Tükrök milliói, fény és különböző szemszögek
képezik láthatóságunkat, de túl a formai világ áramlatán az értelmezések, és
agyi leképzések teszik bonyolulttá ezt a hatalmas káprázatot, vakító áradatot.
Annyira bonyolult, hogy a legegyszerűbb,
ha magamhoz húzom és átölelem, és csak arra figyelek, hogy érzem, ahogy
érintem, karomba zárom és figyelem teste melegét, hallom lélegzetét. Ennél a
pontnál maradok… nem magyarázom, és nem gondolok másra, a többi energia sávra,
sem kilométerekre lüktető kisugárzásra – csak arra a fókuszált pillanatra, ahol
az érzékeim a valóság. Nem érdekel a megszámlálhatatlan sejtmozgás és áramlat,
az egyetlen szempillantás alatt született elmúlás, sem a következő lélegzet
születése – ez az irdatlan nyargalás. Kapaszkodni akarok, mert megállni vágyom,
de látom, hogy a fejemben cikázó gondolatok hogyan fonják közre, amire áhítozom,
és a kérdés, hogy ki is az, akit magamhoz zárok – ki volt és ki lesz, hány
életen keresztül rendeztem ezt meg – ezt most nem tudom, majd kitalálom… inkább
visszabújok a karok melegébe és megállok.
...Hogy amit érzek, azt most ő érzi vagy én,
vagy az átsugárzó mentális közösség, szűkebb vagy tágabb régió és földsáv,
éghajlati vagy etnikai tudatosság, csoportszellemek, lélekhálók – tudatalatti teleportálások,
vagy mély tudati rángások, alsó vagy felső manasz, kivetülés vagy megjelenítés,
ábránd… ez úgyis csak egy álom.
A körülöttem játszó vibrálás, napsugárzás
és atomok, érkező életenergiák és vitál struktúrák borzolják tovább
felismerésemet, hogy ami van az képtelen a mozdulatlanságra.
A valóság, mint vágyott megállj… cifraság,
mert fantáziám, ha bekapcsolódik és csak képzelem, hogy én most megállok –
teremt, megrajzol és alkot, és már repít magával láthatatlan tájon, emlékeket
és víziókat látok. Már nem is az vagyok, hiszen percről percre változom, nincs megragadható
valóságom, öntudatom, mint egyetlen kiindulásom… sem ölelésem… pihenésem.
Hullik minden szerteszéjjel, hogy újra rendeződjön... egy másodperc elteltével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése