Teszünk-e fel ilyen kérdéseket és
gondolunk-e ilyen mélységekre, figyelünk-e önmagunkra, vagy a másik hosszas
időzését a fürdőszobában értjük-e. Észrevesszük-e ha mentálisan már rég
becsomagolt, de ülve maradt mellettünk. Vagy nekünk vannak-e hasonló
csomagjaink, netán egy helyre pakoltunk és nem is tudunk róla? Létezik-e igazi
találkozás, együtt Élés, összeegyeztethető-e valaha két ember sorsa anélkül,
hogy praktikusan kijelölt utat építenénk eme közösségnek. Magunkra vesszük-e a
másik gyengeségét, támogatjuk-e jóban és rosszban anélkül, hogy magunkra
figyelés helyett tennénk meg. Inkább adunk, mint gondolkodunk, hogy a
vállalásban szerzett értelmet saját életünkre húzzuk. Van-e valaha annyi idő és
figyelem, hogy a másik született értelmét megértsük, és azon keresztül lássuk,
bárki is ő. Tudni, hogy változni fog és csúnyulni, vagy jobban nemesedni és
gyorsulni, leállni vagy más irányt venni, de megtaláltuk-e azt az egyetlen
érzést, ami mindenen felül átfonja kettőnk szövetségét. Mikor minden életszerű
mozzanat aprósággá tördeli az elvárások és igazodások összetákolt páncélját…
Az önérvényesítések időszakát éljük és a
bennünk feltörő gejzírt követjük, egymást formálva és továbbállva szedjük fel
értelmét ezeknek az „összeütközéseknek”. Próbálgatjuk egymást, közös szálakat
keresünk és hisszük, hogy ereje és célja van. De talán az „önépítés”
kulcspontja az áldozatvállalás és megismerés, kiállás és érzelmi
fegyelmezettség. Talán csak ezeken az utakon lehet bizalmat átélni, és igazi
kérdés nélküli összetartozást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése