Rend legyen!

Ki az, aki megérint egy fát, ki az, aki észreveszi a napsugarat, az éneklő madarakat? Ki az, aki szalad lélekszakadva, és érzünk-e még biztonságot, ha átölelnek. Ha kérünk tudjuk-e, hogy kapunk, ha sírunk várjuk-e hogy valaki meghallja? Vagy ha elesünk, már állunk is fel, rácsodálkozunk, felfedezünk? Képesek vagyunk-e belemerülni bármibe, ami a kezünk ügyébe kerül, elragadtatással formálni, megpróbálni, válogatni, ismerkedni. 

Érezzük-e még ezt a tüzet – az Életet magunkban és körülöttünk, nyitottak vagyunk-e? Tudunk-e ott lenni… ott abban a pillanatban, mikor mindent egyszerre érzékelve figyelünk ezer felé. Emlékszünk-e arra, mikor születetten – még – tudtunk Élni.

Mikor nem zavar be tapasztalat, sem felvett tudás, mi szétszedi a spontaneitást, hova lett az egyszerű emberi identitás. Az oktatásban elmerült elme fegyelemre feszítése, figyelemre nevelése, unalomig leadott tananyagok, minősítések, értékelések – társadalmunk születése. A versengés és a túlélés a tét, erről szól minden eredmény, amire felkészít és belénk sulykol a tanév… újra és újra. Harc az iskolapadokért, szakmákért és pozíciókért, véget nem érő tanulmányokért, hogy aztán beálljunk a sorba és megkezdjük középszerű életünket. A boldogság a szerzett helyzet lesz és minden mi vele jár, legyen az gazdagság, vagy hatalom, de onnantól a megtartása a tét… és megint eltelt néhány év.

Elfáradtunk… keressük a kiutat, és mindazt, amit elfelejtettünk. Úgy hívjuk most már, hogy meditáció és megnyugvás…  terápia szinten… na! öleljünk meg egy fát. Járjunk mezítláb, mert az anyaföld ereje, tanuljunk meg félelem nélkül élni, csillagokat nézni. Értsük meg a születést és a halált, és örüljünk, hogy hétvégenként egy kis szabad idő jár. Fedezzük fel magunkban a gyermeket, menjünk vissza időben és utazzunk életen innen és túl… valamit elvesztettünk, de piszkosul.