Talán az egyik legnehezebb feladat mikor
valakit elveszítünk, hogy a legnagyobb tanítást élővé tudjuk tenni… miszerint
minden mindennel összefügg. Mindent körülvevő energiaháló a kapcsolódás, és
amit én gondolok, azt más is érzi. Amilyen az életem, olyan a világom és ez hat
mások világára is… és ez az egész a Mi világunk.
Az elmúlt napokban teremtettem egy
számomra átjárható és megélhető valóságot – élővé tettem, felépítettem. Aktívabb
és élhetőbb lett, mint minden más – idelent.
Megcsikordult az ajtó… és én beléptem.
Pókhálók és leszakadt deszkák, fülledt levegő, homályos ablakok. Megfordultam
és kinéztem a betört üvegen… kint sütött a nap, távolból halk zene szólt.
Levetettem a kabátom és nekiláttam… kidobáltam mindent, mi nem oda való, helyet
csinálva mindennek, mi kint várakozott a lépcső aljában. Leporoltam a régi
bútorokat, kipakoltam, mindent, ami elhasználódott és agyonmosott. Csak
figyeltem a lábaim táncát, ahogy képzeletem szobáit körbe járták, ide léptek –
oda vittek, egy halom dolgot kidobtak. Vágytam a friss levegőre, időnként
ki-kinéztem… és ahogy visszaléptem, nem értettem, mit is keresgélek. Vissza az
élők közé, az égbe… de lelkem itt megfájdult, mert hiánya oly mértékben nehezedett rám, hogy inkább tovább
pakolásztam.
Szívem és hitem vezérelte nagy-takarítás,
mely helyet csinál… valaminek, aminek még én sem láttam útját és módját.
Berendezkedtem és leültem… megnyugodtam.
Most már fogadhatom őt itt minden reggel és este, lelkem kitisztított
termeiben. Emlékeimet összehajtogatva tettem fel egy polcra, hogy lássam, mikor
mihez támad kedvem… azt veszem le. Fényképét megsimogatva látom, ahogy
lélek-konyhámban mosogat… csak, mint bármikor máskor, mellé állok és csak
figyelem, vele lélegzem. Itt lakik velem, ezen az új helyen… itt mindig
megtalálom. Időnként, ha nem lelem… hagyom… hátha megérzem jelenlétét, vagy az
is lehet, hogy végleg lepihent.
Figyelem…
Időnként megtalálom az élők világában…
saját szobájában… ahogy látom apámat ott ülni egyedül… mert nyugalmat… csak ott
talál. Láthatatlan erő köti őket össze, és így ülnek egymás mellett naphosszat.
De megígértem neki, hogy mindig velünk
lesz… hát így is lett. A nagykaput nyitva hagytam, kulcsra sose zárnám… majd
eljön az a nap is, mikor végleg hazatér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése