2013. március 11., hétfő

Korona és strandpapucs



A fiatal pár, akik épphogy elérték a nagykorúságot, pompában és fejedelmi öltözetben álltak. Ők voltak tündérvilág uralkodói. Hatalmas, aranyozott süveg volt a fejükön ékköves berakásokkal és csiszolásokkal. Ránézésre még megtartani is nehéz volt, nem hogy viselni, de olyan méltóságteljes járást biztosított számukra, ami királyi megjelenésükhöz elengedhetetlen volt. Egy részletet sem lehetett találni rajtuk, ami emlékeztetett volna arra, hogy halandó emberek, sőt fiatal – urambocsá – gyerekek. Kutattam a szemüket, de a sűrű fekete kontúr alól még feketébb szemeket és fényeket láttam. A ruházat részeként a vastag smink mindkettőn káprázatos lényekként emlékeztettek tündér valóságukra. A rájuk öltött selymek és pántok részletei ájulásra késztettek, és amikor megláttam a vőlegény hátán a két kardot keresztbe téve és beszúrva szoknyáját tartó derék fűzőjébe… a végzetem utolért. Ezt tetézte egy leírhatatlan mályvaszín, amit óarany csillogó textillel tekertek körbe és arrébb egy másik ruhából kibuggyanó UV zöld fátyol… színorgia, bármerre néztem. Kiüvegesedett szemeimet egy pohár ital törte meg és lehelt beléjük még értelmesebb törést.

De ekkor megláttam a lábakat. Hirtelen abban is kételkedni kezdtem, hogy egyáltalán megmosták-e… egy minden nap viselt strandpapucsot viseltek.  A láb itt nem fontos, a láb eszköz, ami arra hivatott, hogy arrébb vigyen, ha arrébb akarsz lépni. A fej a lényeg, és mindaz, ami itt helyezkedik el. Legfőképpen a három szellemi energia központ. A fej az ék és a kapcsolat a szellemvilággal. Balin a lábat nem figyelik és nem is törődnek vele. Nem lehet magasabbra emelni sehol, mint ahogy szükséges, mondjuk, hogy felmenj egy lépcsőn, vagy beülj egy autóba. Nem kerülhet magasabbra, mint a térd. Ez legalább annyira aranyszabály, mint hogy nem simogatjuk meg a gyerekek fejét, a korona csakrához nem érhetünk hozzá. De lehet-e valami ennyire szent, és valami ennyire nélkülözhető, míg egyik a másik nélkül nem létezhet? A megtestesülés nélkül nem fejezhető ki az isteni. A talpakra ragadt por és piszok viszi előre a fej dicsőségét. A lábunk elé nézve találjuk meg Ozirisz elásott maradványait, Izisz legféltettebb kincseit, hogy újjászülethessen az örök szerelem. Ez kelet Európa tanítása és sorsa, de az áhítat és ima összegyűjtve felszegezi a tekintetet és mást keres. Ugyanazt, csak más a megformálódási folyamat és mást tanít. Elkezdődött a szertartás.


Bárhol a világban, egy ugyanazon szó értelmezve talán ugyanazt jelenti lexikálisan, de a mögötte megélt tartalom igen változó. Igazából nem is kommunikálunk. Mert saját kultúránkon belül is félreértések és értelmezési elcsúszások zöme kíséri párbeszédeinket. A tapasztalat és azok az emlék lenyomatok, amik kísérik egy-egy szó kifejezését, nagyon ritkán találkozik a másikéval. Ha igen, akkor viszont nem mondjuk ki, mert nincs rá szükség. Balin a házasulandó párok választása szintén döntésen alapszik. Az első szemezést követően jön az első beszélgetés és a döntés, hogy házasodjanak össze. Általában a fiatalok családja megelégszik a választott szépségével és jószívűségével, mint ideális paraméterrel ahhoz, hogy gyermeküknek igazi társa legyen. Balival kapcsolatban kerülöm az iróniát és a gúnyt. Nem mérem az itteni szokások súlyát sem a mienkéhez, sem másokéhoz. Ez itt egyedi, és megpróbálom ezen belül értelmezni, hogy mi is az, amit átélnek. A cselekedet és az élet élése az, ami elkápráztat. Történik velük az élet, mi pedig rákészülünk.



Zsinórban születnek a gyerekek, és ha menet közben valamelyikük úgy dönt, hogy ez még sem megy – kiszáll. Itt nincs válás, egyszerűen ugyanúgy megbeszélik, mint ahogy a legelején beszélgettek a házasságról. Aztán újra megházasodnak mással és minden kezdődik elölről. Ez leveszi a felelősséget és a tétet az egész választásról, és nincsenek igazi szívtörő kapcsolatok és bántások. Nem tisztem állást foglalni, nyilván ehhez a lelki attitűdhöz itt kell megszületni, és az is igaz, hogy az európai házasságok sem túlságosan tartósak, de mégis halálig tartó sérelmek és kínok gyötrik a feleket, minden megfontolásuk és felelősségteljes döntésük ellenére. Aztán ezeket a sebeket belevisszük a következő kapcsolatba és ott csepegtetjük tovább lelkünk fekélyeit ráragasztva gyerekeinkre, és mások gyerekeire és mindenkire, a párterápiákra, a pszichológusokra és terapeutákra és ideggyógyászatokra és leszázalékolt elmeosztályokra.


2013. március 8., péntek

Fürdőzés



Figyeltem az asszonyt, ahogy alsóneműre vetkőzik és beleül a vízbe. Karjában egy pár hónapos csecsemőt tartott. Rám mosolygott és intett, hogy fényképezzem le.

Kíváncsi vagy még a mélységekre? …készen állsz arra, bármit is rejteget még előled? Minden, ami egy ember kiüthetetlenségét jelentheti, megfigyelni, ahogy ez szétforgácsolódik, egy újabb beavatási szint, ahogy tépik le rólad a ruhát, a hovatartozásodat, a megmérettetéseidet és elképzeléseidet saját magadról. Amit biztonsággal tudhatsz, hogy képes vagy rá, az is nevetségessé válik. Ha rögzül egy kép, kibillenthető lesz és megsemmisül… ismeretlenül a világban, egy még kisebb világban, a belső világban, az ismeretek világában feloszlani, a megszűnés. Ismeretlenül lenni…, ismeretek nélkül lenni… 

Beléptem a vízbe és leültem az asszonnyal szemben. Mutasd nekem, mutasd, mit érzel, ki vagy, mutasd te víz, csak mi ketten… vidd el a testem, fagyaszd darabokra, törd össze és bontsd le, megtagadom létezését és rusnya gyengeségét, széthullott térdeit, ahogy alázatot tanítva rántod le a mélybe, úsztasd a szétráncolódott ruhát, amit elfedésére használok és lilára fagyott számat neveld némaságra. Tiltakozik, vacog és remegve próbál ellenállni. Sírás és félelem, elhagyatottság és magány. Millió élő filmkocka veri fel a víz sima tükrét és csinál habzó, felkavart örvényeket és szúrásokat. Ugyanazok a képek és képzetek belekarolva az ide-oda illanó érzésekbe, fájdalmakba. Látom törékenységüket és áttetsző létezésüket, ahogy szorításuk próbál a víz alá gyűrni. Gondolom, én ezt csak gondolom… nálam van életük és erejük kulcsa, itt a mentális hét országban, de ezt is megtagadom… ezt az örök elme motort itt bent, ami összerakja, majd lebontja magát az embert, minden pillanatban.




A csend megfoghatatlan és nem érzékelhető, csak amikor visszaránt a tudat kiindulásához, az elképzelt idő és kiesett értelem hozza felszínre a megélt nyugalom érzetét, amit az elme bekapcsolódása köt újra össze az élménnyel, és amit békének neveztünk el. És ettől és csakis ettől az, ami.


…a füleimbe beszivárgó hangok, a csobogás, a gyermeket fürdető fröccsenések… a távolban nevetés, gyerekzsinat, ahogy önfeledten hancúroznak a vízben, meztelen testük természetessége beleszőtte magát a dús növényzet látványába… és én ott ültem közöttük, mindennel Együtt.

Hagytam, hogy vezessen. Vezessen ő, az égiek, a lábam..., bármi csak ne a fejem. Ő, a kérésem manifesztálódott lovagja, akit elém küldtek, mikor megérkeztem, hogy segítse lépéseimet az általam választott utazásban. Belső töréseim, kényszereim és vágyaim jelölték ki vélt vagy valós nehézségeimet, ami sok év küzdelmét jelentette, hogy eljuthassak ehhez a pillanathoz… innentől nyílt meg Bali.

2013. március 6., szerda

A kétéltű ember



Hogyan lehet érzékelhetővé tenni, ami  számunkra nincs, nem látható. Két törékeny térdkalács, két fog, cuppogó öreg ajkak, ahogy szorítják a cigarettát – ebben a nagyon öreg testben… benne van. Harsány nevetése és vidámsága átugrása egy megdermedt nézésbe, egy átopálosodott tekintetbe, ahogy fel - felugrik szemöldöke, arcizmainak rángása árulkodik arról, hogy - beszélget…

Ott ült mellettem. Figyeltem őt. Kis mozdulatai, ahogy kora és teste megengedte…  a beszélgetés íze és a rá figyelő szemek visszatükröződése. Hogy férhet el egy emberben két világ, aminek a határait feszegetjük nap, mint nap… filozófiai tézisekkel, szeánszokkal, meditációkkal, rituálékkal…, oly természetesen, hogy szinte észrevétlen a váltás… Veled van, rád néz, de egy lehelettel arrébb, már elnéz melletted, feletted, beléd… és csak arcának összeráncolódó izmaiból érzed, hogy min mehet keresztül, hogy a hír amit hall jó, avagy nem, kedvező vagy éppen rossz. Ahogy visszalendül a jelenbe és hozzánk, ugyanott folytatja a beszélgetést, ahol abbahagyta. A túloldalon történt dolgok értése és továbbadása, reagálása ugyanott történik, megkülönböztethetetlenül mindegy a jó és rossz – csak történés.

A legtisztább csatorna, ami megértet és megmutat milliónyi teleírt könyvoldalt, hogy a világ polaritása az elme viszonylagossága és mi teremtjük ezeket a képzeteket. Minden megélése ugyanabból az ok okozati törvényből fakad, aminek meg kell történnie, hiszen előkészítettük. A ráfeszült kérdező figyelme meredten várakozik, de még beleslukkolva a körmére égett cigarettába és a folyamatosan felszakadó kacagásba elmerülve, megfeledkezik a kérdés fontosságáról és az élet-halál harc tétjéről … talán mutatva ezzel, hogy nem az. Semmissé teszi a számunkra oly fontos döntéseket és ítéleteket, amivel minden nap megpecsételjük saját közérzetünket, életünket.

2013. március 4., hétfő

Fáradtak vagyunk...



Fáradtak vagyunk, és ezt Balin lehet a legjobban megérezni. Bali behúz, megszűntet. Azt érzem, ha leülök - eltűnök. Nem fogok felállni, és azért, mert nem akarok felállni. A boltok hátterében élő családok, a padlón játszó gyerekek, a járdán ücsörgő sokaság… ha leülök - ott maradok. Abban maradok, amiben ők élnek, mert erre vágyom. De megérzem a lelkében feszülő tűnődést és álmodozást, ahogy szorongatja kis magnóját és európai rockot hallgat. A közös bennünk, hogy fáradtak vagyunk attól, amit a választásunk, a születésünk ránk mért és utunkon haladva legyünk képesek a káma – manaszi  megragadásból szabadulni és felszedni a felismerés elrejtett kincseit. Ezt a gondolatot találod meg a fák alatt, az utcákon, a tenger mélyén és mindenhol ahova nyitott szemmel, és elmével lépsz be. Ezzel a souvenirrel térhetsz haza és ugyanezt a gondolatot találod meg a saját városod, saját életed és sorsod piszkában, csak más tükröződésben. De a Fény, ami megláttatja egy helyről érkezik és innentől kezdve mindegy hogy hol vagy és mit csinálsz. Ez a spiritualitás, amit Balin megtalálhatsz. És ezért és csak ezért a spiritualitás – Bali. 

Megtanít élni és erőt adni ahhoz, ami vagy, és ahol vagy eredendően. Választhatunk, hogy a lélek kínjait végleg kitöröljük és fürdőzzünk egy köztes állapotban. Átvészelhetjük az életet, örök mantrákba és ashramokba temetkezve bújhatunk el a világtól. Növeszthetünk hosszú hajat és régi énünkből újjászületve teremthetünk imára kulcsolt kezeket, meghajlásokat és tetoválásokat. De a belső szellemünk ugyanolyan agresszívan trappol fel a lépcsőn, vágja bele magát egy éttermi székbe és hátradőlve egy kézzel újságot olvasva várja az ételt, mit rabszolgáink elénk raknak. De ha tudjuk, hogy a világ mi vagyunk, és hogy a saját démonainktól nem menekülhetünk, akkor azt is tudjuk, hogy az élet maga a feszülés a kosz és tisztaság paradoxona. A markodban összegyűlt esszenciát dörzsöld bele a szenny vásznaiba és a vérző bütykök alázata legyen életed előre vivője.


A mentális testünk megtisztítása lehet cél. De a működése a gondolat, akarat és tett hármasa szerint alakul. Ha a testek közötti fúvókákból kifújtuk az elhasználódott levegőt és eljutottunk szürkeállományunk bugyraiba, akkor fogalmazhatjuk meg az akaratot és válthatjuk tettre. De ne maradjunk tétlenek és pusztán a létnek örülve tengődjünk egyik sarokból a másikba. Bali elnyel és elpusztít. Megöli a cselekvést, miközben körülötted láthatatlan mozdulatok milliói keresik nap, mint nap a kenyérre valót. A te elhalkulásod az ő ételük. Ez a feszülés – Bali.



Yetzirah szefirái eltűntek. Isten kontraszt tükrei millió darabra törve - megsemmisültek. Az érzelmek nagyvilágának istenei szertefoszlottak. Nem érzek semmit. Mindent beborító testük, jót és rosszat sugalló szuszogásuk, mely egyre csak növekszik és növekszik - erről a helyről húzódott vissza. Mintha nem lehetne kiejteni a nevüket, a polarizált élet üdvhadseregére gondolni. Ők fehér testvéreik mellett a legfőbb isten agyrémei, akik által megnyilvánulhatunk, lehetünk jók vagy rosszak, amit visszaküldünk a helyére a föld alá, a láthatatlan dimenziók dohos fészkeibe. Ha előjönnének, jönne velük az összes makro kozmikus erő.

2013. március 2., szombat

Balian




Egy nagydarab lábfej – alig tudom átérni a kezemmel… tartozéka egy még nagyobb, nevető embernek. Megkezdődött a thai talpmasszázs oktatásom… és őt kaptam tesztnek. Kiterítve magam előtt a láb térképe, még segítségnek - kezdtem meg gyötrését. Sikeresen eltaláltam a pontokat és mozdulataival, csukló pörgetéssel jelezte felém, hogy mit érez. Amikor a másik kezével befogta saját száját, soha sem tudtam, hogy nevet vagy kiabál(na), de találtunk sok, problémás területet… Mint kiderült balian. Ez itt helyi gyógyítót jelent. Ő sem képes saját maga gyógyítására, ezért fordul segítségért. Beszélgettünk és nevettünk. Meséltem saját gyógyításaimról, ő is a saját tapasztalatairól. 


Aztán eljött hangtalanul a pillanat, egymásra néztünk, és amikor kérés nélkül volt egyértelmű a megmérettetés ténye…, mint egy közös játékra való felhívás és karlendítés, gyere velem… - feje felé tettem a kezemet és ő becsukott szemmel, nagyot szusszantva lökte neki a falnak kézfejemet, és mint egy láthatatlan szikra köteg ömlött ki feje búbján összekoncentrált ereje. Mikor meguntam izomból tartani a kezemet, lejjebb raktam a homloka fölé, hogy ne vegye észre szökésemet…., de felnevetett – úgy becsukott szemmel és a homlokából préselte ki tehetségének és erejének fizikai attrakcióját, azt az energiát, amit kitudja honnan és milyen istenek által vezérelve préselnek át az égiek ezen a nevető testen, …de tovább mentünk… és átadta nekem a labda pattogtatás élvezetét és a játéktól felhevülten próbáltam lukat égetni nagy hasába és mellkasába, hogy a rendetlenkedő motort jobb belátásra kényszerítsem. Hirtelen felült és összekócolt arccal kacagva, laza angolsággal kiabálta, hogy „kúúúl”  „kúúúl”!!!  - lázas izgalommal diskuráltunk nyakcsigolyáiról és beszorult idegszálairól, felszabadításra vágyó májmérgeiről és mindenről, ami összegyűlt ebben az emberben az évek során. Kísérletet dolgoztunk ki arra, hogy különböző gyógyító kövekkel próbálunk nyomást gyakorolni a talp idegvégeire, hogy megdolgozzuk és átolajozzuk ezt a hús-vér tokot, hogy működni tudjon tovább a világban, segítve és megáldva mindenkit, aki a keze alá kerül.


Mikor újra találkoztunk… folytattuk a tanulást. Gyerekek szaladgáltak körülöttünk és bekukkantó, áthaladó emberek és szomszédok… a szemközti szerelőműhely beszivárgó zörejei, az elkészült teák és kávék illata újra ólomként legyintette meg lelkemet, az örökké ott maradás vágyát, ahol ezt a nyugalmat meglelni képes vagyok.

Gyötörtem azt a nagy lábat és ő visongva kacagott és jajgatott mindenki derűjére és viccelődésére… míg ültem és masszíroztam, Putu leült mellém a földre és elkezdte széttaposott lábaim újraélesztését, csiszolását és félszemmel követtem az orrom alá dugdosott körömlakkok kínálatát… Putu lába egy éppen ott játszó gyereklányban végződött, ahogy az ráülve hintáztatta magát.


Láncban ültünk és mindenki dolgozott a másikon és ez a szétválaszthatatlan összekapcsolódás lendítette ki az általában szalonok sterilitásából a megélt együtt levést és harmóniát, ami szétválaszthatatlan egy olyan hangulat megteremtésétől, ami az itteni masszázsok alapja. Ha rátettem a kezem a másikra, onnantól indul meg a kezek tánca, ahogy átitatódva a másik ember testével teremt egy mágikus energiaforgást, utat engedve azoknak a gyógyítói áramlatoknak, amik az olaj által beszivároghat a bőr pólusain. Ez művészet, ha fejben és lélekben eggyé válsz azzal, amit csinálsz és azzal, akivel teszed. Talán ez volt a legfontosabb, amit megtanultam ezen a kurzuson.