Árulás

Ha érzem, amit gondol… azt is érzem, hogy mire fog gondolni… előre kínoz, pedig még csak útja van, de még nem jár rajta senki… bár érkezése már eldőlt, ott a fejben, akinek lépése készül. Rejtett szálak, leplek takarta álnok, ahogy megbújik abban, aki szülte és téboly annak, aki érzi, de nem látja. Az elhatalmasodott érzet kirajzolódott képe ott áll kettőnk között, de megfoghatatlansága – születése.

Mikor észreveszed a másikban önmagad, ahogy ellopja álmodat, átveszi mozdulatodat és feléli életed, társul szegődik, barátként, de pár egymásba karolt lépés után - már előtted jár. Onnantól éled önmagad visszhangját, erőtlen árnyékát. Átadod, mert van még belőle sok… hisz súlya sincs, emberi értéke a kezelése és nem a gúzsba rántott megkötése. 

Felkötni ruhánk díszeként a láthatatlant, nem e világi kurtákat illeszteni szavainkra, mélyebben nézni és nem látni… minden, amit marokra fogunk – elszökik.

Ontsd rájuk mindenedet, magadtól add és biztatással, hogy az árulás veszteségét áthangold látható odaadássá, menj utána, hadd vezessen… de minden tétova hátrapillantása erősítsen, hogy téged keres. A te gazdagságod nem látható, míg a szerzett babér elszárad és utántöltésre vár.