A nagy utazás

Azt hiszem… nincs is határ, ami megbontaná a két világot – az ittenit és az égi országot. Létformák léteznek, melyeket vagy érzünk, vagy csak tudunk róla, vagy elutasítjuk és nem is akarjuk érezni. A halál és a fogantatás pillanatai a legsarkalatosabb pontjai az átmenet állapotának, és számunkra ezektől a pillanatoktól kezdődik vagy fejeződik be a megélés. De az igazi történetük az érkezőknek és távozóknak nincsen szem előtt – de ugyanolyan aktív, mint az érzékelt világnak.

A lélek húrjai, a fájdalom kínjai, a kétségbeesés örvényei – mind egyben törnek ránk és az itt ragadt hiányérzet szenvedést okoz. A megkönnyebbülés, hogy az eltávozó már jó helyen van… vigasz nekünk és az elengedés önzetlen aktusa, amelyre lélek képes lehet. Bármennyi a tudás és az olvasottság ezt a volt-és soha többet nincs kattanást semmi nem tudja se leírni, se megfejteni. Olyan űrt hagy az emberben, amit csak nagyon tudatosan és lassan lehet kivezetni az elme és a lélek emlékezetéből.

Hosszan tartó ápolások, gondoskodások, felkészülések és átélések. Hirtelen tragédiák, váratlan távozások. Sorscsapások. Sírás és szívszakadás – gyász.

De mi történik odaát?

A halál pillanataiban vagy azt megelőzően tudathasadás, eszméletvesztés vagy ájulás. Csend. A rögzült tudat, az egészben maradt energiaburok ugyanazt keresi, amiben addig működött. Mint egy lassított felvétel, minden úszik és homály – átkiabálni és kilépni nem lehet – fogságba zárt magány. Egyedüllét, amiben az ember a saját hangját sem hallja, elszigeteltség és másban levés. Álomszerű és megfoghatatlan, ébredésre vágyó és tudatra ébredésre. De ez az állapot maradandó, tér és időn kívül eső állandó. Semmi nincs, mi megfogható és viszonyítható, csak a rögzült létezés keresése és megnyilvánulni akarása, kapaszkodása. Nem mozdulnak, maradnak. Ott, ami ismerős és azok között, akiket ismernek. Az otthagyottak melegsége, elérhetetlensége, víziószerű látomása, hangfoszlánya.

Ez az egyetlen, ami kapaszkodó a számukra… hova is mennének, mikor mindenük ott maradt. Hol és hogyan érkezik a felismerés, hogy egyáltalán mi történt és mi is a teendő, mikor annyira erős még a kötődés és érzelem, hogy semmi nem ösztönzi tovább az elmenőt.

Beszéljünk hozzá és semmihez ne nyúljunk, ami itt maradt, vegyük emberszámba azt, ami belőle maradt. Még ha nem is látjuk és halljuk, de érezhetjük, amint odaül mellénk és megsimogat. Tombol a lelke és a félelem járja át, kísérd első lépéseit a Fény útján. Sok idő még mire odaér… a kapuhoz, amin átlépve végre hazatér.

… csak ültem az ablaka alatt. A ház egyetlen pontja, ahol nem fájt a szívem. Ott éreztem őt. Hát ott ültem órákon át. Veled vagyok – mondtam és érezlek téged, nem vagy egyedül – nem kell félned. Segítek neked, amíg csak tudok… végig kísérlek, hogy el ne tévedj, mindig a lányod maradok... aztán majd utolérlek.