Végig kísérem a kapuig, ahonnan majd
egyedül megy tovább… Az embert meghatározó tudat, a dönteni tudás és helyzeti
uralom szunnyadása. Élő test és motor leválása. Belül él a lezárt szemhéjak
mögött, kézszorítása és sóhajai lettek megnyilvánulásai. Hozzáülök és csak magamat
lekicsinyítve tudok hozzáférni. Kicsivé válni és hallgataggá, hogy megértsem,
mi zajlik benne. Átadja és elmondja apró mozdulataival, keresgélő ujjaival,
hogy mit gondol. Aprót gondol, másodpercnyit, mert a lebegő állapot már el is
viszi. Egy lélegzetnyi idő van arra, hogy elmondja és megértsem. Beszélgetés,
egy koncentrált és sűrű csere, de lényeges és fontos. Már nem kell kifejezni
semmit és elfogadni, csak megérteni és elengedni.
A halál olyan, mint az elalvás, mit
mindennap megteszünk. A különbség csak annyi, hogy azzal a tudattal tesszük,
hogy másnap felébredünk és vagyunk. De a haldoklás pillanataiban végleges
búcsút intünk önmagunknak és azoknak, akik még látják, hogy vagyunk. Nem több
és nem kevesebb, mint egy elalvás, változás. Visszatoloncolni a lázadozó
testet, a recsegő-ropogó automata leállást; végig élni és elfogadni, a lelket
kiengedni. Lélekjelenlét és fegyelem mindkét szereplőben – a távozóban és maradóban.
Szembesülni saját természetünkkel, végig élni azt, ami majd idővel eljön, átírja
az embert. A halál megértésével lehet az életet elfogadni – mondják. Ezzel a
beavatással kikerülhet a legeredendőbb félelem és ragaszkodás.
Mint egy bálterem, mi fénnyel teli és
ragyogó. Önmagunk tetszelgése, részt vevése. Ott vagyunk mindannyian…
melegedünk. Szól a muzsika, a parketta nyikorog, verőér dübörög, a szív
zakatol. Van, aki elfárad – leül, van, aki táncra perdül. Pörög-forog a
sokaság, van, aki társalogni vágy, és van, aki elvonultan álldogál.
A hajnal közeledtével piroslik az ég,
fehérlik a feketeség. Elhúzzuk a függönyt és a lámpákat szépen lassan
lekapcsolják. Először a nagy csillárokat, a központi látószögeket. Elhalkul a
zene-bona, szét terül a levegőben vibráló elhalkulás, éles ahogy a fülbe vág a
legkisebb padló ropogás. Neszek- suhanások, abrosz lehúzások, suhanó árnyak és
be-bevillanó arcok, képek. A szív visszanyeri normális ritmusát, olyan ez, mint
egy nagy ásítás. Elfújják a maradék gyertya-csonkokat, csak a faggyú illata
marad. Fáradtan becsukódik mindkét szem – szendereg… a tapintás még marad.
Simogatás, szorítás… angyali unszolás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése