Értjük-e?

Ha azt mondom szeretlek… érted-e?  Ha becsületről beszélek, akkor látod-e a nemes lelket, a mindent átszövő megbízhatóságot? Vagy vegyük a jószívűséget, az vajon az adakozásnak és lemondásnak iskolába járó tanonca? Kedves… az állandó mosolygás és szívélyesség lépcsőfoka, mely a bölcs derű első mérföldköve?

És még ezt is tanulni kell. De érti-e valaki a hang nélküli tekintetet, a mozdulatlan karokat, az érzést, mely a szívben lakozik?

Az érzés a nyelv, a könny a szemekben a szó, az erő… mely a testedben lakozik. És ha mesélek neked erről az érzésről, azt nehéz lenne megérteni. De ha látunk egy megható képet, akkor képesek vagyunk rá. Ez az érzés nem az agyunkban keletkezik, nem kapcsolható össze semmivel, ami értékelésre vár… hanem a szívedben. Ha valami a szívbe kerül – elkerüli az elmét. Elkerülte a logikát és az összes olyan szűrőt, ami szabályozza a világból érkező érzések érkeztét. Csak egy érzés … amely nem ítélkezik, nem kérdez és latolgat – hatással van. Ez a megfogalmazhatatlan érzés hatással van a testünkre, másokra, az egész világra. Egy olyan nyelvezet, ami régi kultúrákban még élő, de nálunk elveszett. 

Tudunk-e valamit is arról az összpontosított emberi érzésről, ami gyógyít, tumort távolít el? Tanuljuk meg ezt a nyelvet, ami a csodát hozza el közénk.

Mekkora hatalmunk van igazából, hogy megváltoztassuk a testünket, az életünket, a világot? Kik vagyunk mi? Passzív figyelői, ahogy múlik az élet mellettünk, vagy teremtők?

Képesek vagyunk megváltoztatni a világot azzal, ahogyan élünk. Cselekedeteink teszik azzá az Univerzumot, olyanná – amilyen. Nem tekinthetjük lezártnak és véglegesnek, tudományosan megismertnek, mert ami változtatja és átírja - az a hit. A hit az a kód, ami lefordítja a lehetőségeket a való világra. A lehetőség már adott  - mindenre -  az univerzumban, egy dolgunk maradt – rákapcsolódni képzeletben erre a lehetőségre és a szívünkkel életre kelteni.

Ne keress szüntelen a szemekben, ne várj minduntalan a szavakra, ne áhítozz ölelésre – arra a melegségre, mely ott él a szívedben. Eredendően ott van, természetesen velünk jár – és mi mégis egymástól várjuk. Talán nem vagyunk még készen rá, talán lelkünk még iskolába jár, de hinnünk kell abban, hogy kik vagyunk és mit várhatunk.