Végig húzni egy szűk csövön a végtelent, első
bálozóként ácsorogni egy folyosón, randevúra érkezni és felfedezetlennek
maradni, elkezdeni beszélni, de félbehagyni és a másikat hallgatni, amikor a te
karod szorosabban ölel, mint amelyik szerelmet vall, azt hinni, hogy társaságban
vagy, de csak egyedül ülsz, próbálni látszódni, de üvegnek maradni, gyöngyöket
átadni és látni a másik kezéből kiszóródó homokot. Veszteséget érezni és
magányt, dolga végezetlen meg nem valósulást, szétforgácsolódást és darabokra
szeletelést, mikor ott bent… minden olyan szép. Várni, hogy valaki ezt
meglássa, reménytelen esély. De bent tartani sem lehet, mert olyan erővel
keletkezik, hogy magától tör ki meggondolatlanul, mert meg akar születni,
megmutatkozni és attól, hogy nem látják, az nem veszteség… rendkívüliség.
Nem akarok lejönni onnan ahol lakom, ahol
gondolkodom és élek. Minden egyes lépcsőfokkal, ahogy néha leevickélek, emberi
szót remélek, hinni, hogy nem csak egyedül… De ha a fent elgondoltat kiejtem a
számon, millió kavicsként peregnek a járdán, nehéz súlyú értetlenség és beton
elemek. De nekem még csillog és könnyed, bár már én sem értem, inkább
visszatérek oda, hol bár egyedül, de rendületlenül – szépen.
Onnan tudom, hogy létezem, hogy időnként
találkozom mások által – önmagammal, mert amit tesznek, és ahogy… tükreim ők és
visszhangom és már együtt nevetünk a leszóródott kőhalmon.
Megtenni mindent, amit a belső sugall,
legyen az ábránd vagy álom, de lehozni és megvalósítani – művészet. A fantázia
szülte kreativitás az élethez és mindenhez, ami önmagában szép, vagy
kapcsolódhat másokhoz is, de ha nem látják – mit sem ér, mert megmarad az
álmodó belső világának, öncélú csodájának.
Sok idő rengeteg percébe képzelt szépség
és ecsetvonás, mit átjárt valami földön kívülien Más, beleszőve az illetőnek
magasabb szintű lényét, vonzásának és találkozásának minden felsőbbrendű
célját, küldetését. Az égbolton túl is szárnyal a lélek, mert minden reggel
nekiül és festi a képet, hogy szívéből egy csepp se maradjon, minden dobbanás
olvadjon össze a színekkel, mikor azt átadja. De fogadója nem lát benne mást,
csak egy formákkal megrajzolt táblát és önmagát. Saját jelentőségének árnyát
teríti rá és ebből a látszódásból nyújtja köszönésre kezét. Ahogy leteszi az
asztalra és karba font kézzel élvezi saját megajándékozottságát… a háta mögött
megidézte a megfestett csoda halálát.
Elbeszélni szerelmet és vágytól felforrt
villámlást, ütközést és azt a percet, ami nem más, mint szédítő körforgás,
gondolni rá és várva várni. Amíg ott marad bent nem árthat neki semmi, de a
szikrázó őrületből csak egy belassult réveteg nász lesz, ha szívedből kiengeded.
Csillámokat, csillagokat szórni, égi
rezgésekből beszélni, szívből élni és meghalni, csodát gyártani. Minden
gondolat és álom egy rendkívüli állapot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése