A kétéltű ember

Hogyan lehet érzékelhetővé tenni, ami  számunkra nincs, nem látható. Két törékeny térdkalács, két fog, cuppogó öreg ajkak, ahogy szorítják a cigarettát – ebben a nagyon öreg testben… benne van. Harsány nevetése és vidámsága átugrása egy megdermedt nézésbe, egy átopálosodott tekintetbe, ahogy fel - felugrik szemöldöke, arcizmainak rángása árulkodik arról, hogy - beszélget…

Ott ült mellettem. Figyeltem őt. Kis mozdulatai, ahogy kora és teste megengedte…  a beszélgetés íze és a rá figyelő szemek visszatükröződése. Hogy férhet el egy emberben két világ, aminek a határait feszegetjük nap, mint nap… filozófiai tézisekkel, szeánszokkal, meditációkkal, rituálékkal…, oly természetesen, hogy szinte észrevétlen a váltás… Veled van, rád néz, de egy lehelettel arrébb, már elnéz melletted, feletted, beléd… és csak arcának összeráncolódó izmaiból érzed, hogy min mehet keresztül, hogy a hír amit hall jó, avagy nem, kedvező vagy éppen rossz. Ahogy visszalendül a jelenbe és hozzánk, ugyanott folytatja a beszélgetést, ahol abbahagyta. A túloldalon történt dolgok értése és továbbadása, reagálása ugyanott történik, megkülönböztethetetlenül mindegy a jó és rossz – csak történés.

A legtisztább csatorna, ami megértet és megmutat milliónyi teleírt könyvoldalt, hogy a világ polaritása az elme viszonylagossága és mi teremtjük ezeket a képzeteket. Minden megélése ugyanabból az ok okozati törvényből fakad, aminek meg kell történnie, hiszen előkészítettük. A ráfeszült kérdező figyelme meredten várakozik, de még beleslukkolva a körmére égett cigarettába és a folyamatosan felszakadó kacagásba elmerülve, megfeledkezik a kérdés fontosságáról és az élet-halál harc tétjéről … talán mutatva ezzel, hogy nem az. Semmissé teszi a számunkra oly fontos döntéseket és ítéleteket, amivel minden nap megpecsételjük saját közérzetünket, életünket.