek elbeszéléséből megismerni a világ más részeit, felettébb kínzó. Mindenki szabadulni akar innen, bárhogyan. Ez a felerősödött vágy hajt itt mindenkit, és alakít ki rosszabbnál rosszabb motivációkat, gesztusokat, amivel a barátságaikat megkötik. Többnyire. Ahogy elnézem a közel száz évvel ezelőtti fekete-fehér fotókat Baliról, amikor még minden érintetlen volt és lakói a maguk teremtette rendszerben és világban éltek, amikor a nők félmeztelenül jártak természetesen és szabadon, ott találok a képeken keresztül nyugalmat és született elfogadást életük és elszigetelt magányuk felé. Nem vágytak másra, mint amit természetes közegük, életterük nyújtani tudott és talán meg is tudott adni ahhoz, hogy felhőtlenül éljenek. Valahol mi rontottuk el, akik megérkeztünk, mert onnantól borult fel az egész. Eleinte talán csak azon kevesek jutottak el a világnak erre a részére, akik megtehették, művészek, kiváltságosok és kivételesek, akik tehetségük és művészetük pallérozására és finomítására kerestek menedéket és inspirációt ezen a helyen. Most már más a helyzet. 

Turisták özöne lepi el a szigetet nap, mint nap, és a régi rend és harmónia mára már teljesen felborult. De ez is csak egy emberi játszma, mint mindenhol a világon. Ezzel együtt kell megérteni és szeretni. Korunk nem engedi meg, hogy valami nagyon jó, vagy nagyon rossz legyen. A bonyolult a dologban az, hogy vegyesen kell elfogadni. Ebben az állapotban kell megtalálni, hogy az egész – nem szétszedegetve – mitől jó. Felismerni talán, hogy az ideutazónak vagy az itt élőnek miért azzal kell megküzdenie, amivel. Kinek mit kell felismernie, megértenie. Hiszen ez is csak egyfajta „összecsapás”, és ha megfejtjük, akkor rábukkanunk ebben az irdatlan káoszban és érzelmi zűrzavarban az áttetsző, csipkeszélű vékony selymet, aminek a sarkába hímezték halvány nevét, hogy Egyensúly.

…arcom előtt hadonászott éles karmaival és csak nehezen engedte meg, hogy hozzá férhessek…

 

Haza

A gallérom alá ragadt, észrevétlenül hoztam haza, ami napokkal később tisztult le és gurult elém… a felismerés, hogy mindent elkezdtem analógiákban „látni”. Nem annyira intellektusból, ahogy eddig, hiszen mindig feltérképezhető szimbológiája történéseinknek, valóságunknak. Hanem ott van, mint egy másfajta kameraállás, mintha minden dologra, a rá megfelelő másik, akár harmadik is igaz lenne. Nem a puszta történés, hanem az ehhez párosult érzet maga a Történés. Ha gyorsan történik, és kevés időt kér az elrendeződése, a kisülése, akkor ugyanannyi idő alatt formálódik válasszá. Mindig ugyanannyi alapanyagot vesz fel, mint amennyit elhasznál. Megértettem, amit megint csak tudunk, hogy mindig az egyensúly, a kiegyensúlyozásra való törekvés az, ami mozgatja a világot és ezen belül mindent. Ez az energiatörvény lényege. Ez az analógia igaz a szellemi és fizikai sík viszonylatában, de a fizikai síkon belül is. 

Napjaink legfontosabb küzdelme, hogy a sorozatos energia kapuk nyitogatása hirtelenné teszi ezt a folyamatot és érezhetőbbé, mint még eddig soha. Atomi szinten perdül meg az idő súlya alatt. Mintha az új korszellem nem engedné, hogy többlet energiákat halmozzunk fel és, ezáltal karmákat teremtsünk, mert, ahogy keletkezik, már bontja is le és félelmetes szakadásokat, tépéseket és hirtelen váltásokat gerjeszt lépéseink nyomán. Nem lendülhetünk ki egyik irányba se végtelenül, mert nincs idő abban megmaradni és egy valamikori tanulsággal visszavánszorogni a kiindulási ponthoz, hogy újabb kilengést tegyünk feleslegesen és rabolva az Úr ránk szabott szűkös idejét. A történet, az élet analógiája az érzésnek, tapasztalatnak. Ha elmerülünk valamelyik keletkezett képzetben, jön az ellentéte és billenti a helyére fejünk túlfűtöttségét, vagy rideg keménységét a hozzá párosítható örök jin vagy jang elem kiegyensúlyozó erejét.

Ez a látás segítheti utunkat egy elképzelt jövő felismerésében, vagy jelenünk megértését, ami múltunkban gyökerező kesze-kusza sutasága miatt olyan, amilyen. Az egészet tekintve részletkérdés, hogy mi a szegénység, vagy gazdagság, vagy jólét és éhhalál. Ezek formai megnyilvánulások. Amíg az egyikből sok van a világban, addig a másikból is. De bízva Síva örök táncában, csak az kerül pusztító lábai elé, ami felesleges és túlsúlyos ezen a bolygón, ahhoz, hogy a szenvedők másik oldala is felszámolhatóvá válhasson. De a kontrasztok megléte és aktualitása csak ezt az egy analógiát hivatott megláttatni.

Korona és strandpapucs

A fiatal pár, akik épphogy elérték a nagykorúságot, pompában és fejedelmi öltözetben álltak. Ők voltak tündérvilág uralkodói. Hatalmas, aranyozott süveg volt a fejükön ékköves berakásokkal és csiszolásokkal. Ránézésre még megtartani is nehéz volt, nem hogy viselni, de olyan méltóságteljes járást biztosított számukra, ami királyi megjelenésükhöz elengedhetetlen volt. Egy részletet sem lehetett találni rajtuk, ami emlékeztetett volna arra, hogy halandó emberek, sőt fiatal – urambocsá – gyerekek. Kutattam a szemüket, de a sűrű fekete kontúr alól még feketébb szemeket és fényeket láttam. A ruházat részeként a vastag smink mindkettőn káprázatos lényekként emlékeztettek tündér valóságukra. A rájuk öltött selymek és pántok részletei ájulásra késztettek, és amikor megláttam a vőlegény hátán a két kardot keresztbe téve és beszúrva szoknyáját tartó derék fűzőjébe… a végzetem utolért. Ezt tetézte egy leírhatatlan mályvaszín, amit óarany csillogó textillel tekertek körbe és arrébb egy másik ruhából kibuggyanó UV zöld fátyol… színorgia, bármerre néztem. Kiüvegesedett szemeimet egy pohár ital törte meg és lehelt beléjük még értelmesebb törést.

De ekkor megláttam a lábakat. Hirtelen abban is kételkedni kezdtem, hogy egyáltalán megmosták-e… egy minden nap viselt strandpapucsot viseltek.  A láb itt nem fontos, a láb eszköz, ami arra hivatott, hogy arrébb vigyen, ha arrébb akarsz lépni. A fej a lényeg, és mindaz, ami itt helyezkedik el. Legfőképpen a három szellemi energia központ. A fej az ék és a kapcsolat a szellemvilággal. Balin a lábat nem figyelik és nem is törődnek vele. Nem lehet magasabbra emelni sehol, mint ahogy szükséges, mondjuk, hogy felmenj egy lépcsőn, vagy beülj egy autóba. Nem kerülhet magasabbra, mint a térd. Ez legalább annyira aranyszabály, mint hogy nem simogatjuk meg a gyerekek fejét, a korona csakrához nem érhetünk hozzá. De lehet-e valami ennyire szent, és valami ennyire nélkülözhető, míg egyik a másik nélkül nem létezhet? A megtestesülés nélkül nem fejezhető ki az isteni. A talpakra ragadt por és piszok viszi előre a fej dicsőségét. A lábunk elé nézve találjuk meg Ozirisz elásott maradványait, Izisz legféltettebb kincseit, hogy újjászülethessen az örök szerelem. Ez kelet Európa tanítása és sorsa, de az áhítat és ima összegyűjtve felszegezi a tekintetet és mást keres. Ugyanazt, csak más a megformálódási folyamat és mást tanít. Elkezdődött a szertartás.

Bárhol a világban, egy ugyanazon szó értelmezve talán ugyanazt jelenti lexikálisan, de a mögötte megélt tartalom igen változó. Igazából nem is kommunikálunk. Mert saját kultúránkon belül is félreértések és értelmezési elcsúszások zöme kíséri párbeszédeinket. A tapasztalat és azok az emlék lenyomatok, amik kísérik egy-egy szó kifejezését, nagyon ritkán találkozik a másikéval. Ha igen, akkor viszont nem mondjuk ki, mert nincs rá szükség. Balin a házasulandó párok választása szintén döntésen alapszik. Az első szemezést követően jön az első beszélgetés és a döntés, hogy házasodjanak össze. Általában a fiatalok családja megelégszik a választott szépségével és jószívűségével, mint ideális paraméterrel ahhoz, hogy gyermeküknek igazi társa legyen. Balival kapcsolatban kerülöm az iróniát és a gúnyt. Nem mérem az itteni szokások súlyát sem a mienkéhez, sem másokéhoz. Ez itt egyedi, és megpróbálom ezen belül értelmezni, hogy mi is az, amit átélnek. A cselekedet és az élet élése az, ami elkápráztat. Történik velük az élet, mi pedig rákészülünk.

Zsinórban születnek a gyerekek, és ha menet közben valamelyikük úgy dönt, hogy ez még sem megy – kiszáll. Itt nincs válás, egyszerűen ugyanúgy megbeszélik, mint ahogy a legelején beszélgettek a házasságról. Aztán újra megházasodnak mással és minden kezdődik elölről. Ez leveszi a felelősséget és a tétet az egész választásról, és nincsenek igazi szívtörő kapcsolatok és bántások. Nem tisztem állást foglalni, nyilván ehhez a lelki attitűdhöz itt kell megszületni, és az is igaz, hogy az európai házasságok sem túlságosan tartósak, de mégis halálig tartó sérelmek és kínok gyötrik a feleket, minden megfontolásuk és felelősségteljes döntésük ellenére. Aztán ezeket a sebeket belevisszük a következő kapcsolatba és ott csepegtetjük tovább lelkünk fekélyeit ráragasztva gyerekeinkre, és mások gyerekeire és mindenkire, a párterápiákra, a pszichológusokra és terapeutákra és ideggyógyászatokra és leszázalékolt elmeosztályokra.