A nagy utazás

Azt hiszem… nincs is határ, ami megbontaná a két világot – az ittenit és az égi országot. Létformák léteznek, melyeket vagy érzünk, vagy csak tudunk róla, vagy elutasítjuk és nem is akarjuk érezni. A halál és a fogantatás pillanatai a legsarkalatosabb pontjai az átmenet állapotának, és számunkra ezektől a pillanatoktól kezdődik vagy fejeződik be a megélés. De az igazi történetük az érkezőknek és távozóknak nincsen szem előtt – de ugyanolyan aktív, mint az érzékelt világnak.

A lélek húrjai, a fájdalom kínjai, a kétségbeesés örvényei – mind egyben törnek ránk és az itt ragadt hiányérzet szenvedést okoz. A megkönnyebbülés, hogy az eltávozó már jó helyen van… vigasz nekünk és az elengedés önzetlen aktusa, amelyre lélek képes lehet. Bármennyi a tudás és az olvasottság ezt a volt-és soha többet nincs kattanást semmi nem tudja se leírni, se megfejteni. Olyan űrt hagy az emberben, amit csak nagyon tudatosan és lassan lehet kivezetni az elme és a lélek emlékezetéből.

Hosszan tartó ápolások, gondoskodások, felkészülések és átélések. Hirtelen tragédiák, váratlan távozások. Sorscsapások. Sírás és szívszakadás – gyász.

De mi történik odaát?

A halál pillanataiban vagy azt megelőzően tudathasadás, eszméletvesztés vagy ájulás. Csend. A rögzült tudat, az egészben maradt energiaburok ugyanazt keresi, amiben addig működött. Mint egy lassított felvétel, minden úszik és homály – átkiabálni és kilépni nem lehet – fogságba zárt magány. Egyedüllét, amiben az ember a saját hangját sem hallja, elszigeteltség és másban levés. Álomszerű és megfoghatatlan, ébredésre vágyó és tudatra ébredésre. De ez az állapot maradandó, tér és időn kívül eső állandó. Semmi nincs, mi megfogható és viszonyítható, csak a rögzült létezés keresése és megnyilvánulni akarása, kapaszkodása. Nem mozdulnak, maradnak. Ott, ami ismerős és azok között, akiket ismernek. Az otthagyottak melegsége, elérhetetlensége, víziószerű látomása, hangfoszlánya.

Ez az egyetlen, ami kapaszkodó a számukra… hova is mennének, mikor mindenük ott maradt. Hol és hogyan érkezik a felismerés, hogy egyáltalán mi történt és mi is a teendő, mikor annyira erős még a kötődés és érzelem, hogy semmi nem ösztönzi tovább az elmenőt.

Beszéljünk hozzá és semmihez ne nyúljunk, ami itt maradt, vegyük emberszámba azt, ami belőle maradt. Még ha nem is látjuk és halljuk, de érezhetjük, amint odaül mellénk és megsimogat. Tombol a lelke és a félelem járja át, kísérd első lépéseit a Fény útján. Sok idő még mire odaér… a kapuhoz, amin átlépve végre hazatér.

… csak ültem az ablaka alatt. A ház egyetlen pontja, ahol nem fájt a szívem. Ott éreztem őt. Hát ott ültem órákon át. Veled vagyok – mondtam és érezlek téged, nem vagy egyedül – nem kell félned. Segítek neked, amíg csak tudok… végig kísérlek, hogy el ne tévedj, mindig a lányod maradok... aztán majd utolérlek.

Az átkelés 40 napja

A gyász sokféle lehet. Valamit megéreztem az általában folyamaton túl, hogy még hogyan lehet. Számomra is ismeretlen az út, csak érzem, hogy távlataiban más, máshogyan tanulás – amit átadni, leírni muszáj. Tanulnunk kell a halált. Ez a legfontosabb felismerésem, mert amíg azt mondjuk – mi, akik maradunk – hogy béke legyen vele, addig a béke csak mibennünk keletkezik. Odaát nagy a zűr és a baj, amit segíteni kell innen. Nincs vége a koporsó lezárásával és az ágy áthúzásával, hisz szeretteink maradnak, továbblépni nem tudnak és nem is értik mi történt velük.

Azért gondoltam, hogy a blog témáitól elválasztva külön fejezetként kezdem, hogy akit felkavar és szembesülni nem akar – azt nem bántom. Nem felkavarni és megzavarni akarok, csak személyes aktualitásomból merítve talán átadhatok, megoszthatok.

Édesanyám tiszteletére és kísérésére szánom ezeket az írásokat, akit elvesztettem alig pár órája.

Az átkelés 40 napja címmel indítom útjára ezt a csodálatos tapasztalat sorozatot.

A halálról

Végig kísérem a kapuig, ahonnan majd egyedül megy tovább… Az embert meghatározó tudat, a dönteni tudás és helyzeti uralom szunnyadása. Élő test és motor leválása. Belül él a lezárt szemhéjak mögött, kézszorítása és sóhajai lettek megnyilvánulásai. Hozzáülök és csak magamat lekicsinyítve tudok hozzáférni. Kicsivé válni és hallgataggá, hogy megértsem, mi zajlik benne. Átadja és elmondja apró mozdulataival, keresgélő ujjaival, hogy mit gondol. Aprót gondol, másodpercnyit, mert a lebegő állapot már el is viszi. Egy lélegzetnyi idő van arra, hogy elmondja és megértsem. Beszélgetés, egy koncentrált és sűrű csere, de lényeges és fontos. Már nem kell kifejezni semmit és elfogadni, csak megérteni és elengedni.

A halál olyan, mint az elalvás, mit mindennap megteszünk. A különbség csak annyi, hogy azzal a tudattal tesszük, hogy másnap felébredünk és vagyunk. De a haldoklás pillanataiban végleges búcsút intünk önmagunknak és azoknak, akik még látják, hogy vagyunk. Nem több és nem kevesebb, mint egy elalvás, változás. Visszatoloncolni a lázadozó testet, a recsegő-ropogó automata leállást; végig élni és elfogadni, a lelket kiengedni. Lélekjelenlét és fegyelem mindkét szereplőben – a távozóban és maradóban. Szembesülni saját természetünkkel, végig élni azt, ami majd idővel eljön, átírja az embert. A halál megértésével lehet az életet elfogadni – mondják. Ezzel a beavatással kikerülhet a legeredendőbb félelem és ragaszkodás.

Mint egy bálterem, mi fénnyel teli és ragyogó. Önmagunk tetszelgése, részt vevése. Ott vagyunk mindannyian… melegedünk. Szól a muzsika, a parketta nyikorog, verőér dübörög, a szív zakatol. Van, aki elfárad – leül, van, aki táncra perdül. Pörög-forog a sokaság, van, aki társalogni vágy, és van, aki elvonultan álldogál.

A hajnal közeledtével piroslik az ég, fehérlik a feketeség. Elhúzzuk a függönyt és a lámpákat szépen lassan lekapcsolják. Először a nagy csillárokat, a központi látószögeket. Elhalkul a zene-bona, szét terül a levegőben vibráló elhalkulás, éles ahogy a fülbe vág a legkisebb padló ropogás. Neszek- suhanások, abrosz lehúzások, suhanó árnyak és be-bevillanó arcok, képek. A szív visszanyeri normális ritmusát, olyan ez, mint egy nagy ásítás. Elfújják a maradék gyertya-csonkokat, csak a faggyú illata marad. Fáradtan becsukódik mindkét szem – szendereg… a tapintás még marad. Simogatás, szorítás… angyali unszolás.

Maszkok

A bőr megbetegedései, lelkünk rétegei, melyek elválasztanak a külvilágtól. Ez az élő szervezet érintkezése a legközvetlenebb, a kívülről érkező ingerekre - válasz.   Ha maró és lüktető, a nem tetszőt elvető – egyértelmű reakció, mint egy savval teli injekció. Az érintkezés fájdalmai rárajzolódnak a testre és nyelvet öltve mutatja viselője, kirajzolja elutasítását, megvetését.

A vékony szál kitekeredett kezéből és elveszítve a kapcsolatot eredendő önmagával pakolta rá a világ mérgét arcára és lelkére. E mögé a gyulladt bőrpír mögé rejtette egyediségét, és temette rendkívüliségét. Mintha az élet és a környezete visszacsapódó cián gőzét viselné magán – lüktető pajzsa kikezdhetetlen hőst takar. Elutasítása a rossznak, a szeretetlenségnek és minden megfásult beleremegésnek – maga elé tartva hárította és utasította távolságra a külső megnyilvánulásokat.

Egy régi kép, egy önfeledt tiszta arc megkeresése és felfedezése… önmaga lelkének igazi fénye.  Poros dobozok, archivált pillanatok… letérdelve az ágy alá megkeresni, emlékezni. Keresni, keresni – menekülni, kiszakadni a feszítéséből a vállalt sorsnak és a ráfedett mindennapoknak. Hol lehet, melyik az? … melyik vagyok, és mit akarok? Izgatottan kutató ujjakkal többször félrelöki a sok fénykép és emlék között, de az a bizonyos kép mindig a felszínre kerül.. ujjai alá simul, töredezett sarkával felfelé lendül, kiviláglik a sok másik közül. 

Egyszer csak kiemeli, végre felismeri… és a régi maszkot félredobva lép ki tisztán, ártatlanul.

Szeretet

Az igazi szeretethez le kell ülni és mozdulatlanná válni. Ráhangolódni és elcsendesedni. Az élet robaja és megkövetelt tempója nem engedi ezt a nyugalmat és rendet. Vibráció és mozgás, pörgés – állandósult létformánk, hogy együtt tudjunk lépni a lüktetéssel, mindenkivel, feladatokkal, gondolatokkal. Minden elindított szeretet és érzelem rutinná alakul, észrevétlenül és felismerhetetlenül. Az elindított szándék és érzés mentén haladunk, és azt hisszük tesszük és érezzük, adunk és szeretünk. De a számunkra ismerős pályákon és megnyilvánulási formákban éljük meg és adjuk tovább. Saját jelbeszédünk és formáink akkumulálják a kivetülés minden megvalósítását. Minél jobban akarunk szeretni, annál erősebben kapaszkodunk ebbe az elképzelésbe, és egyre gyakrabban tesszük, folyamatossá téve és állandóvá – fárasztóvá és már rég semmire sem hasonlíthatóvá. Pozitív szándék és szeretet kép lesz, amit beilleszthetünk a másik hiányos kirakósába, de az igazi lényeg elmarad.

Megakarjuk tanulni, hogyan kell szeretni, hogyan kell változni és élni. De a taníthatóságunk és változásra való készségünk vajon hol áll és elmozdítható-e. Ha mi vagyunk a külső világ, tulajdonképpen nincs is határ… hol az az álom és idea, ami kitolja elgondolásaink határát. Hol érthető meg, hogy hogyan és miként tegyük?

Amíg önmagunkban élve, saját hiányainkból merítve elvárásokat állítva szeretünk, jelbeszédbe pontozva érzékeltetjük és kapjuk, szeretetnyelven fejeződünk ki, addig egy körülhatárolt érzelemben élünk.

Az igazi szeretet csend és  megfogalmazhatatlan, csak van.

Útközben

Legyen bár kikövezett, futószalagon kattogó, ágas-bogas vagy aknákkal teli… legyen bár hegyes-völgyes, halottas vagy lakodalmas menet… utunk az, sajátunk. Itt-ott egy kavics, csúszós salak, eső áztatta gyantás földszag, szúrós-dudvás, vagy sima kalász… csak haladj. Lehet napos és világos, de sötét és holdsávos, szürkületben futó és köd-foltos, széllel táncoló és vágtázó, de lehet csendes és kegyelmes.

Sejtelmes és rejtett, soha nem tudod hova lépsz. De lépsz! Élsz! Bármilyen útra tértél, választottál vagy eltévedtél, döntöttél vagy megkötöttél… éld. Ha változó és kanyargó, elágazásokkal cifrázott – csak előre nézz. Nézz le lábadra, széttaposott szandálodra, fáradt mozgásodra… lomha vonszolásban lépegetni, reménykedni, a napba révedni – álmodni. 

Megbicsakló bokacsontok, felsikító fájdalmak, lüktető pulzusok, botlások és összeesések. Az út kanyargó vonulata kilátástalanul hosszú és kietlen és te vagy az egyetlen ki megteheti, leküzdheti.

Felfedezett pihenők, megtalált parkolók – kiállások, pihegések. Ölelések, tervezések – együtt élések. Végső letérések, feladások, más útjára lépések. Kapaszkodások, véglegesített döntések, keseredések – tévedések.

Újrakezdések, felfedezések, ráébredések és miértek. Felemelkedések, fejlődések, égre nézések. Fohászok és keresések. Elveszettség érzése, talajvesztettség kérdése, önmagunk hajszolása, a gyalogló talpra állítása. Elindítása… újra és újra.

Az út adott letérőkkel, pihenőkkel, más szereplőkkel. De figyelmen kívül hagyni azt az egy pontot, amit életünkben megjelöltek – muszáj… csak haladni… mindig torony iránt. 

Az elme játéka

A tudat kattanásai, mint egy rejtett trezoré – nyitogatja kis fiókjait, szegleteit, a rejtett mögött is titkolt bélésbe csomagolt kis doboz, abból nyíló ablakok… tovatűnő szalagok… életfilmek, hanganyagok…

Az elrévedő szemek mögött kattog a titkos zár és soha nem tudni merre jár. Igyekszem követni és felismerni mennyire távol vagy közel, de bárhol is van – valóság. A megélt élet, nyomot hagyott repedések, emlékek… belemenni, ráközelíteni – a tudat átállása; ugyanolyan értékű valósággá lesz, mint a pillanatnyi semmi. 

Nem bolondság és zagyvaság, hanem az idősíkon elcsúszott ugrás, egy kis ablakon való bekukkantás – valóság. A félelem érzethez párosult bármiféle képek, mozi-töredékek, vagy magzatként lerakódott törmelékek. Az oktalan nevetés egy másik szoba, ahol az öröm és boldogság pillanatai raktározódtak és bármelyik ürügy levehető a polcokról, ha derülni támad kedve. A vele együtt futás, kézen fogott áramlás, a test érzelmektől rázkódása, arcunk kontrollja a lélek ápolása. Nem hagyom magára értetlenül és kiegyenesedve, hanem hozzáhajolok és vele érzek. Ahhoz a részéhez, ami még maradt számára, új világának üdvözlése… szívének ölelése.

Az elme játékossága, üresen csüngő zsákja, sok rejtett szobája – mi vagyunk a gazdája. Ha akarom, kinyitom egy ablakát és kiengedek mindent, mi szagot fogott és elhasznált. Friss levegőt engedek, szellőztetek és az éterrel érkezőkkel libbenek. Madár-csiripelés és hűs szellő, falevelek moraja és elsuhanó motorok zaja, a világ működésének zöreje, az élet ereje.

Ha túl sokáig marad egy gondolat és szétforgácsol a robaja, kitessékelem tudatom ajtaján és végleg száműzi minden imám. Megtisztulás és rendrakás, átgondolt takarítás. Bármit tehetek, ha tudom, hogy bejárásom sajátom, ablakom rálátásom és mélységeim tapasztalásom… de kiülhetek e rejtett trezor elé és lezárhatom, s legyen ez a pillanat a magányom.