Hitvallásom és küldetésem, elhatározásom
és vele-járásom pontosságra késztetett, háborodott kapaszkodásra, rimánkodásra.
Zavar és kapkodás, érzem – és nem-érzem bizonytalankodás. Mikor letépnek rólad
valamit – a tartóztatás, hogy el ne tűnjön az órák múlásával, mániákus
felidézés, emlékezés. Előtörő önvádak, talán hogyan máshogy tennék most, vagy
tettem volna. A „ha” és a „volna” csapdája, nyakon ragadása…
Nem követem többé mi az előírt, hogy
hogyan is van… innen- onnan olvasatok, negyven vagy tibeti számítás szerint
több napok, bardo és dharma, mennyek kapuja és szellem lovasok.
Leültem – ott az ablaka alatt – és megnyugodtam.
Csak ő és én – és amit érzek. Innentől vezesd Uram léptemet és tettemet, hogy
az a célt szolgálja. Legyen tapasztalat, ami ugyanúgy sajátommá válik, mint
minden, amit idáig elértem és tanultam. Készen állok rá.
Gyertyát gyújtok és imádkozom, rá
gondolok. Beszélek hozzá, de csak halkan, mert azt figyelem, hogy ő ezt
mennyire akarja. Nem az én hiányom, szenvedésem – az ő előrelépése. Oszlik már
a kapcsolat, érzem, hogy lépeget. Egy-két nap és már nincs éter, ami
körbevonta. Lélekből kell innentől beszélni, suttogva… elnémulva. Fel kell
nézni az égre és onnan zenélni, mi füléig eljut, hogy kísérve van. Már nem úgy,
mint régen, hanem, mint egy másfajta lénnyel, aki benne lakott és kiszabadult…
neki a Fénynek.
A változásokat odaátról követni finomabb és lágyabb kéznyújtással
kell megtenni. Mantráim és imáim innentől – mindennap vele, amíg csak érzem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése