Látogatás

Régóta csend volt, mintha nagyon régen történt volna, vagy mintha nem is ment volna el… bármikor benézhetek hozzá. Időnként szomorú sírdogálás, de inkább csak nyugodt hiány. Nem éreztem jó ideje őt, gondoltam már rég elment… tovább siklott alvásokba, megújulásokba, feloszlott és köddé vált… eltűnt a szemem elől.

Nem tudom már hányadik napnál járunk, több már, mint negyven… elengedtem, talán pár napja gondoltam arra, hogy el sem köszönt, még egyetlen egyszer sem jött el hozzám, oda fel, ahol én lakom.

… de ma eljött. Eljött elköszönni, megölelni. Fiatalabb volt kicsit, mint mikor meghalt, de így látnom őt… ó de természetes volt, mintha az idő nem is lenne. Nevemen szólított, mint annyiszor máskor… és a hang, hogy újra hallom, hogy eleven részemmé lehetett megint… egy kicsit…téptem fel álmomban szobám ajtaját. – Anyuuuu! … te hol voltáál? és megöleltük egymást… hol voltál? …. a régi illat, anyuölelés, minden érzet, ami születéstől velem volt, végre előjöhetett, érezhettem, szerethettem. Észrevétlen, lassan szivárgott fel a kép, mikor holtan fekszik kezemben, de nem akarok gondolni rá, hisz érzem, ahogy visszaölel… valahol tudom, hogy mi történik… és hogy hány érzékelés és eszmélés van egy pillanatban jelen… mint egy darabokra szedett hagyma… esik szét a megelevenedett Egész. Ahogy erősödik a gondolat, hogy nincs… úgy foszlik ki karjaimból jelenése, utolsó ölelése. Mint amikor pergetem kezemből a homokot, úgy lazul meg a várva várt, az elvesztegetett hiány. A hiány, hogy tehettem volna többet, hogy miért nem tettem… Özönként árasztott el a búcsúzás keserű íze, hátracsapott fejjel zokogni, mikor már azt hittem megéltem… vége.

Talán a megmutatkozás ébreszti fel a hiányt, talán visszatérte, percnyi itt léte keltette életre a bennem rekedt kínt, hisz elvesztését nem tudtam mihez mérni, mert emlékemben nem tűnt el. A karjaim gyászolnak most és a szemeim, érzékeim és a füleim, hogy hallhattam, láthattam és ölelhettem… de megértettem, hogy igazán most vesztettem el Őt.