Az újraszületések hosszú láncolatain
keresztül haladva semmi sem végleges és megállapodott. Nem belátható a
folyamat, sem az idő, de ennek ellenére tudni róla lassan elengedhetetlen,
együtt haladni a folyamattal, megérteni az adott élet részleges kis fázisát,
hogy csak annyira elég, hogy valamit hozzátegyünk, megtanuljunk, csiszoljunk
vagy felkészüljünk egy későbbi beteljesülésre – vagy éppen a körforgásból való
kiszállásra – muszáj. Sokan érvelnek azzal, hogy az újjászületés a gyengék
menedéke. Bár nem erről akartam írni, de pár szó erejéig érintenem kell. Miután
kitoljuk a létezés határait – szerintük – az elodázás és a döntésképtelenség, a
lelki tunyulás lesz jellemző azokra, akik hisznek benne… alapvetően a kérdés
feltevése is annyira értelmetlenül hat rám – így napjainkban. De ha helyesen –
és a leszületések folyamatában - gondoljuk végig az emberi lét kérdését, akkor
rájövünk, hogy olyan meghatározó attitűdökről kell lemondanunk, pont a jelen
élet részlegessége miatt, mint a sikeresség, az egó túlpallérozása, a személy
és a felvett aktuális test túlértékelése… és ennek rengeteg, de rengeteg
ódiumáról és sorolhatnám…. de ha csak egyet teszünk a helyére, már sokat
fejlődtünk. Semmivel sem könnyebb így gondolni, mint úgy, hogy csak itt és most
ebben az életben, mert az élet értelmét arra feszíteni, hogy időm véges és
ebben az életben kell kihoznom a legtöbbet magamból – rengeteg stresszre,
önmarcangolásra, kétségbeesett önfelismerésekre, keresésekre, kapkodásra adhat
okot.
Figyelem a körülöttem zajló életet… a
közepében állok… érzem az óriási gát-robbanást,
ahogy beszivárog valami más… más, könnyedebb, ami mindenkit átjár. Ránt
magával, sodródnék az árral, de csak állok a közepében és valamire várok… talán
nem is itt kell bekapcsolódnom, talán egy távolabbi üzenetet hordozok, magokat
szórok szerte-széjjel… senki sem érti, hogy mit beszélek… talán egy külön
bolygó vagyok, levált és leszeparált… egy különc. Ha ragaszkodom belsőm levegő
vételére, az egyetlen menedékére, sugallatára – nem belemerülni a világ
felbolydult rohanásába. Az egyetlen elgondolt állapot számomra a kívül levés, a
„szekrény tetején” nézelődés, akkor nem bújhatok bele egy „fiókba” sem… csak
állni és az Egészet látni, megérteni és ezt a kilőtt gondolat gombolyagot soha
nem elengedni, csak finom szálait leengedni… és legyen szó bármiről és bárkiről
– lényegét onnan értelmezni. Mindenhol lenni és sehol sem, mert akkor valami
takarásban lesz – ennek gyötrő érzete egész életemben mára már letisztult
képlet, hogy az én megérkezésem talán nem itt lesz… átutazóbb vagyok az
átutazónál és ez a kint rekedt állapot enged meg olyan felismeréseket és
tapasztalásokat, amelyekre szükségem lehet… nekem, a világnak, gyógyításomnak.
Nem születetten beavatott és
kiválasztott, hanem feladattal érkező, mint bárki. De nem ablak, sem átjáró,
két világot összekötő átkiabálható, hanem érzékeléseken és földi beavatásokon át
a határtalan képzeletre, inspirációra hagyatkozva, kiélesedett érzékelésre
berendezkedve érezni, tudni a láthatatlant.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése