Meseország lakói

… csendben feküdtem szobámban és hallgattam a furcsa neszeket, oda nem illő nyikorgás, szél-csapkodás… jeges felismerése a Másnak szívemig markolt, s csak gyors dobogását hallgattam, behunyt szemmel figyeltem. Valaki van még rajtam kívül velem, bennem, közölni akar és megmutatkozni. Félelem szorította torkomat és hidegből-forró észleléssé tudatomat, hogy egy megnyílt kapu mit ont ki magából, de a mérhetetlen új érzés, hogy részeim, gondolataim lepárlása, megnyilvánult kémiája bitorolja otthonomat, azt ahol vagyok.

A sűrűn gondolt érzelmek, indulat reflexek és fájdalmak, sötét kételyek és csömörig rágott idegáramlatok… leváltak. Megteremtett természeti lények, gondolat-intelligenciák, külön életek. Anyaguk a finom láthatatlan, mely egyszerre mozdul mindazzal, amit, és ahogyan érzel, hiszen Ő maga a benned keletkezett érzés.

Ide sereglik az összes líra, versekben megfogalmazott zengő óda, rímek és cikornyák, érzelmi filharmóniák, legyen az kívánalom vagy elutasítás, szerelem vagy rettegett halál. A Mindenek országa, az érzelmek pusztító násza, mély gödre és égig érő röpte, bármi, ami átvonul, megfordul, keletkezik. A legkisebb fintor is ott gubbaszt a sarokban, a láthatatlan arc vonaglás kifejezett koboldja, az átsuhant légies erotikus tánc, melynek lassan húzott dallam az atyja, ahogy ráfonódik lába a tűz piros ruhára és teszi eggyé kettejüket… ott a szívszorító lassúzás ritmusára. Puha zöld testű démonok észrevétlen ugrása, pillanatnyi vetődése minden bevillant érzelemre, ahogy az aggódás és ragaszkodás kifejeződhet. Csak egyszer kell megteremteni, már él és körülöttünk van… és ha újra gondoljuk, és újra érezzük és sokszor és mindig, tábora túlnépesedik és már nem is mi érezzük, hanem az érzelem sodor magával, mint velünk járó szörny-sereg, melyet lebontani már nem lehet.

Minden szín és forma mi szemünk elé kerül… oda vetül ebbe a színes orgiába, hiszen beszél és von magával, érzelmet ébreszt és hatással van. Ez a kulcs az átjáráshoz, a tudatos átgondoláshoz. Mi teszi széppé a fenséges tájat, ha nem az arra járó csodálkozó áhítata, a kirándulók felszabadult sóhaja, a sima rétek érzelmek nélküli érintetlensége, csak belesimulása és levése önmaga állapotába. A nyugalom kifejeződései ezek a természeti jelenségek. Látni a fák és nagyságuk változatosságát, félelmet keltő robusztusságát, vagy hajlékony tetszelgő karcsúságát, mind asztrális teremtmények, ahogy a megfogalmazódás és látvány hatást gyárt köré és felruházza identitássá. Így alakul át a növény világ tovább és tovább… ember általi érzelmektől vonszolt evolúciós létrán. Rezgések milliói tekerednek a liánok és virágok közé, melyek már most hódítanak vagy elborzasztanak, szúrnak és simogatnak. A „beszélő” fák válaszokat adnak, kérik az ölelést és törzsének dőlést, szinte eggyé válni lényükkel – párbeszéd.

…vagy érezni a kövek mágikus erejét, folyó mosta simaságát… olyan kézbe való, simogató. Alázatot keltő hatalmas sziklák, kőhalmokba szorult ici-pici pulzálásuk, érzéketlen köldökzsinór az élőkhöz. Nem maradt számukra más, mint sugallásuk, hasznosságuk vagy szépítő kisugárzásuk, gyógyító arzenáljuk, érinthetetlen magasságuk.

Nem, nem kell a végére végső konklúzió… nem is lehet… nem vagyok rá képes, nem zárnám be gondolatba. …csak figyelem ezt a hatalmas, hemzsegő világot… és mint az anyák csemetéiket, elengedem én is saját teremtményeimet, szüleményeimet a többi közé… hogy aztán éjjel felébresszen, mert hazatért.