Felzaklat a világ, a velem szemben álló…
vagy nem sikerül semmi, csalódottság. Miért pont velem történik mindez –
kérdezzük percről percre… de nézzük meg közelebbről, hogyan is működik.
Csendben ülök egy helyben és hallgatok…
szomorú vagyok. Érzem, ahogy az érzés felkúszik a torkomon és nem tudom, honnan
jön. Talán gondolok valamire, hogy ez lehet az oka, de már magam sem tudom, oly
sokat teszem. Egy tegnapi derültség szelét érzem a hátam mögött… közeledik.
Odaér a hátam mögé és fülemhez hajol – valaki, aki Én vagyok és halkan súgja a
kérdést, hogy mi történt? Csak nem egy kósza gondolat?... vagy egy múltbéli
pillanat, vagy szomorúságod bús serege, mely ott lebzsel benned? Talán emlékek,
vagy… várjunk csak! … csak nem félelmek? Megnézem hát! … oda fordítom a lámpást
és, mint fülön csípett kis egér, a nyomasztó lidérc rám néz.
Miért döntök úgy, hogy fájjon, mikor ez
az egész úgyis csak egy álom… mikor nem történik ebben a pillanatban semmi,
csak keresztbe tett lábbal nézek ki az ablakon. Lehetne béke és nyugalom, de
akkor miért nem ezt érzem? Bennem lakik öröktől fogva a született melankólia,
lélek szemfedő, mint elfáradt menekülő, ki a bú köpenyébe tekeredik, hogy
láthatatlan legyen és felemészthető. Mint egy belém kódolt önpusztító sorsölő,
lélek eutanázia. Az Isteni kertből kivetett magánya ül rajtam,
megfogalmazhatatlan kirekesztettség és egyedüllét. Semmilyen konkrét okhoz nem
köthető belső zűrzavar, szorongás, nehezen orvosolható hiány.
Az emberi természet, az elme állapota a
derű. Az a csendes ok nélküli oldottság, belső mosoly – ami könnyedségénél
fogva nehezen észrevehető. Elfedjük sok gondolattal, bajjal – pedig ott lapul
súlyos terhektől görnyedten, meglapulva… elpusztítva. Mint egy csendes
meditáció, elhalkulás, mikor semmi sincs csak az üresség. A reggeli ébredés
első eszmélés mentes nyugalma, nem tudatos elnyújtózás – érkezés vissza a
fizikai létbe… Mikor a két láb még nem ért földet, csak lebeg, és lassan
szivárognak be a tegnapról hozott gondolatok – hát itt ragadható meg a derűs állapot.
Ehhez képest minden más valótlanság, csiholt és kreált nyomasztóság. Az ember
kibillenti magát nap, mint nap saját létének egyszerűségéből, hogy meggyötörten
élje életét Okkal vagy ok nélkül terheljük magunkat múlttal és jövővel, holott
a pillanatban meglapuló mosoly a létezés jutalma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése