Szökevény

Vajon észrevehető-e az a láthatatlan villanás, amikor a figyelő szempár elsiklik és tovaszáll, elréved és eltűnik végleg a megfoghatatlan messzeségben? Mikor nem tükröződik már benne senki és semmi, mikor színe és fénye megváltozik. A nézés és a látszat figyelés megmarad, az erre szánt energia hatalmas, hisz ez adja a pajzsot védelmére, hogy észrevétlen elszökhessen belőle a lélek.

Kaméleon vagyok. Arra válaszolok, amit kérdeznek és ott - azon a szinten - ahol a kérdés elhangzik. Azt teszel velem, amit csak akarsz, azzá válok, ami vagy. Ott rántok kardot, ahol te csatázol, és a csendet, ami körülvesz is vigyázom. Ha megértem elégedettséged és vágyad, szomjoltóvá formálom kezeim vagy csattanó tenyerem, csak mutasd ki vagy. Nem ülhetek melléd, nem lehetek az, akivé lettél és változékonyságom nem törhet ketté, nem merevedhet álló képpé.

Állni egy nyitott, nyikorgó szekrény előtt, egyik lábról a másikra váltani és látni… látni, hogy mit visel a másik és arra várni, hogy mikor vesz egy újat, s dobja ki a kopottat. Ki kérhet ilyet egy változástól, hogy válogasson a lezártból, egy magabiztosságból.

Polcokba rendezett vélemények, nagy munkával elért felismerések, molytól rágott reakciók és magatartások. Fiókokban kallódó meglepetések, hirtelen dühkitörések, kifakadások és némi öröm érzet. Szúrós szögekkel kivert esőkabát fájdalom zápor és szomorúság ellen… és ahogy előkerül, taszít egyet rajtam; tükör elé tolja kontúr lényemet és miközben szidalmaival öltöztet – rám mutogat. Fájdalom testté alakít, megsemmisít, és bár hozzám beszél – önmagával vív… valaki, sokan… mindenki.

Látni egy ember, egy asztal körüli társaság, vagy egy terem morajlását, megérteni honnan hova tartanak, hol van az örömük és a bánatuk, mit tesznek és mi az, amit elvetnek, megismerni, megérteni… állandóan kerteket ásni, valamire várni.

Együtt hömpölyögni, közösen érezni, Egyben lenni a másikkal, a világgal … ott megáll az idő. Egyszerre lélegezni és egymásra nézni, ugyanazt átélni… mint egy csendes kikötő – megérkezni.