Szeretet

Az igazi szeretethez le kell ülni és mozdulatlanná válni. Ráhangolódni és elcsendesedni. Az élet robaja és megkövetelt tempója nem engedi ezt a nyugalmat és rendet. Vibráció és mozgás, pörgés – állandósult létformánk, hogy együtt tudjunk lépni a lüktetéssel, mindenkivel, feladatokkal, gondolatokkal. Minden elindított szeretet és érzelem rutinná alakul, észrevétlenül és felismerhetetlenül. Az elindított szándék és érzés mentén haladunk, és azt hisszük tesszük és érezzük, adunk és szeretünk. De a számunkra ismerős pályákon és megnyilvánulási formákban éljük meg és adjuk tovább. Saját jelbeszédünk és formáink akkumulálják a kivetülés minden megvalósítását. Minél jobban akarunk szeretni, annál erősebben kapaszkodunk ebbe az elképzelésbe, és egyre gyakrabban tesszük, folyamatossá téve és állandóvá – fárasztóvá és már rég semmire sem hasonlíthatóvá. Pozitív szándék és szeretet kép lesz, amit beilleszthetünk a másik hiányos kirakósába, de az igazi lényeg elmarad.

Megakarjuk tanulni, hogyan kell szeretni, hogyan kell változni és élni. De a taníthatóságunk és változásra való készségünk vajon hol áll és elmozdítható-e. Ha mi vagyunk a külső világ, tulajdonképpen nincs is határ… hol az az álom és idea, ami kitolja elgondolásaink határát. Hol érthető meg, hogy hogyan és miként tegyük?

Amíg önmagunkban élve, saját hiányainkból merítve elvárásokat állítva szeretünk, jelbeszédbe pontozva érzékeltetjük és kapjuk, szeretetnyelven fejeződünk ki, addig egy körülhatárolt érzelemben élünk.

Az igazi szeretet csend és  megfogalmazhatatlan, csak van.