Nem az az érdekes, hogy mi történik veled
idelent, hanem mi az, amit tesz veled. Mit üzen. Tudni kell kimenteni és
felismerni azt a sugallatot, ami az egész történet igazi értelme, amiért ezt az
iszonyatosan bonyolult jelent, több szálon függő helyzetet megrendezték.
Mindenki szereplője, aki így vagy úgy megjelenik, végig ott van, vagy csak egy
mondat erejéig – hozzáadva küld számodra mozaik szeleteket ahhoz, hogy
ingereket váltson ki, hasson és átszínezze, meghatározza az éppen akkor
történtek jó vagy rossz kimenetelét és irányítsa gondolataidat, majd
felismeréseidet .
Beleragadhatnék abba, ahogy napról napra veszítem
el az anyámat, ahogy látom ücsörögni egy kihalt kórházi folyosó zegzugában,
ahogy látom a szemében a soha vissza nem fordítható sztyeppék szabadságát,
ahogy bezsúfolják egy kórházi rendszer kereteibe és a háta mögött mondják ki
halálos ítéletét. Megragadhatnék abban, hogy gyűlölöm az ország helyzetét, az
egészségügy pusztulását, hibáztathatnám a nővéreket, a kevés fizetést, a
politikát és a kenőpénzeket és tombolva rohangálhatnék mindent eladva, hogy
valaki legalább kedvesen mondja el, mindazt, amit egyébként is tudok.
Megragadhatnám ott a dolgot, hogy
elveszítek valakit, megélhetem kislányként, akit elhagyni készülnek és
megágyazva ennek az alaphúrnak egy még mélyebb csengését, ami további életemben
végig kísér, és rejtett sérülésemmé válik. De kezelhetem pozitívan is,
megforgathatom és átfogalmazhatom, satírozhatom és kockára hajtogathatom azt, ami
talán a legszörnyűbbek egyike – búcsúzni valakitől. Megpróbálhatom egy egész
élet félreértéseit és távolodásait tisztázni és rendezni, hogy legalább a vége
legyen jó és nyugodt, hogy aztán furdalás mentes lélekkel térhessek vissza az
élők közé és folytathassam nélküle az életemet.
De megélhetem a bennem élő tűzlovat is, ki
dacot és akaratot generálva lök félre mindent, ami kézzelfogható és valós, hogy
vágtába fogjon kimentve és áthelyezve ugyanazt a történetet máshova, hogy
reményt és lehetőséget teremtsen, higgyen és tegyen. Felágaskodva az égig láthat
csak kiutat, hogy láthatatlanul írja felül mindazt, ami odalent zajlik.
Túllépve az ágytálak szagán, orvosok lemondásán vinni befőttes üvegben azt a
gyógynövény főzetet és elixírt, amit csak a hit képes értelmessé és csillogóvá
tenni. Felismerni készítőjének hétköznapiságában a gyógyító istenit, hogy
egyszerűsége nevetve fordítsa vissza fejemet a küzdés felé és a nem feladásra. Az
elmém minden üresre feszített szegletével fókuszálok erre az előhívott más világra
és tanulom a kezemet használni, hogy azzal is gyógyítani tudjak. Ez már egy
magasabb rendű cél és irány; és még mindig ugyanazt a történetet írjuk.
… rátettem
a kezemet arra a hihetetlen nagy tumorra, mikor már mindenki lemondott róla, hogy hetvenévesen szép
élete volt... de a szemében a fény, hogy minden szállal az élet felé lép, hogy
látnia kell az unokáit, ahogy megnősülnek és felnőnek, ott a helye közöttünk a
nyolcvanadik születésnapján és végre meg kell kapnia mindazt a törődést, amit ő
adott.
Bezárult
a burok – csak mi ketten ültünk benne – és kizártuk a kórházi ágyak
jajveszékelését, vészjósló látványát. Ott tartottam a kezemet rajta és halkan
mondtam, hogy gondoljuk ugyanazt. És gondoltuk… gondoltuk, hogy égetjük, és
kidobjuk. Láttuk, ahogy szétesik és eltűnik…
A hit gyakorlásához az élet mindig poklot
ad, mert az elrugaszkodás, a kifelé törekvés, a körmök szakadása kelti életre
csak.
A hit kell ahhoz, hogy képesek legyünk
nem hibáztatni és túllendülni, egy másik síkra helyezni. Meg kell tanulni
csodát tenni, vagy a veszteséggel érzelmeket megoldani, megbékélni – vagy tanulni
és megérteni.
Ha esélyt adunk a szellemi gondolkodásnak
és legalább annyira hús-vér tényként kezeljük megtörténtét, mint ahogy a
fizikai történéseket, azonnal képes megmutatni a világ egyszerre lüktető
többszerűségét és ugyanazon természetét. Szétválaszthatatlanul Egy.
Kilépve
a kettőnk által épített „gömbből” – szemben álltam a főorvosnővel és
hallgattam, ahogy temeti, a bennem körvonalazódott hit és küzdés tünékenysége
félelmetes, de mindvégig ott tartottam a fejemben és úgy hallgattam szavait.
Nem vártam el tőle többet, sem mást, és már együttérzést sem, és emberséget sem
– mert minél távolabb esett ezektől a mozzanatoktól – úgy keltette erősebbé és erősebbé a hátrahagyott szellemi gondolatot, és tette élővé és
naggyá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése