A hang útján érintkezés … ma először
éreztem meg, hogy a naponkénti kántálás és imádkozás hogyan sző át mindent. A
gondolataimat, a viszonyulásomat a gyászhoz, hiányához. A naponkénti
beszélgetés elcsendesítette sírásomat és már csak arra ügyelek, hogy erősebb
legyek, mint bármikor az életemben. Ha sírok, akkor ő szomorú és eképpen kezelem, hogy csatorna vagyok, az ő hangja, megnyilvánulása.
A mantra énekhangja és ritmusa vagyok és
rápattanva dallamára közelebb vagyok hozzá, mint bármikor valaha. Elengedtem
részének lelkem árvává tett pulzusát, odaléptem, ahol ő már van, és azzá
váltam, amivé kell. Csendben, észrevétlenül mosnak át a láthatatlan erők, ősi
több ezer éves igék, tudás és tanítás. Hogy lelkemet szabadon hagytam lélegezni
és azt tenni, amit csak akar – és lebontottam minden rám ruházott kulturális zavart.
Imámba beleszövődik a távoli harangszó…
és mosolyra fakaszt, hiszen itt van és legalább annyira élő a legfelsőbb
manasz, mint a földi élet térdropogtató nyűgje-baja.
A hamvasztás napja ma van… felzaklatja.
Az egyetlen megszokott, a legközvetlenebb testi burok, amitől ő az volt, aki…
és ezt nem feledi. Ma szűnik meg végleg ősz haja, kezére fagyott simogatása és
minden, ami az érintés és látvány, ahogy elsőként nézett én rám… vele halok.
Eltűnik az anyagvilágból, porrá lesz és átlendül. Valami innentől még jobban
átalakul, távolodik és halványul.
Gyertyalángok szanaszéjjel, szívem mélyén
hallgatom suttogását… közben sütöm a temetési pogácsát. Mi értelme ennek az
egésznek, és az egész létnek, ha túlnyomórészt feleslegesen teszünk-veszünk,
szenvedünk.
Olyan könnyed a lét, ha csak arról szól,
amiért megszülettünk.
Hát eljött a hetedik nap – a temetés.
Végig csináltam, sorba álltam sírtam és köszöntem, mindent mit elvártak. Rohant
vissza a lábam, túlszárnyalva mindent, hogy újra átléphessen, beszélhessen. Ez
csak hamu és por, de te itt vagy… nem szűntél meg, hisz beszélgetünk. De dolgod
van és menjél tovább… azért szép volt az a selyem brokát. Átéléssel beszélt a
pap, láttad, ahogy a szél megsimogat? Te voltál az, tudom én… vigyázok én
mindenkire, kiért szíved fáj… menj tovább. Még a szomszédok is eljöttek…
láttad, hogy szenvedtek? Szorított az inggallér, de utána a bor lazított…
nevessük ki a világot, csak így nyerhetünk bátorságot, örök vidámságot. Nem
hagylak el - itt vagyok veled, hangomba kapaszkodva lendítsd lábadat… na menj
már, ne nézz hátra, határtalan utak várnak.
Zúgnak a harangok… eddig még nem
hallottam soha ennyire élesen és részletesen. Minden kongatás megremegteti az
eget, égi üzenet mindenkinek. Hang és rezgés bárhonnan nézem – itt a két világ
határán… mi is halljuk, de ők is… odaát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése