Erény

Egy színes szalaggal a kezében - keres és kutat… bálákat mozgatva, áthajtogatva sok féle színű és fajtájú anyagot, hogy megtalálja végre az elképzeléshez illőt. Valamire hasonlít az agyonszorongatott darab, de megfelelőjére sehol sem akad. 

Semmihez nem illő és elvonatkoztatott, de ott arrébb még egy zsák hever – hátha abban párjára lel. Már az elején látni, hogy miféle textilek, élesre vasalt vásznak vagy puha rongyok, színüket eresztett fakó selymek. De az elszánt válogatás űzi mélyebbre és mélyebbre, hogy majd talán ott – megtalálja…

Lennie kell valahol, ahonnan ez is ered, hiszen itt tartja kezében, el nem tűnhetett. Megvalósult és létrejött – még ha foszló-oszló rongydarab – már csak ez hiányzik. Ő hiányzik. Az ilyen… kit ilyen szálak szőttek körbe.

Néha fel-felbukkan káprázata a szépségnek, de bárhova nyúl – ugyanazt a választ kapja. Sikamlós kelmék és flitterek, csillogó nercek és aranyperecek. Szűkítő slankok és hajtások, ing- ujjba vart csalások. Ámító és díszes zsebhelyek, szemetet aláfércelt szegletek. Takarásban lévő foszlások, álruhának álcázott rontások.

Hol lehet ebben az áradatban a keresett rész, hova szakad tovább a túlérett anyag. Ha csak egy kis sormintába tűzve jelenne meg, egy kemény - gallér mögé rejtett tömítés helyett, csak egyszer látná meg elveszett darabját az Egésznek.

És ha csak egy filozófiai idea, egy megfogalmazott szó-hímzés és cicoma? Vagy a legtökéletesebb formáját keresed? Egy megrajzolt szabásminta, mely vonalaiban és foltjaiban hordozza a végkifejletet?  Dobd el a mintát és két kézzel tartsd, ami a kezedbe kerül… fedezd fel a benne rejlő folyamatot és örülj, hogy ennyi is előkerült. Még fércelt az ujja és a dereka, eldolgozatlan a gombok sora, rögzítésre vár megannyi részlet… de majd valamikor… egyszer…  elkészül a (ő)kelme.

El...

Egy váratlan csoda, ölembe hullott ajándék… nem is értem. Egyszer csak… Utazhatok megint oda, ahol egy részemet hagytam. Kitörő sírás és elvágyódás – megrémisztett. Mint egy felcsapott ajtó, ami engedi bejönni az elfojtott képeket, eltolt és elutasított álmokat. Körbe járt és megtekert, és csak vonagló testemet figyeltem. Mit siratok olyan nagyon, ki után vágyom annyira, miért pont az a földrész, ahova érkezni akarok – újra és újra. Hiszen hazahoztam, itt van velem és csak itt élhetem teljesen életem. De akkor ki lakik ott és miért maradt? … és akkor ki az, aki megérkezett.

Látom őt…

…csak mozdul a lábam, finoman és lágyan, ahogyan lépkedek szűkre mért szobámban. Fali csap és kőpadló, egy kis retesz. Csak egy kendő és énekem. Egy letisztult önmagam, aki lehetek ott… a kis szigeten.

Elvágyódni és kettészakadni – ártalom, megtanulni egyben tartani – értelem. Életem itt zajlik és felelősségem, lényegem, úgy tudtam ő is itt van… bennem, velem. De a kiszakadt érzelem mutatta meg elhagyatottságom és magányom. Hogyan tudnám idecsalogatni őt – a vissza nem térő  lelkemet, itt lenne rá szükség és nem máshol – idegen tájon.

Vagy áldás, hogy egyáltalán megláthattam őt, találkozhattam önmagammal… hogy megnyilvánulhatott, megszülethetett. Talán ez a találkozás tesz hontalanná, hogy újra és újra ő lehessek. A visszaváró csend és oltalom, mikor minden megszűnik… csak ő és én, minden elhalványul... a hovatartozásom, az életem. Csak a született lényegem…

Menni vagy maradni

Zakatoló utazás, elsuhanó tájak… képzelet szülte filmkockák. Rajta lenni, utazni ezen a mozgó vonaton, élvezni a kötetlen rohanást. Átadva szemnek és érzetnek a változást, felülírva minden állandónak tűnő látszatot. Változóbbnak lenni a változónál, nem hagyva időt és helyet a sérülésre, az elengedésre, nem foglalkozni a múlandóság megértésével, mert a száguldás pillanatisága nem engedi az elmélyülést.

Látni a házak alakjait, az utak formáit… kockák és csíkok, nem gondolni, hogy hányan járnak rajta, hova tartanak, hányszor megtett lépések nyoma oda-vissza… életek. Az ablakok mögött színes ceruzák és gyerekek, nevelések és felcseperedések. Millió öröm és fények, célt és elrendeltetést kapott feladatok. Kötődések és szerelmek, zűrzavarok és gondok. Ugyanazzal a mozdulattal visszarakott lábasok, széttaposott papucsok.

De az állandóság illúziója járja át – legalább. Mindennap ugyanaz. Ez pihenés és gondtalanság, mert biztonság és változtathatatlan.

…összehajtva ezerszer a konyharuhát, elréved tekintete és kifelé kémlel. Látja a zakatoló vonatot és lelkének darabját vonszolja ki az ablakon. Belekapaszkodik és álmodozik, a változásra vágyva, maradásra ítélve. Gondolatai helyet foglalnak a száguldó fülkében és szembe néz a sehova se tartó utazóval.

Állandóság és változás egymással szemben, és az egyetlen közös, hogy egyik a másik nélkül nem létezhet. A viszonylagosság törvényei mindkettőjükre hatnak.

Mutasd a mozdíthatatlanságod és biztonságod, hadd melegedjek át… add a kiszámíthatóságod. Megfürdetlek a szélben és a változásban, a sehova nem érkezés illúziójában. Átjárlak és nevetésre bírlak, kalandra hívlak. De adj abból az állandó biztonságból, a valahova tartozásból, ne engedd el a kezem… csak maradj velem. Engedd a lelkem önemésztő szárnyalását, csak gondolattested hagyd itt nekem. Hiszen egymás részei vagyunk mi ketten, és vidd el te is lelkem – segítse mindkettőnket a másik jelenléte.

Boldognak lenni

Hogyan lehetek boldog, miképpen határozhatnám meg szavakban, ha látogatása csak pillanatnyi… ha annyira rövid a tartózkodása, hogy a megfogalmazott gondolattá alakulása már tönkre is teszi…

Az a boldogságom, amit gondolok róla? Vagy talán az, ahogyan elképzeléseimben él és álmaimban? Talán a vágyakozásom utána és folyamatos keresésem tartja életben, vagy az életben elért örömök a boldogságom?

Ha meghatározom a magam számára, már be is zártam, utat és ajtót építettem érkezésére. De bárhonnan közeledhet, kerülgethet, kopogtathat… vajon megfogom hallani, felfogom ismerni? … vagy csak az elképzelt útját kémlelem?

Ha nem beszélek róla és nem értelmezem, bárhonnan is jön – elfogadom. Érzem, ahogy átölel hátulról és belém karol. Felállok – bármit is csinálok, bárhova is tartok… ha nincs rajtam cipő, akkor mezítláb, ha hátrahagytam házat, vagyont… akkor üres kézzel. Nem önmagam felismerése a lényeg abban a pillanatban, hanem az érzés… ahogy lágyan átölel. Megszüntetni időt és teret, csak engedni szabadon a lelket.

De!  Máshogy is megteheted! … az üresség mosolya és nyugalma, a létben élés derűje – a semmi lényege. Ha nem fogod a boldog kezet, csak vagy… akkor el sem vesztheted. Megmarkolni és magadénak tudni, csak egy szelete valaminek, amiről hiszed, hogy szól az életed. És ha elmúlik és kicsúszik kezed markolásából? Újra és újra keresésére indulni, mást találni, ugyanolyanra formálni, és veszteni és veszteni… keresni. Hagyd meg az egyszerű életet, keress magasabb célokat – igazi értelmet és érzelmi kényelmet.

Hogy éled-e így az életet? … megfoghatatlanná válik és elérhetetlenné. De erre a lélek biztonságra van szükségünk ahhoz, hogy aztán újra életszagúvá váljunk és boldogságot találjunk – ha úgy döntünk, hogy mégis felállunk és táncba szállunk.

Élet-halál harc - megnyugvás

Magával rántotta elköteleződésemet, ha nem tudom szeretteimet meggyógyítani, akkor senkit sem akarok. Meg kellett, hogy mutassa magát, meg kellett mutatkoznia mindannak, amiben hittem és hiszek, ami vezetett és hangtalanul, némán vett körül. Örökös jelenlét és irányítottság, rég feladott élet, csak irány, mindennapokba beleszőtt felsőbbrendű ideál, ami leszakított rólam és körülöttem mindent, ami hétköznapi.

Fogadalmat tettem és megnyilvánulását kértem ennek az éppen megmutatkozó égi rendnek és vezérlésnek, hogy adjon erőt elkötelezett életemnek.

… és nem voltam képes elengedni Őt, anyámat, ki végig vezetett ezen az úton, általa és vele íródott meg számtalan tanulás és üzenet, melyet a mi párosunk tudott kicsavarni a láthatatlan markából. Csodát akartam – és lett.

Erőm és látásom kevésnek bizonyult ehhez a rendezéshez – segítséget kértem. Egóm és alázatom megtornáztatásával, kínpadra feszítésével járultam ahhoz az emberhez, kit soha nem kerestem volna meg. Levetkőzve előítéletet és érdektelenséget vezetett el hozzá ez a szögekkel megszórt út, de a végén ott ültem panellakásának nappalijában. Kétségek és félelmek – feltételek és gyötrő érzetek. Gyógyítása híres és eredményes. Ezüst palást és kristály csupor, félig letakart csupasz testek, szégyen és gátlás félretéve. Az elme és az agy tornáztatása, szuggesztió és szexuális transz által nyitogatott érzelmi zsilipek, a lélek és test megmunkálása. De valahogy tudtam, hogy ott kell lennem és az ő főzetét, gyógynövény esszenciáját kell elvinnem magammal, hogy anyámat megmenthessem, kikerülhetetlenül része egy tervnek.

Olyan könnyű legyőzni önmagunkat, félretenni mindent, ami kőből vert körülöttünk. Csak lépni kell egyet és elfogadni, bármi is az értelem és a cél, csak tenni. Nem gondolkodtam és mentem és hittem.

Poharanként adtam be anyámnak a gyógyitalt, és több órás küzdéssel imádkoztunk, hogy bent maradjon. Láttam, ahogy marja és égeti mindazt, ami tumorként nőtt ki. Órák, napok és hetek… de a csontra soványodott arc egyszer csak megelevenedett. Megígérték az orvosok, hogy már nem hozom ki a kórházból, de én kihoztam. Egyik lépést tettük a másik után. Csak mentünk – csak mi ketten és kapaszkodtunk valamibe, amit csak mi láttunk.

Rendellenesen van jól, ez más esetben nem így végződik. Valami mellénk szegődött – a csoda. Elkaptuk libbenő grabancát és nem engedtük el közelünkből. Láttuk, ahogy ficánkol, és mi engedtük, hogy szökni készülő tánca rángasson.

Talán azt kellett megtanulnom, hogy nem tehetek meg mindent, a sorsot nem húzhatom át és javíthatok meg valamit, ami már nem jár. Talán azt kellett megtanulnom, hogy hitemet pallérozzam és közvetlen közelre nem látva, a többit vállaljam. Talán csak nekünk történt, hogy mi egymásra találjunk, talán csak azért, hogy csodát lássunk, hogy elszámoljunk.

Mi van a szőnyeg alatt?

Ez az az idő, amikor a Jupiter elengedi Szaturnusz kezét, és minden olyan fénytelenül egyszerű lesz. Lebontott csillagok és égi díszletek, megalkotják valóságunk tompa és éles kontrasztjait, ékeit. Beleakadozunk és megsérülünk, mert értetlenül bolyongunk a lecsupaszított díszletek között. Az értés és értelmezés napjait éljük, mikor ne az égre pislogjunk, hanem a földre, a lábunk elé és arra, aki velünk szemben áll. Addig nem tér ki utunkból, míg meg nem fejtjük küldetését és akaratát, amit ránk teker önmaga előtt is rejtett szándékával, kimutatott bántásával, belső zúgolódásával. Ránk mért erejével és saját súlyával érkezik mindenki elénk és mellénk, akikkel tisztázni és elrendezni elengedhetetlen mindent, hogy a kedvezőbb csillagállásokban már tisztára mosott ingben üljünk egymás mellett, vagy végleg elengedjük azt, akivel már dolgunk nincsen. Ez most a feladat.

Szűkre szabott határok és családi felbolydulások, nézeteltérések és veszekedések. Távolodások és hideglelések, számon kérő perlekedések. Évtizedes sérelmek és belső nyűgök, sértő magatartások. Egy nyitott zsilip, melyből csak ez áramlik ki, elkerülhetetlenül és könyörtelenül, hogy a rendrakás fejben és tettben – megtörténjen.

Ha sérelem ért bennünket valamikor, bármikor – a sérelmező fog velünk szemben állni ugyanazzal a szituációval és a visszavágás lehetősége a kezünkben lesz. Hajszálra pontos lehet az odamondás, tévedhetetlenül és matematikailag megtervezett. Megteheted, megtehetem… és létrehozok egy tükörképet, melynek tengelye a jelen pillanata.

… és elenged a feszítés, megmutattuk milyen a sérelem... oly mélyen, feltáratlanul; megfigyelni a másik arcán a megvonaglott ráncot, ahogy felismeri az általa elindított láncot. A fellélegzés mámora és az elégtétel pillanatnyi, a másik percben ebben fürdőzni már tétova, mert a belső érzet nem enged ennek a kéjnek, jobb esetben vigasztalunk, más esetben tovább toljuk ezt az édes szekeret.

Felismerni valaminek a lehetőségét és tudni megkülönböztetni a másik sémáit a miénktől – tudás. Másképp reagálni és feloldani – könyörület. Átmosni és széppé tenni – művészet. Megérteni a másikat és látni saját vívódásainkat általa – megértés. És innen vezet az út oda, ahol egyáltalán beszélhetünk arról, hogy mi is a szeretet. Majd egyszer…

Változtatás

Az a pillanat, amikor lendülsz, mikor már nincs a lábad alatt talaj, de még emlékszel az elrugaszkodás lendületére és a vágyra, hogy változtatni szeretnél. Félretoltál minden akadályt, átrendezted a terepet és az utat, hogy nekifutásod zavartalan legyen. Még a megindulás pillanatai is mámorral töltöttek el, és csak homályosan kirajzolódott arcok vettek körül – emlékképek és múltbéli árnyak, akikre már ránézned sincs erőd. De meleg jelenlétük bizonyosság és ismert, de te vacogni akarsz és futni, az ismeretlen felfedezésnek hideg-rázós izgalmát.

De az a pillanat, amikor lendülsz… onnan fentről a megérkezés nehezen kivehető, ködbe burkolódzó helye elbizonytalanít – talán nincs is talaj, sem helyszín… talán ugyanoda érkezel. Talán csak a tudat, hogy megteheted, hogy elindulj, vagy a menetelés erőfeszítése az akarat ropogása, vagy csak karosszékben ülve fantázia-repkedések, melyek az első lábzsibbadásra és ajtó nyikorgásra kettétörnek. Vagy talán a lázongás megfogalmazhatatlan eredete, ami arra ösztönöz nap, mint nap, hogy lépj ki és tegyél mást – de mit és hogyan. Ezt a két szót rágva és forgatva dolgozik az agy, míg a kéz és a láb másfele tart. De mi lehet a cél és az igazi küzdelem, ami megtölti a lelket, hogy értelmet nyerjen. Elveszett motivációk és erők, karokat lengető ernyedt üressége, tébláboló életek, utat kereső tévelygések. Mindennapok unalma és fásultsága öli meg a lelkeket.

Vajon a változás egy másfajta tevékenység máshol és másokkal? Vagy a máshogy érzés, létezés? Fáradtság helyett életerő, vagy fáradtságot leváltó derű? Változás-e a fogadalom, a másképp újszerűsége, a valamit valami helyett? Talán a pozitívabban és céltudatosabban? … és úgy, hogy közben minden reggel ugyanazon a lábon ugyanazt a cipőt kötöd meg? – és ha ülve maradsz így egypár percig és végig méred a cipőd orrát, és mindazt, aki vagy és ahova indulsz – vajon mire gondolsz? Csak nem a tegnap olvasott könyvre, hogy energia vagy és fény, meg rendeltetés és sors? … meddig elegendőek ezek a sorok? … ha nem kíséri átélés és hit, mert bárhova nézel minden ellene mond.

Hogyan kell belekapaszkodni a könnyűbe és légiesbe, az illúziókba és dimenziókba.. hogyan lehet megérteni a magasabb rendű bennünk lakót? … és meghallani az intuíciót? Megérteni az istenit, csillagokat olvasni, várni… és várni - megpróbálni.