2013. augusztus 18., vasárnap

Élet-halál harc - megnyugvás

Magával rántotta elköteleződésemet, ha nem tudom szeretteimet meggyógyítani, akkor senkit sem akarok. Meg kellett, hogy mutassa magát, meg kellett mutatkoznia mindannak, amiben hittem és hiszek, ami vezetett és hangtalanul, némán vett körül. Örökös jelenlét és irányítottság, rég feladott élet, csak irány, mindennapokba beleszőtt felsőbbrendű ideál, ami leszakított rólam és körülöttem mindent, ami hétköznapi.

Fogadalmat tettem és megnyilvánulását kértem ennek az éppen megmutatkozó égi rendnek és vezérlésnek, hogy adjon erőt elkötelezett életemnek.


… és nem voltam képes elengedni Őt, anyámat, ki végig vezetett ezen az úton, általa és vele íródott meg számtalan tanulás és üzenet, melyet a mi párosunk tudott kicsavarni a láthatatlan markából. Csodát akartam – és lett.

Erőm és látásom kevésnek bizonyult ehhez a rendezéshez – segítséget kértem. Egóm és alázatom megtornáztatásával, kínpadra feszítésével járultam ahhoz az emberhez, kit soha nem kerestem volna meg. Levetkőzve előítéletet és érdektelenséget vezetett el hozzá ez a szögekkel megszórt út, de a végén ott ültem panellakásának nappalijában. Kétségek és félelmek – feltételek és gyötrő érzetek. Gyógyítása híres és eredményes. Ezüst palást és kristály csupor, félig letakart csupasz testek, szégyen és gátlás félretéve. Az elme és az agy tornáztatása, szuggesztió és szexuális transz által nyitogatott érzelmi zsilipek, a lélek és test megmunkálása. De valahogy tudtam, hogy ott kell lennem és az ő főzetét, gyógynövény esszenciáját kell elvinnem magammal, hogy anyámat megmenthessem, kikerülhetetlenül része egy tervnek.

Olyan könnyű legyőzni önmagunkat, félretenni mindent, ami kőből vert körülöttünk. Csak lépni kell egyet és elfogadni, bármi is az értelem és a cél, csak tenni. Nem gondolkodtam és mentem és hittem.



Poharanként adtam be anyámnak a gyógyitalt, és több órás küzdéssel imádkoztunk, hogy bent maradjon. Láttam, ahogy marja és égeti mindazt, ami tumorként nőtt ki. Órák, napok és hetek… de a csontra soványodott arc egyszer csak megelevenedett. Megígérték az orvosok, hogy már nem hozom ki a kórházból, de én kihoztam. Egyik lépést tettük a másik után. Csak mentünk – csak mi ketten és kapaszkodtunk valamibe, amit csak mi láttunk.
Rendellenesen van jól, ez más esetben nem így végződik. Valami mellénk szegődött – a csoda. Elkaptuk libbenő grabancát és nem engedtük el közelünkből. Láttuk, ahogy ficánkol, és mi engedtük, hogy szökni készülő tánca rángasson.

Talán azt kellett megtanulnom, hogy nem tehetek meg mindent, a sorsot nem húzhatom át és javíthatok meg valamit, ami már nem jár. Talán azt kellett megtanulnom, hogy hitemet pallérozzam és közvetlen közelre nem látva, a többit vállaljam. Talán csak nekünk történt, hogy mi egymásra találjunk, talán csak azért, hogy csodát lássunk, hogy elszámoljunk.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése