A szerelem nem más, mint saját haladásunk. Egy érzésbe
szőtt lélekutazás, egyfajta szabadulás. A legcsodálatosabb élmény, mit
tapasztalni képesek vagyunk, de magasztossága és eufóriája az égben köttetett.
Nem lehet több közünk egymáshoz, mint távoli, szellemi önmagunkhoz, kit
felfedezni vágyunk… magunkat keressük a másik személyében, és ha két húr
összecseng, elindul önmagunk megélése a másikban. Magunkat kívánjuk visszahallani
a szép szavakban, tükröződni szemében földöntúli alakban, ölelésében
rögzítenénk bizonyosságát annak, hogy vagyunk és létezünk. Olyan részünk
kapcsolódik ehhez a szívbéli összeverődéshez, amelyik megnyilatkozásra vár.
Az érzésnek százféle olvasata van, ki melyiket ragadja
magához… kihez milyen út vezet – ez lesz a kapcsolat mélysége és lényege, a
minőség és tapasztalat ítélete.
Úgy tudsz rálátni a szerelem természetére, hogy
keletkezik benned, de nem érintheted meg. Csak megfigyelőként érzékelheted,
hogy az emberi lét nektárját megértsd, és többet ne kérdd. Nem merülhetsz bele,
hogy árja elvigyen, lábaid parttalanná válnak - ha ereje elsodor.
Dallam által érkezik és verssel folytatódik, hűvös
selyme a szívemet kergeti, de futna el előle, menekülne egy mihaszna hús-vér szorításba,
de felismeréseim utolsó szakasza már nem engedi, mert látom és tudom, hogy a
szerelem csak isteni lehet, hiszen így fűzték fel láncra szabadulásom szemeit.
Mindenki mást ölel, mint akit szeret…
szívekben lapuló emlékezetek, összetört képzetek. Mást látunk, mint amit látni
kellene és azt halljuk, amit hinni akarunk. Válogatunk a betűk tengerében, a
mosolyok özönében, hogy emlékeztessen és éltessen. Hiszünk az életben és
emberségben, hogy ember ember ellen nem fordul, hogy lélek lélek ellen nem
mozdul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése