Az életet követő halál állapota semmiben
nem különbözik attól, hogy ugyanazt a felismerést kell véghez vinni odaát, mint
itt az élők között. Ráébredni önmagunk természetére, eredetére, hogy mi az a
végtelen maradandó, ami emberi formában van jelen – minden mögött
láthatatlanul. Talán a különbség csak annyi, hogy idelent kapaszkodhatunk a látszatba, a mindent meghatározó anyagiságba és formába, és nem utolsó sorban egymásba.
Odaát a lebontott egyed marad, aki addig, míg nem találja meg azt a
helyet, ahonnan érkezett – útja magányos és céltalan. Hiába a végtelen
szabadság és az ide-oda – egy gondolatra – ott levés, hiába a tér és idő
hiánya, akadályokat megsemmisítő simasága – egy tudatba zárt fogoly, ki önmaga
teremtette képzetek közt bolyong. Nem korlátozza a benne feszülő félelmet és
bármilyen érzelmet a fizikai síkra való lebontás, melyhez idő kell. Rögtön
megvalósul. A haldoklást követő átmenet további gyötrelem.
Aki életében sokat meditált, vallásos
volt, vagy csak filozofált, sokat gondolkodott és tudatosodott – annak az Égi
kapuk megnyílnak a halál pillanatában pont annyi időre, amíg egy ebédet
kényelmesen elfogyasztunk. Aki tudatlan és hitetlen, annak csak egy pillanatra.
Ez az egy alkalom van arra, hogy az utazó felismerje, megértse és meglépje. Ha
nem sikerül elillanni és megszökni, a végtelen körforgásból kilépni – úgy az
átmenet állapotában kell ugyanezt a tudatot megtalálnia, ami innen nézve
lehetetlen.
De érzem, ahogy itt bolyong, bár már
energiateste könnyedebb, mégis megtalálom azokat a helyzeteket, amitől
megremeg. Mintha életre keltené
a zongoraszó, idehívná, és itt tartaná… legkisebb unokája zongora-órája. Közös
gyakorlások, álmok… szívbemarkoló hiányok. Egyedül játszanak már a kis kezek… a
mindenek-felett álló Mamának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése