Látogatás

Régóta csend volt, mintha nagyon régen történt volna, vagy mintha nem is ment volna el… bármikor benézhetek hozzá. Időnként szomorú sírdogálás, de inkább csak nyugodt hiány. Nem éreztem jó ideje őt, gondoltam már rég elment… tovább siklott alvásokba, megújulásokba, feloszlott és köddé vált… eltűnt a szemem elől.

Nem tudom már hányadik napnál járunk, több már, mint negyven… elengedtem, talán pár napja gondoltam arra, hogy el sem köszönt, még egyetlen egyszer sem jött el hozzám, oda fel, ahol én lakom.

… de ma eljött. Eljött elköszönni, megölelni. Fiatalabb volt kicsit, mint mikor meghalt, de így látnom őt… ó de természetes volt, mintha az idő nem is lenne. Nevemen szólított, mint annyiszor máskor… és a hang, hogy újra hallom, hogy eleven részemmé lehetett megint… egy kicsit…téptem fel álmomban szobám ajtaját. – Anyuuuu! … te hol voltáál? és megöleltük egymást… hol voltál? …. a régi illat, anyuölelés, minden érzet, ami születéstől velem volt, végre előjöhetett, érezhettem, szerethettem. Észrevétlen, lassan szivárgott fel a kép, mikor holtan fekszik kezemben, de nem akarok gondolni rá, hisz érzem, ahogy visszaölel… valahol tudom, hogy mi történik… és hogy hány érzékelés és eszmélés van egy pillanatban jelen… mint egy darabokra szedett hagyma… esik szét a megelevenedett Egész. Ahogy erősödik a gondolat, hogy nincs… úgy foszlik ki karjaimból jelenése, utolsó ölelése. Mint amikor pergetem kezemből a homokot, úgy lazul meg a várva várt, az elvesztegetett hiány. A hiány, hogy tehettem volna többet, hogy miért nem tettem… Özönként árasztott el a búcsúzás keserű íze, hátracsapott fejjel zokogni, mikor már azt hittem megéltem… vége.

Talán a megmutatkozás ébreszti fel a hiányt, talán visszatérte, percnyi itt léte keltette életre a bennem rekedt kínt, hisz elvesztését nem tudtam mihez mérni, mert emlékemben nem tűnt el. A karjaim gyászolnak most és a szemeim, érzékeim és a füleim, hogy hallhattam, láthattam és ölelhettem… de megértettem, hogy igazán most vesztettem el Őt.

Ugyanúgy élünk - együtt... 24. nap

Létezik, hogy ugyanúgy viselkedik? Mindent ugyanúgy tesz, mint mikor teste volt… de most csak a tudat dolgozik? Ha érzem és éreztem – míg élt - mit gondol és tesz – bár nem ültem vele… most is érzem. Itt van… nem megy el, hiába kértem. Nem találnak el hozzá szavaim, sem gyertyáim – felém nem mutatkozik. Nem lép be lakásomba, míg élt is oly ritkán tette… nem akarja hallani hangomat, imáimat. 

Erősíteném lényének mindent elhagyó vonalát, hogy átmosson mindent, amiből az élete állt. Feloldjam aggodalmait és mindennapi mozdulatait, hogy elszakadni képes legyen, megértsen. Megengedje magának a távozást, mindazt, amit életében önmaga elől elzárt. Nem a saját életét élte, hanem a miénket. Erős védelem és összetartó fal volt az övé, de kövei közé temette saját lelkének derűjét – és most megmaradt ebben.

Vajon ha az ember már „odaát” van, tudatát nem változtatja, hiszen abból táplálkozik, amivé lett, amilyen maradt. Ha nem tudatosul életünkben, mit viszünk nap, mint nap végbe, mivel töltjük gondolataink nagy részét és mi az, ami foglalkoztat bennünket reggeltől napestig, ha nem tágítjuk a bennünk élő mindenséget… odaát nem ismerünk fel semmilyen lehetőséget. A Fény és az átkelések hídjai, alagútjai – csak álomképek. 

Ugyanolyan vízió érzetek, mint testben lenni és oldásról álmodni. Ha beszorítom a lelkem a szenvedés kerekei közé, ha nem engedem meg magamnak a lélek életét, mi vinne rá arra, hogy halálomban ugyanezt megtegyem. Hiszen tudatom zárt ezek elől a dolgok elől, s odaát sem lesz másképp.

Ha apám ingét hajtogatom… és amikor teszem, mellkasomban megtalálom… erre reagál, megérzi tudata, hogy nem ő csinálja, és hogy ezek az ő mozdulatai voltak fél évszázadon át. De nem fog békét kötni, sem megnyugodni… míg csak egy ráncot is talál.

 

Elmosolyodik, korhol… már megint nem jó… ezek azok a találkozási pontok, ahol mi voltunk… s vagyunk.

… orosz ételt főztem, előkészültem. Nem tudtam pontosan a receptet, de vártam őt… és el is jött. Ott állt velem és segített, mert szerette, ha törődök, és most is szereti, ha apámra főzök. Hiába próbáltam beszélni hozzá, nem hallgatott… a mozdulataimba költözött. Ő vágta fel a répát és mutatta, hogy mikor és mit tegyek… hogy jó legyek.

Elléptem az asztaltól és gyertyát gyújtottam, de mire megfordultam… ő eltűnt megint.

Lélekház - 18. nap

Talán az egyik legnehezebb feladat mikor valakit elveszítünk, hogy a legnagyobb tanítást élővé tudjuk tenni… miszerint minden mindennel összefügg. Mindent körülvevő energiaháló a kapcsolódás, és amit én gondolok, azt más is érzi. Amilyen az életem, olyan a világom és ez hat mások világára is… és ez az egész a Mi világunk.

Az elmúlt napokban teremtettem egy számomra átjárható és megélhető valóságot – élővé tettem, felépítettem. Aktívabb és élhetőbb lett, mint minden más – idelent.

Megcsikordult az ajtó… és én beléptem. Pókhálók és leszakadt deszkák, fülledt levegő, homályos ablakok. Megfordultam és kinéztem a betört üvegen… kint sütött a nap, távolból halk zene szólt. Levetettem a kabátom és nekiláttam… kidobáltam mindent, mi nem oda való, helyet csinálva mindennek, mi kint várakozott a lépcső aljában. Leporoltam a régi bútorokat, kipakoltam, mindent, ami elhasználódott és agyonmosott. Csak figyeltem a lábaim táncát, ahogy  képzeletem szobáit körbe járták, ide léptek – oda vittek, egy halom dolgot kidobtak. Vágytam a friss levegőre, időnként ki-kinéztem… és ahogy visszaléptem, nem értettem, mit is keresgélek. Vissza az élők közé, az égbe… de lelkem itt megfájdult, mert hiánya oly  mértékben nehezedett rám, hogy inkább tovább pakolásztam.

Szívem és hitem vezérelte nagy-takarítás, mely helyet csinál… valaminek, aminek még én sem láttam útját és módját.

Berendezkedtem és leültem… megnyugodtam. Most már fogadhatom őt itt minden reggel és este, lelkem kitisztított termeiben. Emlékeimet összehajtogatva tettem fel egy polcra, hogy lássam, mikor mihez támad kedvem… azt veszem le. Fényképét megsimogatva látom, ahogy lélek-konyhámban mosogat… csak, mint bármikor máskor, mellé állok és csak figyelem, vele lélegzem. Itt lakik velem, ezen az új helyen… itt mindig megtalálom. Időnként, ha nem lelem… hagyom… hátha megérzem jelenlétét, vagy az is lehet, hogy végleg lepihent. 

Figyelem…

Időnként megtalálom az élők világában… saját szobájában… ahogy látom apámat ott ülni egyedül… mert nyugalmat… csak ott talál. Láthatatlan erő köti őket össze, és így ülnek egymás mellett naphosszat.

De megígértem neki, hogy mindig velünk lesz… hát így is lett. A nagykaput nyitva hagytam, kulcsra sose zárnám… majd eljön az a nap is, mikor végleg hazatér.

Átalakulás - hetedik nap

A hang útján érintkezés … ma először éreztem meg, hogy a naponkénti kántálás és imádkozás hogyan sző át mindent. A gondolataimat, a viszonyulásomat a gyászhoz, hiányához. A naponkénti beszélgetés elcsendesítette sírásomat és már csak arra ügyelek, hogy erősebb legyek, mint bármikor az életemben. Ha sírok, akkor ő szomorú és eképpen kezelem, hogy csatorna vagyok, az ő hangja, megnyilvánulása.

A mantra énekhangja és ritmusa vagyok és rápattanva dallamára közelebb vagyok hozzá, mint bármikor valaha. Elengedtem részének lelkem árvává tett pulzusát, odaléptem, ahol ő már van, és azzá váltam, amivé kell. Csendben, észrevétlenül mosnak át a láthatatlan erők, ősi több ezer éves igék, tudás és tanítás. Hogy lelkemet szabadon hagytam lélegezni és azt tenni, amit csak akar – és lebontottam minden rám ruházott kulturális zavart.

Imámba beleszövődik a távoli harangszó… és mosolyra fakaszt, hiszen itt van és legalább annyira élő a legfelsőbb manasz, mint a földi élet térdropogtató nyűgje-baja.

A hamvasztás napja ma van… felzaklatja. Az egyetlen megszokott, a legközvetlenebb testi burok, amitől ő az volt, aki… és ezt nem feledi. Ma szűnik meg végleg ősz haja, kezére fagyott simogatása és minden, ami az érintés és látvány, ahogy elsőként nézett én rám… vele halok. Eltűnik az anyagvilágból, porrá lesz és átlendül. Valami innentől még jobban átalakul, távolodik és halványul.

Gyertyalángok szanaszéjjel, szívem mélyén hallgatom suttogását… közben sütöm a temetési pogácsát. Mi értelme ennek az egésznek, és az egész létnek, ha túlnyomórészt feleslegesen teszünk-veszünk, szenvedünk.

Olyan könnyed a lét, ha csak arról szól, amiért megszülettünk.

Hát eljött a hetedik nap – a temetés. Végig csináltam, sorba álltam sírtam és köszöntem, mindent mit elvártak. Rohant vissza a lábam, túlszárnyalva mindent, hogy újra átléphessen, beszélhessen. Ez csak hamu és por, de te itt vagy… nem szűntél meg, hisz beszélgetünk. De dolgod van és menjél tovább… azért szép volt az a selyem brokát. Átéléssel beszélt a pap, láttad, ahogy a szél megsimogat? Te voltál az, tudom én… vigyázok én mindenkire, kiért szíved fáj… menj tovább. Még a szomszédok is eljöttek… láttad, hogy szenvedtek? Szorított az inggallér, de utána a bor lazított… nevessük ki a világot, csak így nyerhetünk bátorságot, örök vidámságot. Nem hagylak el - itt vagyok veled, hangomba kapaszkodva lendítsd lábadat… na menj már, ne nézz hátra, határtalan utak várnak.

Zúgnak a harangok… eddig még nem hallottam soha ennyire élesen és részletesen. Minden kongatás megremegteti az eget, égi üzenet mindenkinek. Hang és rezgés bárhonnan nézem – itt a két világ határán… mi is halljuk, de ők is… odaát.

Peronok

Állandó bizonytalanságban élünk, mindenfajta létezés átmeneti, változó. Nincs egy hely, ahol megtelepedhetnénk, a bőröndöt letehetnénk. Ez itt az élet természetes átmeneti helye, a nagy utazások váróterme. Szeretnénk itt berendezkedni, megölelve lenni, megpiheni, örökre biztonságra lelni. De eddig ez még senkinek nem sikerült, mert minden megváltott jegy időpontra szól. 

Begördülő szerelvények,  csikorgó mozdonyfékek, indulások és érkezések, zihálva cipekedő ember-népek. És üt az óra - el kell indulni... ki a peronra, de mire elhelyezkedünk és megebédelünk, hátradőlve elterpeszkedünk - már le kell szállni,  új jegyért sorba állni. Sínek és pályák, kereszteződések, vágány-átállító gépek - központi vezérlések. Állandóan csak jönni-menni, éppen hogy felférni, vajon jó vonatra szálltam-e fel. Nagy batyukkal tolakodók, hátizsákos világutazók, zsebre dugott kezek - lezser életmenet, mindenhol ember, sok kis csepp - á! ez már a tenger... soha nem érkezel meg.

Talán ez az egyik legfontosabb mozgatórugója az emberi lénynek, hogy hazatérjen. Amit választ és dönt, az legyen állandó és maradandó. Együtt változni a napokkal és évszakokkal, megérezni párunk ritmusát és nem siratni az eltávolodást. Minden percben tudni, hogy az már el is múlt, hogy bármibe kezdünk már tovatűnt. Nem szomorú ez és nem is értelmetlen, ha a fejben átállítódik egy apró lencse. Nem ragaszkodva az elképzelthez, csak próbaképpen tedd meg.

A halál egy másfajta átmeneti állapot. Amikor meghalunk, nem tudjuk irányítani az eseményeket. Teljesen csupaszon éljük meg azt, amit a tudatunk elénk vetít. Élesebben és gyorsabban, hisz nem kell idő sem tér, hogy megmutatkozzon. Már nem tolakodunk és várakozunk - gyorsak vagyunk. Bármi amit elképzelünk - már körénk vegyül. Legyen az áhítat, szomorúság... bármi, csak egyre kell figyelni - gyorsan kell filmet cserélni.

… beszélek hozzá, imádkozom, és szép lassan észreveszem, hogy másképp fogalmazok. Anyukámként érzem őt és az is marad míg élek, de ha ott folytatom, ahol abbamaradt – itt ragad. Meg kell értenem őt - hogy ő is több, mint amit nekem szánt - nemcsak anya, hanem ember, kit most vezetnem kell. Az első napok után megint egy másfajta leválás, szívfájás, de ott van már a helyén az új felismerés, kapcsolódás...

...

Bardo Tödol - Ötödik nap

Az életet követő halál állapota semmiben nem különbözik attól, hogy ugyanazt a felismerést kell véghez vinni odaát, mint itt az élők között. Ráébredni önmagunk természetére, eredetére, hogy mi az a végtelen maradandó, ami emberi formában van jelen – minden mögött láthatatlanul. 

Talán a különbség csak annyi, hogy idelent kapaszkodhatunk a látszatba, a mindent meghatározó anyagiságba és formába, és nem utolsó sorban egymásba. 

Odaát a lebontott egyed marad, aki addig, míg nem találja meg azt a helyet, ahonnan érkezett – útja magányos és céltalan. Hiába a végtelen szabadság és az ide-oda – egy gondolatra – ott levés, hiába a tér és idő hiánya, akadályokat megsemmisítő simasága – egy tudatba zárt fogoly, ki önmaga teremtette képzetek közt bolyong. Nem korlátozza a benne feszülő félelmet és bármilyen érzelmet a fizikai síkra való lebontás, melyhez idő kell. Rögtön megvalósul. A haldoklást követő átmenet további gyötrelem.

Aki életében sokat meditált, vallásos volt, vagy csak filozofált, sokat gondolkodott és tudatosodott – annak az Égi kapuk megnyílnak a halál pillanatában pont annyi időre, amíg egy ebédet kényelmesen elfogyasztunk. Aki tudatlan és hitetlen, annak csak egy pillanatra. Ez az egy alkalom van arra, hogy az utazó felismerje, megértse és meglépje. Ha nem sikerül elillanni és megszökni, a végtelen körforgásból kilépni – úgy az átmenet állapotában kell ugyanezt a tudatot megtalálnia, ami innen nézve lehetetlen.

De érzem, ahogy itt bolyong, bár már energiateste könnyedebb, mégis megtalálom azokat a helyzeteket, amitől megremeg. Mintha életre keltené a zongoraszó, idehívná, és itt tartaná… legkisebb unokája zongora-órája. Közös gyakorlások, álmok… szívbemarkoló hiányok. Egyedül játszanak már a kis kezek… a mindenek-felett álló Mamának.

Harmadik nap

Hitvallásom és küldetésem, elhatározásom és vele-járásom pontosságra késztetett, háborodott kapaszkodásra, rimánkodásra. Zavar és kapkodás, érzem – és nem-érzem bizonytalankodás. Mikor letépnek rólad valamit – a tartóztatás, hogy el ne tűnjön az órák múlásával, mániákus felidézés, emlékezés. Előtörő önvádak, talán hogyan máshogy tennék most, vagy tettem volna. A „ha” és a „volna” csapdája, nyakon ragadása…

Nem követem többé mi az előírt, hogy hogyan is van… innen- onnan olvasatok, negyven vagy tibeti számítás szerint több napok, bardo és dharma, mennyek kapuja és szellem lovasok.

Leültem – ott az ablaka alatt – és megnyugodtam. Csak ő és én – és amit érzek. Innentől vezesd Uram léptemet és tettemet, hogy az a célt szolgálja. Legyen tapasztalat, ami ugyanúgy sajátommá válik, mint minden, amit idáig elértem és tanultam. Készen állok rá.

Gyertyát gyújtok és imádkozom, rá gondolok. Beszélek hozzá, de csak halkan, mert azt figyelem, hogy ő ezt mennyire akarja. Nem az én hiányom, szenvedésem – az ő előrelépése. Oszlik már a kapcsolat, érzem, hogy lépeget. Egy-két nap és már nincs éter, ami körbevonta. Lélekből kell innentől beszélni, suttogva… elnémulva. Fel kell nézni az égre és onnan zenélni, mi füléig eljut, hogy kísérve van. Már nem úgy, mint régen, hanem, mint egy másfajta lénnyel, aki benne lakott és kiszabadult… neki a Fénynek. 

A változásokat odaátról követni finomabb és lágyabb kéznyújtással kell megtenni. Mantráim és imáim innentől – mindennap vele, amíg csak érzem.

A nagy utazás

Azt hiszem… nincs is határ, ami megbontaná a két világot – az ittenit és az égi országot. Létformák léteznek, melyeket vagy érzünk, vagy csak tudunk róla, vagy elutasítjuk és nem is akarjuk érezni. A halál és a fogantatás pillanatai a legsarkalatosabb pontjai az átmenet állapotának, és számunkra ezektől a pillanatoktól kezdődik vagy fejeződik be a megélés. De az igazi történetük az érkezőknek és távozóknak nincsen szem előtt – de ugyanolyan aktív, mint az érzékelt világnak.

A lélek húrjai, a fájdalom kínjai, a kétségbeesés örvényei – mind egyben törnek ránk és az itt ragadt hiányérzet szenvedést okoz. A megkönnyebbülés, hogy az eltávozó már jó helyen van… vigasz nekünk és az elengedés önzetlen aktusa, amelyre lélek képes lehet. Bármennyi a tudás és az olvasottság ezt a volt-és soha többet nincs kattanást semmi nem tudja se leírni, se megfejteni. Olyan űrt hagy az emberben, amit csak nagyon tudatosan és lassan lehet kivezetni az elme és a lélek emlékezetéből.

Hosszan tartó ápolások, gondoskodások, felkészülések és átélések. Hirtelen tragédiák, váratlan távozások. Sorscsapások. Sírás és szívszakadás – gyász.

De mi történik odaát?

A halál pillanataiban vagy azt megelőzően tudathasadás, eszméletvesztés vagy ájulás. Csend. A rögzült tudat, az egészben maradt energiaburok ugyanazt keresi, amiben addig működött. Mint egy lassított felvétel, minden úszik és homály – átkiabálni és kilépni nem lehet – fogságba zárt magány. Egyedüllét, amiben az ember a saját hangját sem hallja, elszigeteltség és másban levés. Álomszerű és megfoghatatlan, ébredésre vágyó és tudatra ébredésre. De ez az állapot maradandó, tér és időn kívül eső állandó. Semmi nincs, mi megfogható és viszonyítható, csak a rögzült létezés keresése és megnyilvánulni akarása, kapaszkodása. Nem mozdulnak, maradnak. Ott, ami ismerős és azok között, akiket ismernek. Az otthagyottak melegsége, elérhetetlensége, víziószerű látomása, hangfoszlánya.

Ez az egyetlen, ami kapaszkodó a számukra… hova is mennének, mikor mindenük ott maradt. Hol és hogyan érkezik a felismerés, hogy egyáltalán mi történt és mi is a teendő, mikor annyira erős még a kötődés és érzelem, hogy semmi nem ösztönzi tovább az elmenőt.

Beszéljünk hozzá és semmihez ne nyúljunk, ami itt maradt, vegyük emberszámba azt, ami belőle maradt. Még ha nem is látjuk és halljuk, de érezhetjük, amint odaül mellénk és megsimogat. Tombol a lelke és a félelem járja át, kísérd első lépéseit a Fény útján. Sok idő még mire odaér… a kapuhoz, amin átlépve végre hazatér.

… csak ültem az ablaka alatt. A ház egyetlen pontja, ahol nem fájt a szívem. Ott éreztem őt. Hát ott ültem órákon át. Veled vagyok – mondtam és érezlek téged, nem vagy egyedül – nem kell félned. Segítek neked, amíg csak tudok… végig kísérlek, hogy el ne tévedj, mindig a lányod maradok... aztán majd utolérlek.

Az átkelés 40 napja

A gyász sokféle lehet. Valamit megéreztem az általában folyamaton túl, hogy még hogyan lehet. Számomra is ismeretlen az út, csak érzem, hogy távlataiban más, máshogyan tanulás – amit átadni, leírni muszáj. Tanulnunk kell a halált. Ez a legfontosabb felismerésem, mert amíg azt mondjuk – mi, akik maradunk – hogy béke legyen vele, addig a béke csak mibennünk keletkezik. Odaát nagy a zűr és a baj, amit segíteni kell innen. Nincs vége a koporsó lezárásával és az ágy áthúzásával, hisz szeretteink maradnak, továbblépni nem tudnak és nem is értik mi történt velük.

Azért gondoltam, hogy a blog témáitól elválasztva külön fejezetként kezdem, hogy akit felkavar és szembesülni nem akar – azt nem bántom. Nem felkavarni és megzavarni akarok, csak személyes aktualitásomból merítve talán átadhatok, megoszthatok.

Édesanyám tiszteletére és kísérésére szánom ezeket az írásokat, akit elvesztettem alig pár órája.

Az átkelés 40 napja címmel indítom útjára ezt a csodálatos tapasztalat sorozatot.