Útközben

Legyen bár kikövezett, futószalagon kattogó, ágas-bogas vagy aknákkal teli… legyen bár hegyes-völgyes, halottas vagy lakodalmas menet… utunk az, sajátunk. Itt-ott egy kavics, csúszós salak, eső áztatta gyantás földszag, szúrós-dudvás, vagy sima kalász… csak haladj. Lehet napos és világos, de sötét és holdsávos, szürkületben futó és köd-foltos, széllel táncoló és vágtázó, de lehet csendes és kegyelmes.

Sejtelmes és rejtett, soha nem tudod hova lépsz. De lépsz! Élsz! Bármilyen útra tértél, választottál vagy eltévedtél, döntöttél vagy megkötöttél… éld. Ha változó és kanyargó, elágazásokkal cifrázott – csak előre nézz. Nézz le lábadra, széttaposott szandálodra, fáradt mozgásodra… lomha vonszolásban lépegetni, reménykedni, a napba révedni – álmodni. 

Megbicsakló bokacsontok, felsikító fájdalmak, lüktető pulzusok, botlások és összeesések. Az út kanyargó vonulata kilátástalanul hosszú és kietlen és te vagy az egyetlen ki megteheti, leküzdheti.

Felfedezett pihenők, megtalált parkolók – kiállások, pihegések. Ölelések, tervezések – együtt élések. Végső letérések, feladások, más útjára lépések. Kapaszkodások, véglegesített döntések, keseredések – tévedések.

Újrakezdések, felfedezések, ráébredések és miértek. Felemelkedések, fejlődések, égre nézések. Fohászok és keresések. Elveszettség érzése, talajvesztettség kérdése, önmagunk hajszolása, a gyalogló talpra állítása. Elindítása… újra és újra.

Az út adott letérőkkel, pihenőkkel, más szereplőkkel. De figyelmen kívül hagyni azt az egy pontot, amit életünkben megjelöltek – muszáj… csak haladni… mindig torony iránt.