Mérlegelésünk súlya

Ha olyan egyszerűen lennék képes ülni egy asztalnál és a lábamat lógatni, megigazítani az elcsavarodott kendőt vállamon, beleborzongani, ahogy a selyem eltakar. Ha olyan egyszerűen lennék képes végig nézni a körülöttem lévő embereken, ha egyszerűen tudnék rámosolyogni a velem szemben ülőre, ha boldoggá tenne a pillanat, hogy a halk zeneszóból megismerem a kedvenc dallamot. Ha csak hagynám, hogy átjárjon és átszínezzen, hasson és távozzon.

Ha csak úgy felállnék és élvezném a napsütést, vagy tudnám, hogy mindjárt elázok az esőben és legfeljebb csak vizes leszek, hogy csak úgy gondolnék valamit, bármit… ha természetesen és hétköznapian lenne boldog vagy szomorú, ha épphogy észrevenném, hogy gondolat járt át – máris elengedném, ha beszéd nélkül tudnám mutatni, hol a mélysége annak, hogy ki is vagyok.

Ha szabadon választhatnám létemet, és a perceket, ha nem kellene tudnom, hogy mi az, amit teszek és mi az, ami múlik rajta. Ha elnehezült mellkas nélkül sóhajtanék, csak mert öröm… ha csak figyelhetném, hogy éppen mi az, ami átjár – melyik érzelem.

Ha egyszerűen csak lehetnék annak, amit látnak, ha minden ok nélkül tehetnék kötöttség és kötelék nélkül bármit.

Áttetsző sziluettnek lenni, ki egyszerűen lát és érez, súly nélküli teremtménynek, csak egy lénynek. Vékony és foszló álomképnek, mint egy hártya – oly sérülékeny. Tünékeny, mert nincsen neve, nem rögzíthető és értelmezhető, és nem minőség, mert nem jó vagy rossz. Nem elérni vágyott nyugalom és béke  … nem meditációs csend és jógával kifordult test – ez egy állapot. Csak egy állapot… lenni… lenni. Talán ez a tetszőleges, természetes emberi létben található rend.

Bennünk van… belül, legbelül  …  és most szépen lassan… lassan játsszuk visszafelé…

Kezdjük el visszatölteni ezt az áttetsző könnyű álmot, egészen addig, hogy cipőt húzunk rá és finoman hátba verve útnak indítjuk. Figyeld, ahogy beindul az élet, érezd az érverésed és a leállíthatatlan motort – a kirakóst játszó agyat. Érezd elsőként, ahogy visszaépül a túlélő tudat, ahogy érkezik a gondolat és minden, ami rögzít és kutat. Kódokat ír és engramokat karcol, reflexeket és emlékeket. Érzelmeket és félelmeket – tudatosan vagy tudat alatt, játszmákat és mérlegeléseket, szerepeket és jeleneteket. Önmegvalósítás és önérvényesítés, személyiség és csillagjegyek, nevek és számértékek. Terhek és súlyok, fizikai halmok… és hidd el még fér. Most tegyük még hozzá, hogy ki milyen jellem… és itt vannak még az okozott és hordozott sebek, ékek, védelmi kerítések.

...  ne féld azt a halvány színű fátylat, a láthatatlan álmot… nem szakad el – hisz mindent átölel. De gyere, ülj ide mellém, oda ahol a halk zene szól… csak egy pillanatra… és nézd meg, milyen csak lenni, összenevetni és elengedni.

… ahogy lendül a lábam és az agyon hordott bakancsom rúgja a port maga előtt… megyek, csak megyek. A cipóm sarka vagyok… a legboldogabb vagyok.