Szellemi születés - A szemlélődő állapot

…csak állok és figyelem arcát, ahogy kiabál, lelkembe tépően megaláz. A fájdalom ezer húrja tekeredik rám és könnybe lábadt szemmel hátrálok… visszavágnék, de elakad a szavam, mozdulnék, de lábam nem engedelmeskedik. A megbántottság tonnányi súlya megbénít és érzem, ahogy belül torzít… gyűlöletet és dühöt szül, ellenállást. Talán másképp is gondolhatnám, felülírhatnám… hiszen tükröm ő. Bennem lakik a lehetősége a megbántottnak, a megalázottnak és a sértettnek, hiszek ezen részeimben – megteremtem… Ott áll velem szemben és bánt, aláz, kibillent. Én teszem saját magammal…megértettem. Érzem, ahogy halkul a hangja, távolodik a személye… csak rángó arcát látom – leválasztom. Attól ő még van és csinálja, de már nem elmém alkímiája, hanem a külső világ jelenete, melynek tőlem távol álló az eredete.

Talán a legnehezebb felismerés, hogy a világ nem egy tőlünk független létező, hanem általunk hangolt érzékelés, melynek minőségét mi határozzuk meg. De ahhoz, hogy ezt értsük, először távolodjunk el, és nézelődőként figyeljük meg, hogy mi történik. Végig tartsuk meg azt az elgondolást, hogy ezt a filmet mi fűztük be, senki más. Nem kívülről érkező a benyomás, hanem saját dramaturgiánk.

Ha elmém a valóság, mint egy fejemre húzott zárt gömb – akkor a világ ennyi, semmi más. Nem én állok a nagyvilág gömb előtt, vagy mások zárt világa előtt és érzeteim szerint döntöm el, hogy jó vagy rossz, hanem az általam gondoltak, érzékeltek visszahatnak rám. A szemem előtt játszódó dolgok jó vagy rossz kimenetele, a velem történtek jó vagy rossz érzete belőlem árad. Minden esetben tőlem függ, hogy megtudom-e tartani a derűmet, vagy magával ránt egy – szerintem - negatív történet. Talán ez a „látás” az alapja annak, hogy elkezdjük felborítani azt a mózeskosarat, amiben itt hagytak. A különböző életszakaszokban rögzült világképek felülírása, ahogy növögetünk… önmagában is sok fehér foltot hagy, melyeket aztán tovább vonszolunk. Kezdhetnénk a gyermekkortól, hogy mi minden rakódott ránk, de ennek tárgyalása teljességgel lehetetlen, itt ebben a formában. Ezek a felismerések megérkeznek menet közben, ha sikerül kívülről magunkra látni – szemlélődővé válni.

A szemlélődő állapotot már átéljük, nap, mint nap… mikor álmodunk. Ehhez a hasonlathoz párosítom megélését, megragadását ennek az állapotnak. A következő két gyakorlat erről szól, hogyan tudatosítsuk magunkban ennek az igazán pihentető, feloldozó érzésnek a jelenlétét.

1. Minden, ami történik velünk, az tőlünk független - állapota.

Az álom egy tőlünk független történet, melyet mélységekig átérzünk, hisz velünk történik – bár kívülről nézzük. Sőt még a test is reagál, rúgkapál és ráng – holott, alszik és nyugodt. Álmodóként végig nézzük, mi történik velünk álmunkban, és nem szólunk bele, csak megéljük. Elfogadjuk természetét jó álomnak, vagy rossznak, időnként rémisztőnek vagy ígérgetőnek. Annyira valóságos a látomás, hogy közben izzadunk és futunk, nevetünk vagy sírunk is akár, de a hirtelen ébredés hoz minden esetben rálátást és pihegést - leválást. Nem lehet nagyobb súlya, mint egy pehelynek, melyet arrébb repít a reggeli kávé és a napkelte.

Minden szenvedés abból fakad, hogy azonosulunk egy álombéli alakítással. Az álom álmodójává válj és ne főszereplőjévé. Mi van, ha ez az élet is csak egy álom? Ha nem azonosulnál a szereplővel – szenvednél-e?

A mozivászon előtt ugyanez történik. Együtt élünk vele, értjük, siratjuk, azonosulunk és szurkolunk. Választunk, ítélünk és remélünk… de ülve maradunk, kívülről szemléljük. De ha belegondolunk abba, hogy ezt már leforgatták? … nem lehet megváltoztatni a történtek sorát. Ha egy pillanatig nem azonosulnál senkivel és semmivel – békében lennél és úgy figyelnél.

A legnehezebb pontja a gyakorlatnak, hogy az állandóan bekapcsolt tevőleges akaratot, beleszólást és alakítást félretegyük. Nézzük meg ugyanezt az ébrenlét állapotában, anélkül, hogy erőt fejtenénk ki, vagy bármilyen gondolatot. Csak nézzük meg mi hogyan hat ránk, milyen érzések születnek, milyen örömök, vagy fájdalmak. Passzív résztvevő állapot, egy tőlünk független, mások által felhajtott erő, magasra vagy mélyre rántó örvény.

A következő írás gyakorlatai az így keletkezett érzések, gondolatok értelmezése, megvilágítása lesz, és egy jól kidolgozott terv – szökésünkre, szabadulásunkra.

Két világ határán lépkedni...: Szellemi születés

Két világ határán lépkedni...: Szellemi születés: … minden reflektor rám világít, elvakít. Mint egy pillanatnyi elmezavar, ahogy végig simítok ruhámon és nem értem, hogy miért pont ez van...

Szellemi születés

… minden reflektor rám világít, elvakít. Mint egy pillanatnyi elmezavar, ahogy végig simítok ruhámon és nem értem, hogy miért pont ez van rajtam, és nem tudom felidézni arcvonásaim, mintha soha nem néztem volna tükörbe, minden eszmélésem felfedezés, hogy hol vagyok és miért.  Olyan, mint egy pillanatnyi gondolat kiesés, vagy részleges amnézia, mint aki beverte a fejét. Mire újra összeáll a kép, hogy ki is vagyok valójában és miért pont ott állok, ahol magamra találtam… az Egészet tekintve egy pillanat műve, de belegondolva sok-sok év. Millió kérdés, villámszerű megértés, mint a kómából ébredő első pillantása, mikor felismeri helyzetét. A sötétben feszeng a közönség, csak a morajlást érezni, nem látható… de egyszerre sóhajt fel mindenki, ahogy megmozdulok és folytatom a félbehagyott mondatot… az aktuális felvonást.

Több életen keresztül formálódó folyamat, amin az ember keresztülmegy. A legsűrűbb rétegtől elindulva hántja le minden leszületés a felesleget, egyre finomodva, csiszolva a még feldolgozásra váró torzságok, maradék hártyák és mázok tömegét. A fejlődés fázisai fokozatosan veszik elő a következő feladatot, helyezik át a hangsúlyt mindig az aktuális lefaragható feleslegre. A fő feladat határozza meg az aktuális leszületést, választva és meghatározva azokat a lehetőségeket és területeket, ahol kibontakozhat és feloldódhat. Minden életszakasz egy picit hozzátesz az egészhez, és ennek mélysége és ritmusa függ a felismerésektől, tudatállapottól és következetességtől. Az emlék kiesések nehézségei, hogy minden életet látszólag elölről kezdünk - kisebb nagyobb átsejlésekkel, intuíciókkal és áthallásokkal – talán a legnehezebb, egészen addig a pontig, mikor újra feleszmélünk magára a folyamatra, és a benne forgácsolódó önmagunkra.

Megérteni legszebb éveink és illuzórikus életünk delején, hogy mindez káprázat; megélni saját halálunk átmosó rítusát, személyiségünk bomlását, hogy igazán megszülessünk és folytassuk félbehagyott utunk.

Ez az a pont, ahol eltévedünk és az anyagi világ ereje megtörheti rendeltetésünk. A változásra sarkalló gondolatok és lélek feszülések mind ezt a mozzanatot bátorítják, erőszakolják, hogy lépteink értelmet kapjanak a mostani útszakaszon.

Itt indítom el a Szellemi születés címke alatt írásaim új sorozatát segítséget nyújtva saját gyakorlataim, gondolatmenetem és ébredezéseim nyomán.

Meseország lakói

… csendben feküdtem szobámban és hallgattam a furcsa neszeket, oda nem illő nyikorgás, szél-csapkodás… jeges felismerése a Másnak szívemig markolt, s csak gyors dobogását hallgattam, behunyt szemmel figyeltem. Valaki van még rajtam kívül velem, bennem, közölni akar és megmutatkozni. Félelem szorította torkomat és hidegből-forró észleléssé tudatomat, hogy egy megnyílt kapu mit ont ki magából, de a mérhetetlen új érzés, hogy részeim, gondolataim lepárlása, megnyilvánult kémiája bitorolja otthonomat, azt ahol vagyok.

A sűrűn gondolt érzelmek, indulat reflexek és fájdalmak, sötét kételyek és csömörig rágott idegáramlatok… leváltak. Megteremtett természeti lények, gondolat-intelligenciák, külön életek. Anyaguk a finom láthatatlan, mely egyszerre mozdul mindazzal, amit, és ahogyan érzel, hiszen Ő maga a benned keletkezett érzés.

Ide sereglik az összes líra, versekben megfogalmazott zengő óda, rímek és cikornyák, érzelmi filharmóniák, legyen az kívánalom vagy elutasítás, szerelem vagy rettegett halál. A Mindenek országa, az érzelmek pusztító násza, mély gödre és égig érő röpte, bármi, ami átvonul, megfordul, keletkezik. A legkisebb fintor is ott gubbaszt a sarokban, a láthatatlan arc vonaglás kifejezett koboldja, az átsuhant légies erotikus tánc, melynek lassan húzott dallam az atyja, ahogy ráfonódik lába a tűz piros ruhára és teszi eggyé kettejüket… ott a szívszorító lassúzás ritmusára. Puha zöld testű démonok észrevétlen ugrása, pillanatnyi vetődése minden bevillant érzelemre, ahogy az aggódás és ragaszkodás kifejeződhet. Csak egyszer kell megteremteni, már él és körülöttünk van… és ha újra gondoljuk, és újra érezzük és sokszor és mindig, tábora túlnépesedik és már nem is mi érezzük, hanem az érzelem sodor magával, mint velünk járó szörny-sereg, melyet lebontani már nem lehet.

Minden szín és forma mi szemünk elé kerül… oda vetül ebbe a színes orgiába, hiszen beszél és von magával, érzelmet ébreszt és hatással van. Ez a kulcs az átjáráshoz, a tudatos átgondoláshoz. Mi teszi széppé a fenséges tájat, ha nem az arra járó csodálkozó áhítata, a kirándulók felszabadult sóhaja, a sima rétek érzelmek nélküli érintetlensége, csak belesimulása és levése önmaga állapotába. A nyugalom kifejeződései ezek a természeti jelenségek. Látni a fák és nagyságuk változatosságát, félelmet keltő robusztusságát, vagy hajlékony tetszelgő karcsúságát, mind asztrális teremtmények, ahogy a megfogalmazódás és látvány hatást gyárt köré és felruházza identitássá. Így alakul át a növény világ tovább és tovább… ember általi érzelmektől vonszolt evolúciós létrán. Rezgések milliói tekerednek a liánok és virágok közé, melyek már most hódítanak vagy elborzasztanak, szúrnak és simogatnak. A „beszélő” fák válaszokat adnak, kérik az ölelést és törzsének dőlést, szinte eggyé válni lényükkel – párbeszéd.

…vagy érezni a kövek mágikus erejét, folyó mosta simaságát… olyan kézbe való, simogató. Alázatot keltő hatalmas sziklák, kőhalmokba szorult ici-pici pulzálásuk, érzéketlen köldökzsinór az élőkhöz. Nem maradt számukra más, mint sugallásuk, hasznosságuk vagy szépítő kisugárzásuk, gyógyító arzenáljuk, érinthetetlen magasságuk.

Nem, nem kell a végére végső konklúzió… nem is lehet… nem vagyok rá képes, nem zárnám be gondolatba. …csak figyelem ezt a hatalmas, hemzsegő világot… és mint az anyák csemetéiket, elengedem én is saját teremtményeimet, szüleményeimet a többi közé… hogy aztán éjjel felébresszen, mert hazatért.

Köszönet

                                                 Köszönöm a 30.000. megnyitást!

Lényem, átmeneti létem, gondolataim és állandó lázadásom, simogatásom, vallásom, feltárásom, lelkekbe bújásom, azonosulásom, írásom, pici blog-házikóm… ez mind itt Egyben.

Köszönöm.

Szeletelt tréningek

Az elme állandóságra vágyik, míg a lélek - mozgásra. Az emberi ösztön a biztonság keresésével ellene dolgozik saját természetének, a változással, mozgással együtt lüktető átutazással. Lezárni és véglegesnek hinni egy mozgásban lévő állapotot – az ember örök belső feszülésének és kétségbeesésének alap gondolata. Ilyen mélységekig nyúlva kell az emberek öntudatra ébredését, az élet örök paradoxonát a helyére téve – gyógyítani, segíteni, támogatni. Mozgásba lendíteni valakit az mindig szakadással jár, fájó sajgással, bizonytalansággal.

De ki az, aki valóban oda fent jár? ... akinek a kezében ott a balzsamos tál, hogy kérdésével oda hatoljon, ahol az, valóban fáj, amire épül az egész létbizonytalanság, elárvultság és millió torzulás.  A kibillentést, változást elindítani, a kétségeket és kérdéseket ott megválaszolni, ahol kérdezik és megértik. Tanítani a szűkké vált kereteket bontogatni, melyek fogalmilag kifejezhetőek, láthatóak Az alap értetlenségből keletkezett lélek deformitást kezelni tudni, tudatossá tenni… Csak ezután jöhetnek a mély pszichológiai metélések, apáról és anyáról való leszakadások, felnőtté válások, a bizalom és önelfogadás, integrálódás, kiállás és ringben maradás.

Az életre tanítás extra kurzusa, utolsó leckéje a beépített személy kilépése, önmaga megszemélyesítése. Elhalkulása, csendessé válása, figyelővé és felfedezővé, mindent megkérdőjelezővé. Önálló identitássá, lélegző és újat teremtő lázadóvá, aki az alapok megértésével gazdálkodva tép le magáról mindent, amit ráaggattak. 

... itt vagyok, de már megyek...

Az újraszületések hosszú láncolatain keresztül haladva semmi sem végleges és megállapodott. Nem belátható a folyamat, sem az idő, de ennek ellenére tudni róla lassan elengedhetetlen, együtt haladni a folyamattal, megérteni az adott élet részleges kis fázisát, hogy csak annyira elég, hogy valamit hozzátegyünk, megtanuljunk, csiszoljunk vagy felkészüljünk egy későbbi beteljesülésre – vagy éppen a körforgásból való kiszállásra – muszáj. Sokan érvelnek azzal, hogy az újjászületés a gyengék menedéke. Bár nem erről akartam írni, de pár szó erejéig érintenem kell. Miután kitoljuk a létezés határait – szerintük – az elodázás és a döntésképtelenség, a lelki tunyulás lesz jellemző azokra, akik hisznek benne… alapvetően a kérdés feltevése is annyira értelmetlenül hat rám – így napjainkban. De ha helyesen – és a leszületések folyamatában - gondoljuk végig az emberi lét kérdését, akkor rájövünk, hogy olyan meghatározó attitűdökről kell lemondanunk, pont a jelen élet részlegessége miatt, mint a sikeresség, az egó túlpallérozása, a személy és a felvett aktuális test túlértékelése… és ennek rengeteg, de rengeteg ódiumáról és sorolhatnám…. de ha csak egyet teszünk a helyére, már sokat fejlődtünk. Semmivel sem könnyebb így gondolni, mint úgy, hogy csak itt és most ebben az életben, mert az élet értelmét arra feszíteni, hogy időm véges és ebben az életben kell kihoznom a legtöbbet magamból – rengeteg stresszre, önmarcangolásra, kétségbeesett önfelismerésekre, keresésekre, kapkodásra adhat okot.

Figyelem a körülöttem zajló életet… a közepében állok… érzem  az óriási gát-robbanást, ahogy beszivárog valami más… más, könnyedebb, ami mindenkit átjár. Ránt magával, sodródnék az árral, de csak állok a közepében és valamire várok… talán nem is itt kell bekapcsolódnom, talán egy távolabbi üzenetet hordozok, magokat szórok szerte-széjjel… senki sem érti, hogy mit beszélek… talán egy külön bolygó vagyok, levált és leszeparált… egy különc. Ha ragaszkodom belsőm levegő vételére, az egyetlen menedékére, sugallatára – nem belemerülni a világ felbolydult rohanásába. Az egyetlen elgondolt állapot számomra a kívül levés, a „szekrény tetején” nézelődés, akkor nem bújhatok bele egy „fiókba” sem… csak állni és az Egészet látni, megérteni és ezt a kilőtt gondolat gombolyagot soha nem elengedni, csak finom szálait leengedni… és legyen szó bármiről és bárkiről – lényegét onnan értelmezni. Mindenhol lenni és sehol sem, mert akkor valami takarásban lesz – ennek gyötrő érzete egész életemben mára már letisztult képlet, hogy az én megérkezésem talán nem itt lesz… átutazóbb vagyok az átutazónál és ez a kint rekedt állapot enged meg olyan felismeréseket és tapasztalásokat, amelyekre szükségem lehet… nekem, a világnak, gyógyításomnak.

Nem születetten beavatott és kiválasztott, hanem feladattal érkező, mint bárki. De nem ablak, sem átjáró, két világot összekötő átkiabálható, hanem érzékeléseken és földi beavatásokon át a határtalan képzeletre, inspirációra hagyatkozva, kiélesedett érzékelésre berendezkedve érezni, tudni a láthatatlant.