El...

Egy váratlan csoda, ölembe hullott ajándék… nem is értem. Egyszer csak… Utazhatok megint oda, ahol egy részemet hagytam. Kitörő sírás és elvágyódás – megrémisztett. Mint egy felcsapott ajtó, ami engedi bejönni az elfojtott képeket, eltolt és elutasított álmokat. Körbe járt és megtekert, és csak vonagló testemet figyeltem. Mit siratok olyan nagyon, ki után vágyom annyira, miért pont az a földrész, ahova érkezni akarok – újra és újra. Hiszen hazahoztam, itt van velem és csak itt élhetem teljesen életem. De akkor ki lakik ott és miért maradt? … és akkor ki az, aki megérkezett.

Látom őt…

…csak mozdul a lábam, finoman és lágyan, ahogyan lépkedek szűkre mért szobámban. Fali csap és kőpadló, egy kis retesz. Csak egy kendő és énekem. Egy letisztult önmagam, aki lehetek ott… a kis szigeten.

Elvágyódni és kettészakadni – ártalom, megtanulni egyben tartani – értelem. Életem itt zajlik és felelősségem, lényegem, úgy tudtam ő is itt van… bennem, velem. De a kiszakadt érzelem mutatta meg elhagyatottságom és magányom. Hogyan tudnám idecsalogatni őt – a vissza nem térő  lelkemet, itt lenne rá szükség és nem máshol – idegen tájon.

Vagy áldás, hogy egyáltalán megláthattam őt, találkozhattam önmagammal… hogy megnyilvánulhatott, megszülethetett. Talán ez a találkozás tesz hontalanná, hogy újra és újra ő lehessek. A visszaváró csend és oltalom, mikor minden megszűnik… csak ő és én, minden elhalványul... a hovatartozásom, az életem. Csak a született lényegem…