Beszélgetési minőségek

A bennünk keletkezett gondolatok különbözősége, mint a madarak százfélesége… mélysége és tartalma fejezi ki azt a távolságot, melyet szárnybontásához, reptéhez igényel.

Azok a magaslatok, ahol szellemi gondolatok, megfogalmazások születnek - egy bennünk fortyogó motor, mely elhalkulással indul, hogy hordozója megértse kibontakozását, üzenetét, hogy aztán szavakká, elgondolássá tegye. A csend szükséges születéséhez, hogy mindent kizárva csak arra figyeljen, hogy mi történik ott bent. Ha napokig nem hagy nyugodni... nyugtalanít egy érzés, cikázó gondolataink csiripelését elnémítva koncentrálhatunk lélek-állapotunkra, vagy figyelhetjük, mi kerül utunkba, hogy a megérkezett ihlet fizikai síkra keveredjen. Egy éppen elénk kerülő könyv pár sora, vagy ébredéssel áthozott álom töredékek, de lehet egy dallam vagy arc, ami az egészet összefoglalja.

Határtalan tér kell ezekhez a gondolatokhoz a beszélgetés folyamán is. Szinte alig jön ki hang az ember torkán, csak a szemek néznek fel az égre és várják, hogy a vele szemben ülő elkapja a kifejezhetetlen mondandó éteri fonalát – ott a fejben, ahová átrezeg a középen lebegő, összesűrített szféra.

Ha megszületik valakiben valami egyetemes gondolat, valami olyan, amiben mindenkinek része van, azt megérzi a másik ember, hiszen benne van, még ha számára megfoghatatlan és elgondolhatatlan, akkor is. Ez az igazi szabadság, gondolatáramlás, amit nem feszélyeznek szavak és fogalmak, sem ember, aki rendszerben bír értelmezni csak; nem bonyolítja lényegét hovatartozás, azonosulás, sem született vagy tanult kulturális háttérvilág… így szárnyalása olyan lehet, mint az elképzelhető legnagyobb madaraké, akiket nagy baj nem érhet. Nem kell emberhez kötődnie, hogy életét túlélje azáltal, hogy valaki elbeszélje, mesélje vagy sorokba rakja…

Ezek a beszélgetések már közelebb húzott székek között zajlik, amikor a vita és nézőpontok egyeztetése a szavak mérkőzése, a mögötte pulzáló intellektuális megmérettetés a lényege és a győztes, ki csűrt-csavart szónoklattal kerekedik fölébe… - hogy mi fölé? egy másik aktuális gondolat fölé, melynek élethossza talán csak egy korszak, vagy egy életszakasz törmeléke, múló tapasztalat... egy másik haldokló ellenében. Ahogy az ember ki van téve a folyamatos változásnak, úgy a benne lévő értelem is állandóan alakul; pusztán személyes motivációja és érintettsége ad életet mindannak, amit pillanatnyilag magáénak vall.

De amikor két ember egymás mellett ül, és suttogásuk összeér, egy meleg pára veszi körül a beszédet, bár sok gondolat nincs mögötte, csak az együttlét szenvedélye, meghittsége. Ebben a helyzetben nem lehet gondolati közlendő, sőt összetett mondat sem, csak érzelmi együttlét, kötöttség.

Talán az egyedüllét és magány ad igazi mozgásteret a szellemiségnek, hogy érkezése ne akadjon meg a mindennapok beszédében, sem semmilyen érintkezésben. Életfeltétele az elszigeteltségből adódó tágasság, hogy a keletkezett csendben felismerhető legyen közeledése. Ebből a magaslatból nézve a hétköznapi témák, eszmecserék oly szegényesek, mert az a hatás, amiből születnek, nélkülözi a – fent említett - választott vagy vállalt lemondást.

Hogyan gyógyuljunk? A természetes gyógymódok,- és a nyugati orvoslás

Egy megkeresés, egy történet, most nincs jelentősége, hogy mi a betegség, hanem annak az elcsípett pillanatnak van súlya, ahol a betegség kimenetele eldőlt. Ritkán rajzolódik ki ennyire élesen a gyógyulás természetes folyamata, amit a lélek megkíván, és az elme fáradtsága, a hit feladása, beleforgácsolódása a nyugati orvoslásba.

Sok megkeresésnél, beteg embernél érezni lehet, hogy bár fizikai lénye, személye gyógyulni akar, de a mögöttes, láthatatlan Én-döntött élete fölött. Eltávozni készül. Minden esetben meg kell tenni mindent, amit lehet, főleg a tudatkezeléseket, hátha beletud kapaszkodni egy olyan szálba, ami a mélytudatát, vagy lelkét  kirántja sorsából, és új értelmet nyer. De ez most más… ő élni akart. Nem egy választott átmenet jelen esetben a rendkívül komoly gyulladás, hanem tanítás. Hullámzóan érkeztek a jobbulások és stagnálások, majd az újabb és újabb akadályok. A lélek hozzáállása mosolygós és türelmes, de vigyázva tette a megpróbáltatásokat hordozója elé, hogy azt a vékony szálat el ne veszítse.

A szervezet küzdött és jól haladt a gyógyulásban, bár a szervek tudatába megannyi sérelem és elszenvedett harc vésődött bele, de megszólíthatóak voltak és vártak. Vártak a felismerés kitárt ablakára, a megértés feloldozására. De még ez is megtörténhetett volna…

Hetekig nem tudott beszélni, sem felülni, nem működött semmi. Aztán beszélt és felült, sőt még sétált is; az egész szervezet azokat az életjelenségeket követelte, mint a napfény és friss levegő, vagy a mozgásból eredő keringés, halk zenét és még több látogatót – kapcsolatot a világgal. Az az erő kezdett el érkezni, amibe megkapaszkodva visszaléphetett volna az életbe, ahol a természetes áramlatok veszik kézbe gyógyulását.

Számtalan vizsgálat és beavatkozás, mely újra és újra lemerítette, mert a laboreredmények mást mutattak. Visszakerült mindig ugyanabba a fázisba, de már egyre gyengébben. A lélek még mindig vár…, de a hit közben elszállt. És ez az a pont, ahol a szervezet feladja.

A kórházi orvoslás előre szalad, ami életmentő is lehet, sőt sok esetben az! …de a természetes folyamaton túlfutó beavatkozások sok esetben inkább szólnak a felelősség átruházásáról - amit még meg is értek - de nagyobbat lépnek, mint amennyit a beteg elbír. Soha nem rajzolódott ki ennyire élesen a természetes és a mesterséges, mint ennél az esetnél. Nincs végső konklúzió, sem állásfoglalás, csak egy tanácstalan pontba érkezés, ahol minden eldőlt. Kimondták, hogy napjai vannak hátra, feladták a kezelést. Már nincs hova nyúlni, és nincs mit vágni – leadták.

És ha már tanácstalanság, akkor nézzük meg ugyanezt egy másik pontról.

Sok ember választja az alternatív megoldást gyógyulása érdekében. Számtalan esettel találkoztam, mikor valaki élete megmenthető lett volna, ha elmegy orvoshoz. Amit megértünk a fejünkben, és el is fogadjuk, az még nem találkozik a szív teremtésével. Nem állunk minden esetben készen arra, hogy a hitünk erejét felmérjük, és amit tudunk – alkalmazzuk. Egyéni, hogy ki mit ért meg, de minden esetben azt az érzést kelti, hogy mindennel tisztába kerültünk, hiszen részünk és velünk összecseng. Ennek csapdája az életünkbe kerülhet.

.

Nagyon nehéz az emberi elmén átlendülve, önmagunkat megkerülve megtalálni azt a hitet, amit keresünk. Míg elégedetlenek vagyunk és betegségünket is tőlünk független rendbontásnak éljük meg, míg nem éljük át, hogy minden bennünk született gondolat a világunk és minden, ami körülvesz az maga a Rend – addig nem vagyunk képesek gyakorolni a hitet, mely egyenlő az önfeláldozással, ego-eutanáziával. Túl a személyen és elváráson hömpölyög az az erő, ami gyógyít, de ez nem lehet sem átgondolt, sem akarati – csak jelen van. Nem nyúlhatunk utána, sőt nem is tudhatjuk, ha már birtokunkban van, mert eggyé válunk vele.

Ez az időszak, amiben élünk – pusztán hangolódásunk egy nagyon hosszú folyamatban. Minden lépés amit tanulásunkért teszünk – felbecsülhetetlen.

Érzéketlen gyógyítás

… pár napja tudok róla… de, máris megváltozott, szinte óráról órára. Az agyban hemzsegő kór sorvasztja… még eltudta mondani, hogy élni akar, de mára már nem tud beszélni. Beburkoltam energiákkal és imákkal az agy minden részletét, szinte csillogó fehérré vált… és abban a pillanatban érkezett az arany Fény, mely hajszálvékony fonákjával átszínezte testi burkát… tudtam, hogy érte jöttek – útra kész.

Abban a pillanatban halkul el a körülöttem lévő élet, mikor teljes csend lesz bennem… nem érzek, nem akarok, és nem remélek – csak vagyok. Szándéktalan mozdulattal gyógyítom azt, aki kérte. Saját megsemmisülésem és lényem megszűnése a kulcs ahhoz a zárhoz, melyet minden alkalommal megnyitok.

Rengeteg olvasata van az útnak, igazából mind ehhez a kapuhoz vezet… de sehol nem igaz annyira a mondás, hogy a végén mindent engedj el – mint ott… Az érzés, amely felvisz arra a pontra, ahol a találkozás végbemegy - lehet az Isteni szerelem… mely olyan szívdobogás, mely mögött nincs vágy, sem szerelmes áhítat, de ereje tán a leghatalmasabb. De az érzéssel járó öröm és eufória csak a motor, melyet elhalkítva és megszüntetve oly fülsiketítő a Semmi, hogy csak egy koncentrált ponttá válok, egy tényezővé, mely ebben a határtalanságban szándék nélküli szándékát teszi. Nem érezhetek akaratot a változtatásra, csak teszem… mint egy letisztult csatorna, mely közvetít – összeköt. Megszűnik a lényem, segítőkészségem, mert talán a könyörület emberi megélése a legnagyobb csapda, mely érhet… az önbecsapás és ámítás tükre. Nem akarhatok segíteni, csak teszem, mert választott utat járok, segéddé válok egy hatalmas égi tervben, melynek eredménye és értelme felfoghatatlan és átláthatatlan, csak egy rezzenés az Egészben, mint egy homokszem, mely valamerre eltévedt, hogy kristályos csikorgásával valahova betérjen. Jelenléte oly parányi és észrevétlen, hogy talán csak az tudja létét, aki érzi, hogy milyen lehet a nagyon kicsi.

A gyógyulás ugyanolyan, mint a haldoklás… végig kell néznem és nem tehetek különbséget, csak azt tudhatom, hogy az egyik ilyen, a másik olyan. Tudomást szerezni mindkét állapotról és tudni, hogy mindez valahonnan elindult, melynek szálaiba, sűrű fonákjába senki sem szólhat bele… csak aki tette és tekerte – ő maga… ki most a csodát várja. Nem vehetem észre a síró családot, mert részvétem színtelen, nem érezhetem fontosságát semminek, mert nem is létezem… és egy személytelen holtnak, egy idea-foltnak nincs semmije.

A megértésnek ezen a tűfokán lehet látni a legjobban, hogy velem is történik… az én tanulásom is. Mert a hatás a lényeg, a kiváltott érzetből szőtt felismerés, amely további utakra enged, elgondolásokra és megértésre. A koncentrált egy pontban levés adja meg a környezetét, díszletét ennek a meglátásnak, hogy a finom részletekből összeállt helyzet vezessen végig egy másik kerten, melynek tudás-virágai már nem beszélnek, hanem lehelnek… susogják, hogy merre tovább.

A gyógyítás az én leckém, egy húzott tétel, melyet megtanulva érek célt… talán csak rólam szól és érintőlegesen mindenkiről, aki hozzám téved. De ha én sűrítem mondatokba a történteket, akkor már a részem. Ha erre a gondolatra összpontosítok… már nem fontos a másik és ebből a személytelenségből merítve vagyok képes Látni… együtt érzés nélkül tisztán látni a gyógyulni vágyót, hogy mit művelt magával és tenni – ha még lehet.

Ha csak azt kell megértenem, hogy mindennek helye van – bármi is történjék, és ezt azzal az elfogadással teszem, hogy mindegy, hogy él-e vagy hal-e… megérthetem az emberi lét legkényesebb feltételét – az időtlenséget. Az átmenetiség állapota enged csak folyamatot érzékeltetni, de ha ez megszűnik… csak energialét – semmi több.

… talán ha eltávolítom magamtól az érzéseket és embereket, személytelenné válásommal leszek képes igazán szeretni…

... dumcsizunk?

A láthatatlanul és észrevétlenül megszülető valóság visszhangként történik a megnyilvánult mögött, csak időnként átsejlően vagy érthetetlen nyomasztósággal terül el, éppen hogy bekopog, vagy ránk mosolyog… csak egy villanás, mely nem köthető se képhez, sem hanghoz… nemhogy gondolathoz, csak az érzet ösztön ingere fut át az emberen, hogy valami más is van. Az áramló energiák és háttér gondolatok teremtményeinek élete, tánca vagy robaja türemkedik át a valóságba, belepréselődve egy szemvillanásba, hirtelen idegrángásba, vagy egy tétova mozdulatba.

Ki mit is gondol valójában, de gondol-e vagy csak belső lénye adja meg azt a struktúrát, ami a létezés egyensúlyához kell, mint negatív entitás… mert láthatatlansága már a szellemvilág alapja, hiába hordozója testben jár.

Mindig minden mögött egyszerre ott van a jó és a rossz, mint egy fogalmi rendszerről leválasztott háttér élet, mely az igazi valóság… ha a láthatót végig vezetjük eredetéig. De induljunk el a legtetejéről…

Vannak felületek, melyek simák és képlékenyek, könnyű elvezetni a kapcsolódás fonalait, hiszen áramlásuk céltalan, mégis hatásuk ide-oda jár. Szándék nélküli együtt lebegés egy tét nélküli beszélgetés, hol nem mérettetik meg mögötte a másik személy, nincs megfelelés sem kertelés… csak könnyed érintkezés.

De van olyan mikor könnyed, aztán nehéz lesz, mert valamelyik meg akarja ragadni a suhanást, konzerválni és manifesztálni, mintha a könnyedség lekötözve megmaradhatna… de még mindig a báj és fáradt repülés mezején.

Kibuggyanó háttér szörnyek, karakter harcosok, kik hadviselésük teljes arzenálját vonultatják fel, hogy életre kelhessenek, megjelenhessenek. Egy fej billentéssel kimondott gyilkos kobold hagyja el a hang tartományát és összeütközik a másik ráncba rándult homlokával… ezzel az elindított akarat mágiával kommunikálnak, míg a test még alig észrevehetően jelez.

És azok a csaták? … azok az igazi csaták, amikor asztrális birodalmak vonulnak fel egymással szemben két árnyék testben - mindent bevetnek, hogy érzelmeik győzelme szenvedésüket megszüntesse és megértessék a másikkal, hogy az övék nemesebb. De itt tombolnak az igazság bajnokai, egy-egy helyzetből kiemelkedők, mikor díjat kapnak – az Igazat – egy percre láthatóvá váltak… hohó! itt vannak még a dacok és érvelések, vélemény különbségek, másságok és hasonlóságok – mind valamilyen formában utat tör magának, hogy megszülethessen – hanggal, vagy fészkelődéssel, előredőléssel, vagy hirtelen lépéssel… netán ütlegeléssel, vagy mással…

… erőszakot elkövetni annyiféleképpen lehet…

Élni és érteni - egyszerre nem lehet

Ha kiülök mindennek a szélére, mint egy magányos meredélyre, vagy zúgó patak csendes partjára, vagy testem nagylábujjára… kívül helyezkedem meghatározott önmagamon, közegemen. Valaminek a felismeréséhez távolság kell, hogy rálátásom tisztává váljon gondolatoktól és hatásoktól. Csak karnyújtásnyira, vagy beláthatatlan távolságokban lehet valamit igazán megérteni, megfigyelni – a vizsgálódásom tárgyát vagy önmagam.

Nem ülhetek egy rét közepén, ha virágokról akarok írni, mert bár egybeolvadok vele, de lényegét nem fogom érteni. Száz szólamban kezdenek el átjárni a növényi élet rejtelmei, üzenetei és áthatóan levéllé válok, vagy szirmokat hullajtó csenddé. Magával húznának az ágas-bogas gyökerek, és csak a hatásra koncentrálnék. De ha elrepülök képzeletben egy sivatag közepére, onnan megérteném a virágok természetét, gyógyító erejét, mert a bennem keletkezett hiányuk és látványuk emléke megfogalmazást nyernének – ott a semmi közepén.

Ha az életemet, földi létemet akarom látni, önmagammal szemben állni… a halál pillanata kell, hogy értsem miként éltem, mit reméltem. Mit tudtam önmagamhoz tenni, vagy elvenni, milyen esélyeket, utakat vetettem el… helyette merre mentem. A halál pillanata lehet egy elvonult meditáció is, mikor egy kis időre „kiszállok” a saját lüktetésemből, létezésemből – hogy lássam merre tartok, mit miért teszek, vagy nem teszek. A „semmit tenni” állapotából figyelni az eseményeket… csak innen lehet. Ebben az állapotban a tisztaság a lényeg, a nemtörődöm pihegés, mint egy kényelmes hátradőlés… elszigeteltséget teremteni - csak lenni.

Nem kell megmozdulni… most minden olyan kényelmesen jó, semmilyen… valamilyen. Látni magam körül a Mindent és nem nyúlni semmihez. Mi az, amit nap, mint nap teszek – feleslegesen… milyen látszat szükségleteket tartok fenn, hogy motivációim, tartalmas hozzászólásaim az Egészhez – meglegyen. Hol veszek el személyem, túlfűtött lényem ítéletében, mely cselekvésre kényszerít, hogy ezt vagy azt elérjem. A gondolat, hogy hozzam ki a legtöbbet magamból, a távolságban rohanó csataló, ki tapasztalatszerzésre inspiráló, de a vele járó fáradtság elhomályosítja az igazi tapasztalatot. Érkeznek sorban elém… ott a párnának dőlve… gondolat és ragaszkodás, de leginkább saját hajamba való kapaszkodás, hogy el ne tűnjek, múljak, hisz az eddig megtett utam eredményeként állok és csodálom – magamat – hogy elértem… de mire kimondanám, hogy mit, már nem látok semmit… elillan.

Ha a múlékonyságról akarok írni, meg kell állítanom az időt, mert az idővel együtt sietve nem látnám őt, nem hallanám fülsiketítő kattogását, kakukkos rikácsolását. A csendben és időtlenségben érteném sürgetését, ránk terülő mértékét, mely viszonylagosságot, múltat és jövőt teremtve… nem, nem kegyelmez.

Ha meditációmba érkezik egy kósza elgondolás, hogy felállnék és mást tennék… megkérdezném mi mást, ha nem ezt, amit éppen teszek, mert ami történik… ez a lényeg… hogy nem történik. Ha gondolkodni szeretnék, megfontolni – ide érkezem, hogy a semmiből rálátva értsem meg erejét, rám ható kényszerét, gondolataim tárgyát, mindazt, ami hat rám. Még őt is átgondolom… őt, aki érzelmeim forrása, érzékeim korbácsa, hogy merre tép érkezése, vágyaim ébredése. Látni a szív eszeveszett dobbanásának folyamatát, magát a vágyakozást… tőle távol lehet, hogy ez az érzelem… az Isteni szerelem életet nyerjen. Hosszú elnyújtott pillanatot, epekedő sugallatot… mert ha megtörténtté teszem és választott életemmé… már nem fogom látni. Hatása átjár és elmozdít… megfigyelő kényelmemből kipenderít.

 

De ha most élünk? és az élet maga a mozgás… fel kell állni… de ha felállok, csak olyat akarok tenni, amit még átlátok… elsődlegesen élni, minden mozdulatot érteni. Tudni, hogy mire van szükségem és mit kell tennem azért, hogy elérjem... megtehetem?

Egyszerre élni és érteni… két egymást kizáró elgondolás, mert ha az élet a mozgás, az állandó áramlás, mit reméljek, ahhoz, hogy érteni képes legyek… úgy, ahogy érteni képes vagyok innen… két világ határán, ahol üldögélek… hát itt maradok. Szavakba tömörült finom hangolás, Szerelem érzet, szív dobbanás, megfoghatatlan szabadság… állapot.

A szív szeme

A szív szeme, mely látja a Világot. Saját erejéből ér el arra a magaslatra, ahol a fennkölt érzések kavarognak, ahova csak önfeledt pillanatokban jutunk el, és csak a kiszakadt ugrás emlékeztet egy pillanattal később a nagy utazásra… a hozzá párosult mosoly és tátott ámulat már-már tovaszáll, de zöngéje még sokáig ott verdes kis szárnyaival, ott, hol a szív dobbanásával harmonizál.

Felhőkön és gondolatokon túli érzelmek valósága, mely idelent csak szavak és hozzáolvasott megfogalmazások. A könyörület mindent átható ereje adja meg az Együttérzés alapját, mely minden lényt összeköt. Keressük meg ezt az érzést együtt…

Vágyunk a magas hegyek látványára, az égbe vesző kupolákra, hatalmas robajú lavinákra és eufóriákra, hogy megrengessen bennünket, lelkünket felébressze és az áhítat érzését keltse. Monumentális jelenlétük ad egy viszonylagosságot, melyben álldogálva értjük meg törékenységünk és árvaságunk… felszakítva a szív látását, a bennünk élő különc várakozását, hogy született kicsiségét mérlegre téve, emberi megmérettetését átélje.

Csak az elvágyódás ébreszti fel ezt a hangot, mint egy rozsdás harangot, melyet megkongatva végig repít végtelen sztyeppék mámorában, sivatagok hullámzásában, mélybe futó utak barlangjában, a világ tetején élő kultúrákban… ritka pillanatok extázisában.

Mintha minden lélek erre lenne kifeszítve, hogy felfedező íját kirepítse… levadászva élmények raját, felröppenő madarak dalát, mindent, mi tapasztalás.

De én most megpróbálok nem hódítani és úton lenni… megállok… ott ahol éppen vagyok. Ott ahova születtem, és amit nekem szánt életem és környezetem – megérteni. Ha állok, akkor eggyé válok… mozdulatlanságom lesz határtalanságom. A napkelték nyugalma és mindennapos megbízhatósága lesz a legkisebb életciklikusságom, ahogy belefonódik ébredésekbe, a reggeli fények felfedezésébe. A Hold váltakozó átalakulása, finoman sugalló áramlása hatja át működésemet, ősi természetemet, ahogy sarkall és pihenésre késztet, kiszámítható vetésre, nap-éj egyenlőségre… született természetességre. Azt eszem, amit kínál a mellettem roskadozó fa, hiszen minden nekem lett teremtve, megrendezve… hogy testi igényem ne kívánjon semmi olyat, amit ne adhatna meg.

A szépség felfedezése, minden apró részlet meséje, házam kerítése, a látvány bennem koncentrálódott szellemisége, melyet csak én tudok megfogalmazni és felébreszteni, ha szívemmel meglátom és szavakká formálom. Gondolattá teszem és a látszat mozdulatlanságban körbejárom… mondják... a megfogalmazódott érzés,  hatás a fontos, nem a kiváltó ok.

Ez lehetne szívem szeme-fénye, lényem eredendősége, rendben levősége, illeszkedése és Egysége. Ezek a pillanatok nyitják meg a felismerés kapuit, hogy természetbe olvadásom, láthatatlanságom - az Isteni magaslatom, ahonnan lelkem lenézve szabadon repülne, kis szárnyaival szétterülne… önmagával békét kötne.

... elcsípni a szeretet pillanatát

Bár a szeretetről már annyiszor és annyian írtak, de hatalmas érzelem áradása a megfogalmazása - inkább, mint megfoghatatlansága… mert nem érinthető meg és nem is mérhető, hiszen tünékenysége fel sem fogható, csak amikor már elrepült érezzük meg, ahogy bennünk élet-szikrát hagyott.

Azt hisszük, hogy szeretünk, teszünk-veszünk… segítünk, de a nagy mozdulatok harsánysága, ahogy egy ágyat megvetünk és beszélünk vég nélkül a beteghez, hogy minden rendben lesz…, vagy ölelésre tárjuk karjainkat, hogy megerősítsük az elgyengültet, hallgatunk másokat, adunk és adunk… de ahogy ellépsz tőle… elindulsz, és ott  a szívedben valami megszúr.

Az a tekintet, ahogy nézi távolodásodat - nagyúr, hiszen a szeretet vágya nyúl utánad, mert mindent odaadtál, de az igazit… a legkisebbet még te sem találod. Azt a csendet, mely mindkettőtökben ott dereng, a közös ember-sors köteléke, rabságba esettek töredéke. Ez az összecsengés oly észrevétlen, hiszen ott ül gyűrött trikója mélyedésében, lesoványodott csontjai törékenységében, vagy a kéregető éhségében. De ott találod a táskáját gyűrögető zsebében, a sírástól szétázott zsebkendőjében, vagy annak az embernek a szemében, akinek nincs ereje felállni… még kapaszkodik az asztalba, mint menedékbe, hogy hátha érkezik még valami, de hiába… hisz a feje már így is tele van bíztatással. Ez a meg nem nyilvánult, alig észrevétlen várakozás a lényeg, mint egy parányi részlet – ezt keresd, ha szeretni akarsz.

Meglátni a mozdulatokban, a kéregető karokban… a megértés a felismerése a titoknak, mely annyi erőt és csodát teremt, minden élőt összeteker…  ez a mellkast szorító megtántorodás az igazi megnyilvánulás, mikor meglátom, hogy ő én vagyok.