Boldog-e Vagyok?

Sokat gondolkodtam a boldogság fogalmán, a boldogság-keresés fogalmán és a döntések, választások, vágyak beteljesítésének az útján. Nehezen tudtam elindulni ennek a - már-már  egyszerűnek tűnő - felvetésnek a vonalán…, mert annyi képlet, klisé és rutinválasz, megoldás van már körülötte, hogy szinte szégyen felvetni. Bennem voltak a válaszok és az érzések, az erről alkotott elképzelések, de kifejezhetetlenül és szavak nélkül. 

A folyamatot ott kellett elkezdenem, hogy meg kellett találnom a megfogalmazható kérdéseket, melyeket egyáltalán feltehetek a témát illetően, hogy hátha elvezetnek a bennem feszülő érzetekhez – válaszokhoz. Valami felfejtésre várt, lüktetett, általában éreztem valami magasabb szintű megközelítést, ahol az adott felvetést szintén végig lehet gondolni. Már nem elégített ki és nem adott megnyugtató biztatást, sem megoldást, amit hétköznapi szinten alkalmazunk és csak lázadó természetemnek tudtam be, hogy én semmit el nem fogadok. Mégis elindultam és az erre hivatott oldalak és különböző életvezetési tanácsok, blogok áradatába vetettem magam.

A legfontosabb benyomásom az volt, hogy kivétel nélkül minden - ilyen jellegű – oldalnak az a fő koncepciója, hogy az embereknek megmondja, hogy mit tegyen. Játék a szavakkal, választások elé kényszerített, döntések meghozatalára feszített tanítások, melyek inkább hasonlatosak egy kivégzéshez, mint a megértéshez. Az általánosan legfőbb és legkényesebb terület, hogy hogyan szólítok meg valakit és hogyan adok át valamit, hogy az célt is érjen. Ritkán éreztem az oldalakon önálló gondolatot, még ritkábban bontakozott ki előttem az író, vagy az oldalt kezelő személye, mert a leírt gondolatok mögött is már volt valaki, idézetek vagy tallózott mondatok. De ha a legoptimálisabb megoldást veszem, hogy valaki önálló gondolatokkal bír és leírja az embereknek, sem lehet elfogadásra kényszeríteni senkit, ítélkezve szétszaggatni jóra és rosszra, a gyávaság vagy bátorság azonosulását ráhúzni, tehetetlenséget kiáltani az elszánt meginduló-változtató dicsfényében, életvezetési modulokat, integrálási programokat talpak alá rögzíteni, chipet beültetni és angyalokkal kergetni. Bűntudatot generálni, képtelennek és elveszettnek tartani, már ott döntésre kényszeríteni, hogy a javasolt átalakító varázstudást megvásárolja-e.

Bevágtam az ajtót magam mögött… és megkezdtem saját utam. Apró rántásokkal kezdtem el kihúzni egy-egy gondolatfonalat, hogy a többi - bent rekedt gombolyag - ne szoruljon még jobban…

Ami a legjobban érdekelt, az a választások, döntések kérdése, mikéntje. Most félreraknám kedvesen és mosolyogva az iderándult arcokat és kész válaszokat… ahogy ezt érzem, mert leírtam. Igen, tudom, hogy néha kell, és azt is, hogy jobb elbukni, mint meg sem próbálni és azt is ismerem, hogy az élet azonosítása a küzdés, mert ha nem döntök, akkor lélekben meghalok, de a szív szava az értelem felett a kedvencem, és nem! nem hagyom, hogy vezessen… engedjék el a hajamat és zárják el a zakatoló szavakat, mert, ahogy szemben állok ziháltan az egésszel… nem látok boldog arcokat, csak a döntések meghozatalától ködös elégedettséget, keménységet, félresöprő lépéseket, leamputált múltakat, elmenekülő és bátran feszítő ékeket, kardélre hányt végzetet, hátramaradt könnyeket.

De vajon mi is a sok döntést meghozó álma, mérlegeléseik tárgya - általában?  Két lehetséges jövőkép dekázása, vagy párkapcsolati választás, vagy netán munkahelyi váltás, tevékenységi fásultság, vagyon és befektetések körüli súlyozások? Rengetegféle választás van tárgyában és minőségében egyaránt, ennek variációi sok ezer… ne is menjünk ebbe most bele, mert félek, elveszítem azt a nehezen kirángatott gondolat-fonalat.

Esetek többségében nincs különbség a leváltott és a felvállalt között. Ami mégis dilemmává teszi az az újrakezdés energiája, új érzelmek hulláma, másfajta felfedezések és megélések… de a folyamat beindulása és működése ugyanaz. Egy tartós helyzet némelyike kétségtelenül előnyösebb lehet, egy másikkal szemben, de egyik sem érdemes arra, hogy szenvedélyes hévvel hajszoljuk. Az újra rendeződés öröme és életereje a beazonosított boldogság, de ez az érzés jön és megy, mint ahogy, az újrakezdés is egyszer megszokott lesz.

Ha azt mondják nekem, hogy válasszak – megbénulok. A két, vagy több eshetőség közötti mérlegelés már elforgácsolja választásaim tárgyaiból az örömöt, magát a boldogsági okot. Bármelyiket is választom, a másikra gondolok, és ez csak fokozódik, főleg ha a döntés nem visszavonhatatlan. De ha csak egy valamit tesznek az orrom elé és az megmásíthatatlan – legyen az könnyű vagy nehéz, kevésbé szép, vagy a legkisebb és fénytelenebb - boldog vagyok. Hiányzik az összevetés, mérlegelés kínpadja… csak az van, ami előttem van. Ebben lehet megtalálni azt a fajta kiteljesedést és mélyebb szintű elfogadást, ami kizárja a másfajta kínálatok frusztráló háttérmunkáját.

Mindig megtalálhatjuk a módját, hogy elégedettek legyünk az adott, jelenlegi helyzettel. De ezt az emberek nem tudják magukról… én sem tudtam, csak elém repült egy cikk, ami megnyitotta számomra a magamban működtetett tudattalant és segített megfogalmazni, hogy mit is gondolok, és hogyan teszem – már régóta. A kulcs mondat pedig az, hogy…’a pszichológiai immunrendszer akkor működik a legjobban, ha teljesen elakadtunk, csapdába estünk… mert rendelkezünk a boldogság előállításának képességével.’

Ha az ambíciók korlátozva vannak, a bennük felgyülemlő energia rendkívülivé teszi az elérhetetlent… és ha megszabott érvényesülését mégis időnként élvezhetjük – az is boldogság.  De ha az ambíciók szabad utat kapnak, megszűnik belőlük a küzdelem és az elérésükbe fektetett munka és szép lassan feláldozzuk az igazi értékébe vetett hitünket. És bár azt csináljuk, amire mindig is vágytunk – hát akkor van az, hogy nézünk más után, hogy magát a folyamatot újra éljük.

De igen, vannak előnyök, amelyek alapján megválasztjuk a jövőt egy másikkal szemben. Ám, ha ezek az előnyök, preferenciák erősen és gyorsan hajtanak minket, ha csapkodva dobálunk szét mindent, mert túl értékeljük a két jövő közötti különbséget – kockázatos helyzetbe kerülünk.

Tegyük fel… ha két utat látok magam előtt, két lehetséges jövőt és tartós állapotot. Egy kiszámítható meglévőt és egy kirajzolódott fejben megélhetőt, elképzelhetőt. A két út közé kiguruló különbségek látványa soha nem ad annyi erőt, hogy elinduljak. A rengeteg előny és újrakezdési energia, változás, érzelmi hullám-vasutasság, újszerű felfedezések és megélések – kivétel nélkül ugyanazok, mint amikor a meglévőt, a most leváltani készülőt akartam. Hogy újra és újra ugyanabból a kútból merjek… erre nincs idő, hogy boldogság keresésem csak ebből álljon…szűk vágányok. És amiről soha, de soha nincs szó, mert úgy nézünk rá, mint légyre a boldogság-levesben, hogy az újszerű élmények közé vegyül a vágyból fakadó körültekintő magatartás hiánya, az igazságosság megszegése, elménk jövőbeli nyugalmának elvesztése, könnyelműség szégyene miatti félelem generálta hátranézések, vagy a saját igazságtalanságunk szörnyűsége keltette lelkiismeret-furdalás.

Ha magasabb szinten akarom a változást, kikerülve az állandósított érzelmi hullámzást, arra figyelek, hogy mi a minőségében más, a meg nem élt, mit tesz hozzám, mire motivál, hogyan inspirál, akár azzal, hogy érzelmi vagy szellemi többletet kapok, akár azzal, hogy adok… de mindig legyen más!

A boldogság legnagyobb ellensége a kergetése, mert, ahogy meglátom áttetsző termetét és kezem nyúl utána, már el is illan, mert állandóvá tenni, megragadni – mint tudjuk – nem lehet. A szabadság – a döntés és a változtatás képessége – boldogság, de megszűnése újra átrendez. De ha megvan a képességünk arra, hogy magunk állítsuk elő – nem kellenek a mindent széttépő hadonászások, elhatározásból fakadó választások, fallal körbevett változtatások.

A teljesség kedvéért  - vannak azok a választások és döntések, amelyek ügyesen letérítenek, újjá tesznek és szavak nélkül is megszületnek. A nyomukban járó lemondás és születés varázsa nem a jelenleg tárgyalt szintnek sajátja.

… ha a hidegben a napsütésről ábrándozom, utat nyit a vágyaimnak és a meleg érzet utáni áhítatnak. A képzeletnek, hogy mi mindent lehetne a nap izzásában és felderengő emlékek, amikor csak egy szál kendőben… De ha elutazom oda, ahol mindig meleg van, inspirációim tárgya összecsuklik. Lelkem szakadatlan keresi az újabb áhítatot, hogy újra megélje a vágyat – magát a folyamatot…

Nagytakarítás

Ha azt mondod, tisztaságra vágysz… ám tedd. De a folyamat nehéz és hosszú, mire a fellegek eltűnnek és minden átlátható lesz. Már két lépés után elveszíthetjük a fonalat, mert a nyakunkba zúduló feladat pontosan azokat az ágy alá, és ház mögé kidobált szemetet hordja be az ablakon, amit már régen elfeledtünk. Látványuktól megborzongunk, és újra rabjaivá válhatunk. Menekülésre késztetnek a feltépett látványok, emésztetlen hulladékaink, érzelmi zűrjeink. Már el is feledtük, hogy takarításba kezdtünk, mert menekülésre váltunk és újabb zeg-zug söprésbe.

Az Isten mentsen meg mindenkit a vágytól, hogy végre tisztán lásson. Szemetet hordani, feldolgozni, elpakolni és kidobni – az a munka, mely koszosabbá tesz, mint amikor nekifogtunk. Nem lehet kesztyűt húzni, félrefordulni – megértése, szortírozása  lélek-munka,, és úja élése égeti el végleg.

Az alaposság függvénye, hogy az ember mennyire mélyre ás, mert súrolhatunk a felszínen, vagy félrehúzhatunk súlyos függönyöket… és még a nap is besüthet. De ha a szándék elindít, úgy láttatja meg az egymásra épülő rétegeket, s az érzést, hogy talán sosincs vége. Egy élet alatt elraktározott, hordozott ez meg az, sok elfojtott indulat és sérelem, mely nyomot hagy… na, ezeket felvakarni – iszonyat.

De talán a legelső, amit tenni kell, hogy meghatározzuk, kik is vagyunk valójában. Ki vagy kik által lettem az, aki vagyok, és mi az, ami rám rakódott, eldeformált. Mi az a társadalmi nyomás, családi vajúdás, kapcsolati bilincsek, melyek félrevisznek és egy másfajta objektivitást teremtve változtattak át – már amióta megszülettem. A kérgek lehántásával már egy csomó salak leszakad, mert azonosulásunk megszűnik, mihelyt rálátunk, kik lehetnénk, és igazából mivé váltunk. Egy régen odaragadt csalódás és vágy bármikor lehet  új aktualitás, ami beengedi mások öklét, egészen addig, míg nincs megfogalmazva mi is az, ami gyötör - réges-rég óta.

Kiütni az agyat théta állapotban, újra telepíteni és kimondatni, felülírni és átrajzolni, hogy a frissen mosott fej tudja, hogy mihez fogjon.

Hát nagyjából ezt így kellene csinálni… ha valakinek sikerült, kérem… referáljon.

Ugyanúgy élünk - együtt... 24. nap

Létezik, hogy ugyanúgy viselkedik? Mindent ugyanúgy tesz, mint mikor teste volt… de most csak a tudat dolgozik? Ha érzem és éreztem – míg élt - mit gondol és tesz – bár nem ültem vele… most is érzem. Itt van… nem megy el, hiába kértem. Nem találnak el hozzá szavaim, sem gyertyáim – felém nem mutatkozik. Nem lép be lakásomba, míg élt is oly ritkán tette… nem akarja hallani hangomat, imáimat. 

Erősíteném lényének mindent elhagyó vonalát, hogy átmosson mindent, amiből az élete állt. Feloldjam aggodalmait és mindennapi mozdulatait, hogy elszakadni képes legyen, megértsen. Megengedje magának a távozást, mindazt, amit életében önmaga elől elzárt. Nem a saját életét élte, hanem a miénket. Erős védelem és összetartó fal volt az övé, de kövei közé temette saját lelkének derűjét – és most megmaradt ebben.

Vajon ha az ember már „odaát” van, tudatát nem változtatja, hiszen abból táplálkozik, amivé lett, amilyen maradt. Ha nem tudatosul életünkben, mit viszünk nap, mint nap végbe, mivel töltjük gondolataink nagy részét és mi az, ami foglalkoztat bennünket reggeltől napestig, ha nem tágítjuk a bennünk élő mindenséget… odaát nem ismerünk fel semmilyen lehetőséget. A Fény és az átkelések hídjai, alagútjai – csak álomképek. 

Ugyanolyan vízió érzetek, mint testben lenni és oldásról álmodni. Ha beszorítom a lelkem a szenvedés kerekei közé, ha nem engedem meg magamnak a lélek életét, mi vinne rá arra, hogy halálomban ugyanezt megtegyem. Hiszen tudatom zárt ezek elől a dolgok elől, s odaát sem lesz másképp.

Ha apám ingét hajtogatom… és amikor teszem, mellkasomban megtalálom… erre reagál, megérzi tudata, hogy nem ő csinálja, és hogy ezek az ő mozdulatai voltak fél évszázadon át. De nem fog békét kötni, sem megnyugodni… míg csak egy ráncot is talál.

 

Elmosolyodik, korhol… már megint nem jó… ezek azok a találkozási pontok, ahol mi voltunk… s vagyunk.

… orosz ételt főztem, előkészültem. Nem tudtam pontosan a receptet, de vártam őt… és el is jött. Ott állt velem és segített, mert szerette, ha törődök, és most is szereti, ha apámra főzök. Hiába próbáltam beszélni hozzá, nem hallgatott… a mozdulataimba költözött. Ő vágta fel a répát és mutatta, hogy mikor és mit tegyek… hogy jó legyek.

Elléptem az asztaltól és gyertyát gyújtottam, de mire megfordultam… ő eltűnt megint.

Makacsul akarom...

Ha arra sarkall a bennem lüktető élet, hogy saját fejem után menjek, megértsek, akkor az ehhez szegődő nyugalom igazolja elgondolásom. Bár fakadhat átgondolatlan önfejűségből is. De ha kiterítem a makacsság belsejét, rájövök, hogy ez semmi más, mint egy belső feszítés, elhatározás, ami a saját útját járja. Iránya és célja teszi jó vagy rossz tulajdonsággá… de az a minősítés, amit ráruháznék, vagy más által meghallgatnék… ugyanúgy elemzésre váró boncalany – most ezt hagyom.

Az a felfedezni vágyás, ami hajt mindenképpen önnön feje után haladó láz, ami a saját szemének, de leginkább értelmének hisz, és az életben talált ismereteket csupaszon akarja látni. Meztelen önmagában tükröződő igazságnak, amit nem takar más gondolat, sem vélemény. Bármi is legyen az, megvizsgálni, átlátni… meghagyni annak ami, és tovább állni. A semlegesség állapotában maradni, mindent megérinteni és szeretni. Nem fennkölt emberi szeretet, sem isteni egyetemes… csak a viszonyulás forrósága itt a szív helyén, ami tompa égető nyomás, mely meleget sugároz mindenfelé. Az egyszerű elfogadása a csúnyának, meleg tekintete a nyomorúságnak és az emberek bajának. A lehetősége annak, hogy talán nem is annyira csúf, bármi is legyen az… mindenben rend van, hisz tartalmaz mást is… a szépet felfedezni a koszban és mocsokban, a bomló káoszban – hát ehhez kell a rátartiság.

A gőzös fej, lehet csak túlnyomás – a kérdés az, mi hajtja viselőjét. Önmagában nemes az indulat, de ha kezében csak egy szeletet tart? Ezt a kis darabkáját szorongatja az életnek, de hiszen a szobájából még ki sem lépett… szűk kis ablakon kémlel. Indulata csak erre a területre rekedt és abban keres menedéket, mérgének és elégedetlenségének - kiutat. Az egy síkon mozgó gondolatok melegágya, ha valaki egy helyben toporog, hiszen nem lehet megismerni a valóságot, ha ki sem nyitjuk az ablakot.

Kevés a fény, ami beszivárog, mindig csak ugyanazt a tájat látni… azt hisszük kézen fogtuk az életet, megértettük a halál jelentőségét és felfedeztünk, pedig csak kis vászonra festünk.

Különlegesen nehéz, roppant nehéz elhagyni a kis szobát, a keskeny ablakával, és a maga valójában, ítéletek és rosszallás nélkül látni mindent. Anélkül, hogy kijelentenénk, ezt szeretem, ezt pedig nem szeretem, mivel a legtöbben azt hisszük, hogy egyetlen kis részlet alapján megérthetjük az Egészet.

Az élet csupa rejtély, láthatatlan kanyar, mely felfedezésre vár. Az elgondolások és mindaz, amire azt hisszük – mindent értünk… már ott hibádzik, hogy leszögezzük, megállapítjuk.

Szív-kapu

Részt veszünk a világban – és ez felelősség. Részt veszünk a valóság kibontakozásában. Számít, hogy mit gondolunk, hogyan működünk.

Talán nincs is határ a két világ között, ha mégis… van egy pont, ahol hártyavékony… és csak az ujjadat kell megmozdítani, hogy kicsit megnyomd… már odaát vagy. Ha rányomod az orrod, még át is láthatsz… de ha megnyitod – érzed.

Ne keresd az ablakon kinézve, a horizontot kémlelve, sem az égen a csillagfényben, sem az imakönyvben, sem vezetőkben. Ha azt mondja valaki, hogy egy jól megtervezett játék részei vagyunk – igaza van. Ugyanannak a kirakósnak az elemei, hologram darabkák és energia-rezgések. Amit gondolunk és érzünk, bekering a közösbe és mindent átszínez bennünk és körülöttünk. Ha sokat vagyunk szomorúak és csüggedtek, a hasonló gúnyák körülöttünk meglepnek, és fejünk felett járják észveszejtő táncukat, saját szüleményeinkkel együtt.  Ezt a forgatagot választjuk és akarjuk, hiszen teremtők vagyunk egytől egyig.

Az ima nem a hang és a ritmikus kántálás, sem az időszakonkénti ismétlés, a belső vágy. Nem a kérés, hogy megadják, amit kérünk, sem a vágy, hogy könyörületben legyen részünk. A könyörület mi vagyunk, amit gondolunk magunkról és a világról. Ha értően látjuk és használjuk, ezek az érzések feltűnnek a távolból. Agyonolvasott sorok és elképzelt nemes érzelmek helyett megvalósult érzetté válnak. Felismerhetőek, hiszen a lehunyt szemekből könny csordul, ha valakit átjár ez az ősi ének.

Megvan a lehetősége, bármire is vágyunk, ott van körülöttünk egy karnyújtásnyira… sőt ott van bennünk. Ott a megoldás számodra, bármit is szeretnél – csak találd meg a nyelvezetét, amivel életre kelted, részeddé teheted.

Amikor a gondolatot eggyé teszed az érzelemmel hatalmad lesz a világhoz szólni. Amikor a kettő eggyé válik a szívünkben, létrehozzuk ezt az érzést a testünkben. A kérés nem a hang által jön létre, hanem a szívünk ereje a nyelvezete, amit az Univerzum felismer.

Gondolok valamire, amire vágyom és hiszek abban, hogy a megoldás is ott van körülöttem… csak nem érem el. Mellkasomhoz nyúlok és megérintem a szívem… csak egy ujjal finoman. És felébresztem az érzést itt, hogy milyen, ha már az enyém lenne, ha már megtörténne a bármi, amit csak akarok. Érzem, ahogy átjár az öröm és a boldogság, a csodák világának megértése és szeretete. Addig teszem ezt, amíg érzem, hogy összeolvadtam a mindenséggel. Szinte érzem a vágyott dolog illatát, hiszen már látom, ahogy a várva várt  hazatalál, érzem, ahogy megtörténik velem az álom… és csak ülök, és benne lélegzem – érzem.

„Minden dolog, amit kértek egyenesen, közvetlenül a nevemben, megadatik néktek. Eddig még nem tettétek. Kérj hátsószándék nélkül és légy körülvéve a válasszal. Burkold be magad a kívánságoddal, hogy az örömöd teljes legyen.” (Tamás evangéliuma)

Lélekház - 18. nap

Talán az egyik legnehezebb feladat mikor valakit elveszítünk, hogy a legnagyobb tanítást élővé tudjuk tenni… miszerint minden mindennel összefügg. Mindent körülvevő energiaháló a kapcsolódás, és amit én gondolok, azt más is érzi. Amilyen az életem, olyan a világom és ez hat mások világára is… és ez az egész a Mi világunk.

Az elmúlt napokban teremtettem egy számomra átjárható és megélhető valóságot – élővé tettem, felépítettem. Aktívabb és élhetőbb lett, mint minden más – idelent.

Megcsikordult az ajtó… és én beléptem. Pókhálók és leszakadt deszkák, fülledt levegő, homályos ablakok. Megfordultam és kinéztem a betört üvegen… kint sütött a nap, távolból halk zene szólt. Levetettem a kabátom és nekiláttam… kidobáltam mindent, mi nem oda való, helyet csinálva mindennek, mi kint várakozott a lépcső aljában. Leporoltam a régi bútorokat, kipakoltam, mindent, ami elhasználódott és agyonmosott. Csak figyeltem a lábaim táncát, ahogy  képzeletem szobáit körbe járták, ide léptek – oda vittek, egy halom dolgot kidobtak. Vágytam a friss levegőre, időnként ki-kinéztem… és ahogy visszaléptem, nem értettem, mit is keresgélek. Vissza az élők közé, az égbe… de lelkem itt megfájdult, mert hiánya oly  mértékben nehezedett rám, hogy inkább tovább pakolásztam.

Szívem és hitem vezérelte nagy-takarítás, mely helyet csinál… valaminek, aminek még én sem láttam útját és módját.

Berendezkedtem és leültem… megnyugodtam. Most már fogadhatom őt itt minden reggel és este, lelkem kitisztított termeiben. Emlékeimet összehajtogatva tettem fel egy polcra, hogy lássam, mikor mihez támad kedvem… azt veszem le. Fényképét megsimogatva látom, ahogy lélek-konyhámban mosogat… csak, mint bármikor máskor, mellé állok és csak figyelem, vele lélegzem. Itt lakik velem, ezen az új helyen… itt mindig megtalálom. Időnként, ha nem lelem… hagyom… hátha megérzem jelenlétét, vagy az is lehet, hogy végleg lepihent. 

Figyelem…

Időnként megtalálom az élők világában… saját szobájában… ahogy látom apámat ott ülni egyedül… mert nyugalmat… csak ott talál. Láthatatlan erő köti őket össze, és így ülnek egymás mellett naphosszat.

De megígértem neki, hogy mindig velünk lesz… hát így is lett. A nagykaput nyitva hagytam, kulcsra sose zárnám… majd eljön az a nap is, mikor végleg hazatér.

Értjük-e?

Ha azt mondom szeretlek… érted-e?  Ha becsületről beszélek, akkor látod-e a nemes lelket, a mindent átszövő megbízhatóságot? Vagy vegyük a jószívűséget, az vajon az adakozásnak és lemondásnak iskolába járó tanonca? Kedves… az állandó mosolygás és szívélyesség lépcsőfoka, mely a bölcs derű első mérföldköve?

És még ezt is tanulni kell. De érti-e valaki a hang nélküli tekintetet, a mozdulatlan karokat, az érzést, mely a szívben lakozik?

Az érzés a nyelv, a könny a szemekben a szó, az erő… mely a testedben lakozik. És ha mesélek neked erről az érzésről, azt nehéz lenne megérteni. De ha látunk egy megható képet, akkor képesek vagyunk rá. Ez az érzés nem az agyunkban keletkezik, nem kapcsolható össze semmivel, ami értékelésre vár… hanem a szívedben. Ha valami a szívbe kerül – elkerüli az elmét. Elkerülte a logikát és az összes olyan szűrőt, ami szabályozza a világból érkező érzések érkeztét. Csak egy érzés … amely nem ítélkezik, nem kérdez és latolgat – hatással van. Ez a megfogalmazhatatlan érzés hatással van a testünkre, másokra, az egész világra. Egy olyan nyelvezet, ami régi kultúrákban még élő, de nálunk elveszett. 

Tudunk-e valamit is arról az összpontosított emberi érzésről, ami gyógyít, tumort távolít el? Tanuljuk meg ezt a nyelvet, ami a csodát hozza el közénk.

Mekkora hatalmunk van igazából, hogy megváltoztassuk a testünket, az életünket, a világot? Kik vagyunk mi? Passzív figyelői, ahogy múlik az élet mellettünk, vagy teremtők?

Képesek vagyunk megváltoztatni a világot azzal, ahogyan élünk. Cselekedeteink teszik azzá az Univerzumot, olyanná – amilyen. Nem tekinthetjük lezártnak és véglegesnek, tudományosan megismertnek, mert ami változtatja és átírja - az a hit. A hit az a kód, ami lefordítja a lehetőségeket a való világra. A lehetőség már adott  - mindenre -  az univerzumban, egy dolgunk maradt – rákapcsolódni képzeletben erre a lehetőségre és a szívünkkel életre kelteni.

Ne keress szüntelen a szemekben, ne várj minduntalan a szavakra, ne áhítozz ölelésre – arra a melegségre, mely ott él a szívedben. Eredendően ott van, természetesen velünk jár – és mi mégis egymástól várjuk. Talán nem vagyunk még készen rá, talán lelkünk még iskolába jár, de hinnünk kell abban, hogy kik vagyunk és mit várhatunk.